- Nézze, én később is örültem ennek a döntésemnek, mert szerintem természettudományos képzettség nélkül
nem lehet filozófiailag közelíteni a világ dolgaihoz. És ez talán kicsit kevesebb konfliktust is hozott az életem
során, mert kevésbé volt támadható. Mivel tudom magamról, hogy alapvetően humán beállítottságú ember
vagyok, a pszichiátriához igyekeztem a lehető legegzaktabb természettudományos szemlélettel közelíteni.
Mikor az ország harmadik pszichopatológiai laboratóriumát létrehoztuk – ez a budapesti Pszichiátriai Klinikán történt -,
a pszichológiai teszteket didaktikus szempontból aszerint osztályoztam, hogy létezik a reflex-ív, ennek egy felszálló
ága, tehát az érzékelés, és egy motorikus ága, valamint a centrális tartománya. Bizonyos emberek
felháborodását váltottam ki ezzel, akik azt mondták, fiziológiai alapon nem szabad osztályozni, de én
később is ragaszkodtam e megalapozáshoz, és a jelenlegi orvosi munkámban is érvényesül ez a szemlélet.
Az endogén pszichózisok osztályozásával foglalkozom – köznyelven „elmebetegségekről” van szó, és
ezeknek a betegeknek a diagnosztizálása rendkívül problematikus -, szóval itt is fontos a különböző
gyógyszerek biokémiai mechanizmusainak figyelembevétele, fontosak a különböző vegyületek révén adódó
véletlenszerű terápiás felfedezések, amik rávezethetnek bizonyos mechanizmusokra. Egyszóval mindig minden
járható út fontos, és ezek végül úgyis összetalálkoznak.

- Érdekelne, hogy mélylélektani tanulmányokkal foglalkoztak-e egyetemi évei idején?

- Nem. Erről nemigen lehetett beszélni. A lélektan tabu volt. A pavlovizmus dívott. Volt nekem egy tanárom,
aki a pavlovizmus lélektani vonatkozásairól készített jegyzeteket. Másodéves szigorlatom után meghívott
magához dolgozni, az ottani Pavlov-laboratóriumba. Én akkor elmondtam neki, hogy van egy elgondolásom arról,
milyen lépésekkel lehetne továbbvinni azokat a kísérleteket, amelyek az emberi gondolkodás pavlovi
megértésére irányultak. Ezt ő figyelmesen végighallgatta, majd így válaszolt: „Hagyd, ne csináld, hazugság az egész.
” Ő tudta ezt, de mint tanár nem beszélhetett róla. Akkor ilyen volt a miliő. Abban az időben nem is oktattak
pszichológiát, de mivel én már akkor is tudtam idegen nyelveket, hozzáférhettem a külföldi anyagokhoz,
könyvekhez. Példaként említhetem Karl Jaspers munkáit – ő meghatározó egyéniségű pszichiáter volt, s
később jelentős filozófiai műveket is írt, amelyekben az ellentétek megérthető összefüggéseit a
„megérté” és a „megmagyarázás” polaritásai közötti mozgásként értelmezte és tanulmányozta.
Könyve hozzásegített ahhoz, hogy a betegekkel kapcsolatos tapasztalataimat filozófiai vonatkozásaiban is lássam.

- Hol és hogyan kezdett el dolgozni az egyetem elvégzése után?

- 1956-ban egy olyan listán szerepelt a nevem, hogy csak egy isten háta mögötti helyen kaphattam állást.
Így kerültem a sátoraljaújhelyi városi kórházba, amely akkor roppant elhanyagolt intézmény volt. Elfekvő
osztályokra rendezkedett be, kevés forgó beteggel. A kórházak annak idején is rendelkeztek gyógyszerkerettel.
Képzelje el, hogy a pszichiátriai osztály még azt a minimális gyógyszerállományt sem használta fel, amit lehetett
volna. Én 1960-tól 1963-ig dolgoztam ott. A pszichofarmakológia akkor még gyermekcipőben járt, de azért már
ismertek voltak a különböző hangulatjavító és más gyógyszerkészítmények. Én felhasználtam, sőt túl is léptem
a keretet. Furcsának tartották, hogy kezelem az elmebetegeket, abban az időben ugyanis ez nem volt szokás.
Úgy gondolták, elég, ha az ápolók kordában tartják őket. Amikor behívtam a szobámba egy beteget, hogy
beszélgessek vele, jött vele az ápoló is, és amikor azt mondtam, menjen ki nyugodtan, megint csak furcsállották.

