- Nem. Markó Ivánnal jó barátságban vagyunk. Társulatának legutóbbi bemutatójáról nem lehetett hallani, nem írtak róla, és mivel nekem nincs bejárásom az újságokhoz, viszont a Sine Morbót ismerem, gondoltam, a folyóirat számára elkészítem ezt az interjút. Mindig is erősen kötődtem a művészetekhez, és azt, amit Markó Iván képvisel, szívügyemnek tartottam és tartom.

- Az interjúból kiderült, milyen jól ismeri a művész munkásságát. A művészeteknek más területein is ennyire tájékozott?

- Nem. Nem ringatom magamat abban a hitben, hogy jól ismerem a művészeteket. Gyermekkoromban hegedülni tanultam. A nagyapám csodálatosan zongorázott, így már kisgyermekként is sokat hallgattam zenét, és a zene iránti rajongásom ennélfogva családi indíttatású. Később magam is megtapasztalhattam a másokkal együtt való zenélés örömét. Aztán abbahagytam a hegedülést. Nem volt bennem elég kitartás, hogy túllendítsem magam azon a holtponton, amely valószínűleg mindenkinél elérkezik, aki valamely hangszeren tanul és játszik. De a zene passzív élvezete is nagyon sok örömöt szerez.

- Kisgyermekként mi volt az álma, hogy zenész vagy orvos lesz?

- Egyik sem. Ezzel kapcsolatban, ha az első emlékeimet felidézem, és most kis titkot árulok el, régész akartam lenni. Még most is sokszor elgondolkodom azon, milyen élvezet lehet valami csekély dolgot megtalálni és abból a csekélységből régi korok szokásait, életformáját kikövetkeztetni. Amit ma töredékekben, maradványokban találnak, csodálatos képet ad az elmúlt évezredek kultúrájából. Néha eljátszom a gondolattal, hogy ha lesz emberiség kétezer év múlva, és a mostani kultúránkból egy ásatáson használt autógumikra vagy panelházak romjaira bukkannak, mire következtetnek majd. Értékét és egyensúlyát vesztette a világ. A mai emberiség – korunkban, amikor az angolszász és nyugati típusú irányultság a mérvadó – a maga nagy kulturális alkotásaival sokak szemében példaképként megjelenő fejlődést képvisel, de a tömegek szintjén valójában ez egy nagyon sekélyes kulturáltságot jelent. Vajon nem az következett be újra, hogy az emberiség a kultúrának ezen a fokán elérte a csúcsot és már nem tud újat alkotni? Mint mikor úgy 300 környékén a barbár lovasok vezényszóra gázoltak át a római városokon. Megjelentek a vízigótok és a hunok, és egy vadonatúj kultúra döngette Európa kapuját. Óhatatlanul adódik a kérdés, hová lehet fejlődni?

- Sokan sokféleképpen foglalkoznak ezzel. Én azon gondolkodom, hogy a kérdést jól tesszük-e fel, illetve jól értelmezzük-e. A technikai fejlődésnek köszönhetően felgyorsult a világ, de vajon törvényszerű, hogy az emberben végbemenő szellemi és lelki változások ezt a felgyorsult ritmust kövessék, és egyáltalán követniük kell-e? A korszakok változtatnak meg minket, vagy mi a korszakokat? Szeretem hinni, hogy alapadottságaink ugyanazok, mint azokéi, akik a régi kultúrákat létrehozták.

