|
A pucérságtól a nudizmusig avagy a fürdőruha rövid története
A legrégibb fürdőruha feltehetőleg ősünk epidermisze avagy felhámja volt, több-kevesebb tetoválással díszítve. A kérdés csak az, mennyire vitte túlzásba a fürdést. A jégkorszakban talán beérhette a tibetiek módszerével: minél ritkábban, esetleg soha. De az is lehet, hogy szívesen hempergett a hóban. A forró sivatagban homokkal dörzsölte a verítéket. A fürdés magasabb civilizációs szintet jelez, legalább annyira, mint maga a ruha.
Illetve – ahol van víz, a természeti népek szorgosan fürdenek, sőt Julius Lips klasszikus tárgyú néprajza szerint egyik nagy sértésük így szól:
„Úgy fürdesz, mint a fehér ember!” Bizonyos ruhadarabokat a legszerényebb viszonyok közt élő természeti népek is hordanak. Néha európait, amelyet a hittérítők kényszerítenek rájuk – ez állítólag gyakran aláássa az egészségüket, de aki életben marad, megedződik. Az eredeti fűszoknya vagy az úgynevezett pénisztok nem |
| a hideg ellen szolgál, nem is annyira a szemérem védelmére, hanem az utóbbi valóban óvhat a bokrok fájdalmasan visszacsapódó gallyaitól, másrészt viszont ráirányítja a figyelmet viselőjének férfiasságára. A pénisztok ugyanis egy kb. félméteres száraz terméstok, amiben bőségesen elfér a belevaló, még lötyög is kicsit, de akkor szép, ha mutatós, mondhatni, a cég reklámja. A derékre kötött zsinóron elöl-hátul lengedező, szépen kidolgozott fű- vagy rostkötény kihangsúlyozza a csípő és a far méreteit, egyfelől vágyat ébresztve az ellenkező nem képviselőiben, másfelől megmutatva, milyen erős, szülőképes medence mögött duzzadnak a női szépség ősi szimbólumai, a gluteusok. A naked ape-nek, a szőrtelen majomnak szüksége van a ruházatra, de nem a rossz idő miatt, vagy nem csak, hanem sokkal inkább lelkileg. Thomas Carlyle történész a múlt században még úgy vélte, a társadalom alapja a ruha, és a nemzetközi közmondás, a „ruha teszi az embert” (Kleider machen Leute) is erre utal. Meg hát a Bibliából is tudhatjuk,hogy a ruhátlanság sokkal ártatlanabb pillantásokat feltételez, mint a ruha. Ádám és Éva azután „ismeré” meg egymást, hogy felöltözött, először figefalevelekből készült körülkötőkbe, azután Isten készítette bőrruhákba. Hogy Isten miként gondolta a szaporodást és sokasodást, valamint a földnek betöltését (Mózes 1. könyve, 1. rész 28.) e bűnös és kellemes „megismerés” nélkül, nem tudható meg a Bibliából, de most már nem is érdekes, az emberiség egyelőre jobban kedveli a hagyományos módszert a klónozásnál. „Egy, látszólag egészen modern női ruhadarab: a melltartó… abból a zsinórból fejlődött ki, amellyel a felserdült lányok a mellüket összekötötték. Amikor Schulien páter a Portugál Kelet-Afrikában élő acsvabo törzsnél ilyen zsinórokat látott, és a szokás magyarázata felől érdeklődött, a következő választ kapta: Uram, az emlők . Ha a férfiak ezt látják, tűzbe jönnek” (Julius Lips: A dolgok eredete). A zsinórféle melltartó visszatért a divatba, sőt még a zsinór is megszűnt, a felserdült lányok pedig úgy gondolják, nem olyan nagy baj, ha a férfiak tűzbe jönnek, s ha baj volna, majd a vízbe mennek.
Az öltözék azonban sokkal izgalmasabb, mint a test megmutatása. Az öltözék sejtetni tud, és a fantázia mindig többet mond a nyers valóságnál. A testre tapadó nedves ruha sokkal kerekdedebbé, kihívóbbá teszi a „begyes-faros” típust, mint amilyen valójában, és még a manökenalkatút is nőiesítheti a dolog ősemberi értelmében. (Az ugyanis, mármint az ősférfi, csak kivételesen ritkán rajongott a manökenalkatért, szobrocskáiból ítélve.)
Akik a fürdés erotikájával tudományos alapon foglalkoztak, arra hívták fel a figyelmet, hogy maga a víz egyfajta élvezet, és valamiféle visszatérés az őselemek egyikéhez. A fürdéshez szükséges vetkőzésnek is megvan a maga pikantériatartalma – például a leskelődés lehetősége, hiszen ez valamikor nagy jelentőségű volt –, de a testre
feszülő, a formákat hangsúlyozó nedves öltözéknek is. Az otthoni kádfürdő amolyan nárcisztikus-önimádó szertartássá fejleszthető, ha pedig nem magányosan történik, akkor exhibicionistává. A fürdés tehát mindenképp illetlen, szentek életrajzában nagy erény lehet a mellőzése. Persze, akik nem törekedtek ilyen hírnévre, azok nagyon jókat fürödtek a középkorban, udvarolva-csemegézve a vízben, öltözékként némi gyolcsingecskét vagy ágyékkötőt viselve. Aztán a szifilisz megjelenése véget vetett a derűs együttléteknek. A rokokó az élvezetek egyik virágkora volt, de mérvadó körökben a fürdés nem tartozott ezek közé. A XIX. század állította vissza a nyilvános fürdőt középkori jogaiba. Ekkor a sekély tengerpartokon már együtt pancsoltak urak és hölgyek, de… „illedelmes hölgy nem mutatkozott nyílvánosan fürdőruhában. Vagy kerekes kabinban bevontatta magát a vízbe, vagy a partra érve azonnal egy bő fürdőköpenybe takarózott” – ahogy Dózsa Katalin divattörténész írja.