- Nézze, a kreativitás valószínűleg megmarad az emberben. Mikor megszületünk, ugyanannyi génnel rendelkezünk, mint a kétezer évvel ezelőtt született ember, és alapvetően ugyanazok a lehetőségeink is. De olyan társadalomban élünk, ahonnan az ember vágyakozni is csak egy másik, abszolút dekadenssé váló, túlfogyasztói társadalomba tud. Az ember a technikai vívmányait se mindig arra használja, amire, ha úgy tetszik, kreatívan használhatná. Biztosan el tudná látni Afrikát, Dél-Ázsiát a világban felhalmozott javakkal, csak éppen nem ez a célja. A modern társadalmak a profitszerzés érdekében oly mértékű túltermelést produkálnak, és az ebből adódó túlfogyasztás oly nagy, hogy az már a dekadencia fogalmába tartozik. Létezik egy elmélet, miszerint a háborúk szükségszerű velejárói a gazdasági fejlődésnek, mert a felhalmozott termékeket valahol „le kell vezetniük”. Szerencsére ilyesmi rég történt, és nem is kívánom, hogy valaha is megtörténjen, de azt látnunk kellene, hogy a világ mifelé tart. Persze ez nem az én szakmám, csak filozofálgatok kicsit, tartva a jövőtől. Az ember, mint arról már szó esett, most is ugyanazokkal a lehetőségekkel jön a világra, mint régen, de a környezete önmaga ellen determinálja.

- Ilyenkor ellentmondásos érzések keletkeznek bennem, mert kérdőjelet kap minden olyan, akár csekélynek tűnő tett is, mint egy jól megrendezett darab, egy kellemes beszélgetés vagy ez a folyóirat.

- Lehet, hogy az előbb pesszimistának tűntem. Alapvetően nem vagyok az, mert én is abban hiszek, hogy hordozunk és megszólaltatunk olyan értékeket, amelyek másokban is ugyanilyen interferenciát idéznek elő. Éppen ezért talán javulhatunk valamilyen irányban. A trend azonban kétségtelenül nem a szépség, a jóság, az igazság mellett dolgozik.

- Ön gyermekgyógyász. Miért ezt a területet választotta?

- Tudja, én egyre inkább azt éreztem, hogy az orvoslás olyan széles horizonton mozgó hivatás, ahol az embernek egyszerre több mindennek kell lennie. És a jó orvos, a Thomas Mann-i jó orvos széles kulturális ismeretekkel rendelkező ember is egyben. Eszembe jut az orvosok körében már klasszikussá vált mondás, amit, ha jól emlékszem, Korányi Sándornak tulajdonítanak. Valahogy úgy szól, hogy az a fiatalember, aki jól tudja a matematikát, elmegy matematikusnak; aki jól ismeri és érti a művészeteket, abból festőművész vagy szobrász lesz; akinek érzéke van a nyelvhez, az megpróbálkozik az irodalommal; és aki mindenhez ért egy kicsit, de igazán semmihez, az adja magát orvosnak. Ebben sok az igazság, amit én úgy fordítok meg, hogy az orvosnak minden irányban nyitottnak kell lennie. A mindennapos gyakorlatban olyan emberekkel találkozunk, akik a betegségük kapcsán elmondják nekünk a problémáikat. Ilyenkor elhangozhat egy-két olyan mondat a páciens érdeklődési köréből, amire jó, ha reagálni tud az orvos, és ez kiindulási pontja lehet annak a bizalomnak, amely nélkül nincs orvos és beteg közti kapcsolat. Ami a gyermekgyógyászatot illeti, igazából az egyetem elvégzése után, amikor már biztosan tudtam, hogy gyakorló orvosként szeretnék dolgozni, Kerpel-Fronius Ödön mellé kerülve született meg bennem a végleges döntés. Ő a XX. századi magyar gyermekgyógyászat legnagyobb egyénisége, igazi reneszánsz ember volt. Egyszóval én azért lettem gyermekorvos, mert találkoztam Kerpel-Fronius professzorral.

- Könnyebb-e vagy nehezebb a kommunikáció a beteg gyermekekkel mint a felnőttekkel?

- Kérdésével abszolút telibe talált. Ugyanis az orvosok is különböző személyiségű emberek, nem véletlen, hogy kiből lesz gyermekorvos, sebész vagy nőgyógyász. Ez az ember személyiségéből, a temperamentumából, a kommunikációs készségéből és még sorolhatnám, mi mindenből adódik. Biztos, hogy a gyermekorvosok között sok hasonlóság fedezhető fel túl azon, hogy szeretik a gyerekeket. Nagyobb bennük a tolerancia, a türelem, és kompromisszumkészek. A gyermekek sokszor meg sem tudják pontosan mondani, mi fáj nekik. Viszont nagyon őszinték. Például a tiltakozás jobban megjelenik a gyermekben, mint a felnőtt emberben. Először rúg, harap, köp, de türelemmel el lehet érni, hogy kialakuljon a megfelelő kapcsolat.

- Gyermekekkel foglalkozva hogyan gondolkodik a halálról?

- A természet rendjétől elválaszthatatlan az elmúlás, és mivel az ember a természet része, meg kellene szabadulnunk attól, hogy a halált feltétlenül tragédiának fogjuk fel. Éppen ezért igazi tragédia egy gyermek elvesztése, hiszen neki nem adatott meg teljes életet élni.

- Ön egyetemi oktatóként is tevékenykedik.

- Igen, gyakorlatilag 1976 óta oktatással is foglalkozom. Előadásokat tartok, speciális szemináriumokat vezetek. Olyan módszereket próbálunk bevezetni, amelyek átalakítják oktatói magatartásunkat és annak eszközeit. Kíváncsi emberekben ébresztjük fel és fokozzuk a kíváncsiságot a természet iránt. Megmutatjuk nekik azokat a módszereket és eszközöket, amelyekkel kérdéseket tudnak feltenni, és ha a kérdés adekvát, akkor azt, hogy miként lehet megkísérelni arra válaszolni. Ezután megtanítjuk őket, hogyan lehet a kapott eredményeket kritikusan értékelni és interpretálni, hogy gondolataikkal ne szaladjanak nagyon messze, de mégis helyükre kerüljenek az eredmények.

- Ez már majdnem művészet.

Majdnem. Köszönöm. Van néhány tehetséges fiatalember, akik igénylik ezt, és akikkel megvalósítható egy olyan műhelymunka, amely értelmet ad oktatói tevékenységemnek. Nem könnyű feladat bevezetni egy medikust a gyermekorvoslásba, de nagyon izgalmas és élvezetes munka alakulhat ki tanár és diák között, ha az előbb elmondottak szellemében próbálunk együttműködni. Egyébként szerintem a felsőoktatás válságban van mindenütt a világon. Nálunk az egyetemen kétszázötven medikust oktatnak egyszerre egy tanteremben. Ez a klasszikus tantermi oktatás nagyon rosszul működik. Mert a medicináról szóló tudáshoz hozzá lehet jutni a könyvek vagy a számítógépen elérhető különböző adatbázisok révén. Ahhoz azonban, hogy valaki irányt mutasson, vagy megmondja, mi fontos, mi nem, egyáltalán, hogy beszélgessen és átadja a tapasztalatait, az szükséges, hogy kialakuljon egyfajta mester és tanítvány kapcsolat. A gyermekgyógyászat egyik klasszikus témája a szoptatás, az anyatejes táplálás. Ennek jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Összegyűjtöttem és az egyik előadásomon dián levetítettem a Szépművészeti Múzeumban fellelhető Madonna-ábrázolásokat.
Kíváncsi voltam, hogy egyáltalán ismerik-e a képeket, és ha nem ismerték, elmondtam, melyik képet ki festette és honnan való. A XVI-XVII. Században a németalföldi festők a gyermek Krisztust rendszerint idős arcú kis felnőttként ábrázolták. Egy-egy kép elemzésekor máris a fiziológiánál tartunk, hiszen olyan testarányokat látunk, amiről esetleg addig nem is beszéltünk. Tehát én olyan szemléletmóddal közelítek tanítványaimhoz, ami könyvekből és adatbázisokból nem tanulható meg.