A XX. század első évtizedében már lazultak az illemszabályok, nem kellett fürdőköpeny, csak napfürdőző hálóingecske, majd a húszas évek közepétől a strandpizsama lett divat. Egyben elhagyhatták a hölgyek a kötelező harisnyát. Mert azt is illett a fürdőruhához viselni, sőt, rendőrségi előírás volt, hogy a harisnya nem lehet testszínű, mert netán félreértik a romlott férfiak. A rendőrség egyébként is ügyelt az erkölcsökre, ha valaki túl merész fürdőruhában jelent meg 1920-ban a szegedi Tisza-strandon, a rendőr felírta, és elzavarta nagyobb úszódresszért. Dózsa Katalin divattörténetében egy ilyen esetet idéz a Színházi Életből, mivelhogy a színésznők hajlamosak voltak az efféle kilengésekre. Muráti Lili volt például az, aki Budapesten 1933-ban elsőként merészkedett a strandra kétrészes fürdőruhában. Persze, ezen még nem kellett bikinit érteni. A bikinihez egy világháború kellett, amikorsok minden megváltozott, többek közt a férfiak és nők egymáshoz való viszonyában.
Divatba jött a „bomba” kifejezés mint a „remek nő” szinonimája. Bikini egy óceániai korallsziget volt, ahol atombomba-kísérletek zajlottak. Miután a helyi bennszülött lakosságot kitelepítették, 1946 júniusában robbant először nukleáris töltet Bikinin. És ekkor kezdett divatba jönni a fokozatoasn kisebbedő kétrészes női fürdőruha.
Tengerpart, pálmafák, bomba és bomba nő – „szexi-bombi”, ahogy a hatvanas években mondták –, így kapcsolódott egymáshoz a két fogalom. Aztán a kétrészes bikini bi-részében a kettősséget kezdték érezni az emberek, nagyjából úgy, mint a bi-cikli esetében, és amikor a strandok egy részén kitört a liberalizmus, és a nők először hason fekve kikapcsolták, majd teljesen levették a felsőrészt – ez nagyjából a hetvenes évek második felében zajlott –, megszületett a monokini kifejezés. (Az eredetileg birkózódressz-szerű férfi fürdőruha már a negyvenes években átvedlett monokinivá.)A kilencvenes évek pesti hölgye már csak alsórészt hord, ha úgy érzi, hogy megengedheti magának, és a fiatalok nem is fürdőruháról, hanem fürdőbugyiról beszélnek. Ez lett száz év alatt a fürdőköpenyből és napozóingből. Sok tényező hozzájárult ehhez. Még az is, hogy az ötvenes években felfedeztek egy római kori mozaikot, amelyen ókori hölgyek szabályos bikiniben labdáznak. De még fontosabb volt a századforduló nudistakultusza, például Svájcban, egy „vissza a természethez” jelszavú mozgalom, amelynek, igaz, zárt körben, gazdag és előkelő emberek is hódoltak. A mozgalom szexuálisan önmegtartóztató, étkezésben diétás, kulturálisan kifinomult volt, nem is terjedt el széles körben, de arra jó volt, hogy fellazítsa a viktoriánus prüdériát, amely a hosszú XIX. századot jellemezte.A XX. század vége könnyen hozhat új fordulatot: ózonpajzs nélkül egyre kevésbé érvényes a napbarnított bőr hajszolása. Könnyen lehet, hogy néhány évtized múlva bő, mindent takaró fürdőköpenybe másznak az Európából egzotikus vidékre repülő nyaralók, ha kilépnek a tengerből, és könnyű hálóingben napoznak majd az árnyékban, neoviktoriánus módon őrizve a bőr egészséges fehérségét.
( 1997/3.)
Én és a Sine Morbo
Tíz éve született a Sine Morbo. Tíz éve születtem újjá.
Azt nem mondhatnám, hogy „sine morbo”, vagyis betegség nélkül. Épp fordítva. Hála egy infarktusnak, amely több évtizedes, gondosan karbantartott egészségtelen életmód után, ötven felett, pályája csúcsán ölelő karokkal várja a magyar értelmiségit. Ezt csupán túl kell élni. Aztán se management, se team, csak szabadúszás.
Ekkor a Sine Morbo – a mai idők egyik ritkasága: olvasmányos kulturális folyóirat – megbízott, mint nehezen meghatározható műfajú szerzőt, írjak. Azóta írok, azoknak, akik szeretnek történelemről, irodalomról, művészetről olvasni, akár egy orvosi várószobában is. Hogy egyre jobbak-e a cikkeim, azt én nem dönthetem el. Ám egyre jobbak a leleteim. A medicina célja talán nem is lehet a kórok tökéletes elmulasztása, hanem a maradék élet minőségének javítása. Hogy kifogástalan laboreredményekkel hagyjuk itt az árnyékvilágot. Vagyis az írás használ. Akkor talán az olvasása is…
Én és a Sine Morbo
2005. november
|