- Gondolom, azóta alaposan megváltozott a helyzet.

- Persze. Volt egy látványos fordulat, mégpedig a nyitott osztályok létesítése. Én ezután a Pszichiátriai Klinikára
kerültem, ahol a már említett „endogén pszichózisokkal” foglalkoztam. A részleg, amit vezettem, szintén átjárhatóvá
vált. Éjjel-nappal szabad bejárásuk volt a hozzátartozóknak, és ez sokat javított a betegek közérzetén.

- Itt dolgozott 1991-ig. Ez hosszú idő. Emberek százaival foglalkozott. Súlyos elmebetegekkel…

- Jelenlegi betegeim nagy része úgynevezett kis pszichiátriai eset. Ezek persze csak az orvos szemével könnyebb
esetek. A betegnek a kis probléma is nagy probléma.

- A lehető legnagyobb objektivitással kell minden esetben a beteg felé fordulnia, ezért érdekelne, hogy ön
személyesen hogyan tudta egyensúlyban tartani önmagát egy egyensúlyát veszített közegben?

Tudja, itt több dolog van, ami külön figyelmet érdemel. Az egyik, ami számomra alapvető, hogy én mindig
teljes emberként fogadtam el azt, akivel éppen foglalkoztam. Az az ember, bárki legyen, éppen olyan, mint én.
Lehet bármilyen beteg, emberi méltóságát ő is őrzi. Óvatosnak kell lennünk azonban, mert belesodródhatunk abba,
hogy azonosulunk a beteggel, ami lehetetlenné teszi, hogy segítsünk neki. Ahogy az előbb maga is célzott
rá, a tárgyilagos mérlegelés, értékelés után meg kell találni azt, hogy milyen technikával tudunk dolgozni. A másik,
hogy megtanultuk ugyan a pszichofarmakológiát, tudjuk, mi mire jó, és az embernek a sok-sok tapasztalata
révén intuíciói is támadnak a kezelés mikéntjére vonatkozóan, de ez objektív mérlegelés tárgya kell, hogy
legyen. Viszont a betegnek ebből az objektív munkából semmit nem szabad megéreznie. Tehát egyrészt
nem azonosulhatok a beteggel, de keresnem kell a segítő technikát. Ugyanakkor a betegnek azt kell éreznie, hogy
mint a kezelőorvosa emberileg, érzelmileg egy hullámhosszon vagyok vele. Csak így segíthetek rajta. Érzelmileg
nem befolyásolhat az sem, hogy milyen technikát választok, és a betegnek sem szabad látnia, hogy itt folyik egy
másik játszma is.

- Ön más formában is foglalkozik emberi megnyilvánulásokkal. A Fotóművészek Szövetségének tagja. Úgy
tudom, portrékat készít és nem is akármilyeneket.

- A Fotóművész Szövetségnek akkoriban én voltam a legfiatalabb tagja, még diák. Ebben az időszakban volt
körülbelül három év, amikor csaknem minden díjat elnyertem, amit csak lehetett. Pszichológiailag is érdekes, miért
fogott meg engem ennyire a fotózás. Bennem nagyon erős vizuális élmények voltak, vannak, de ezt nem tudtam
a felszínre hozni. Próbáltam lerajzolni őket, de hát rettenetesen tehetségtelen voltam, ami a rajzot illeti. Félegyházi
László festőművész volt a rajztanárom, akit a tanártársainak mindig győzködniük kellett, adjon jobb jegyet, mert
az nem lehet, hogy a rajz miatt rossz legyen a bizonyítványom. Mivel a bennem élő erős és határozott
képeket a kezemmel nem tudtam létrehozni, elkezdtem fotografálni. No, nem mintha a fotókon mindig azt l
áttam volna viszont, ami képként bennem élt. Ilyenkor ez rettenetesen bosszantott. Itt van ez a gép, és
mindig mást csinál, mint amit én látok. De fotóztam rendületlenül, több kiállításom is volt. A 70-es években
olyan területeken készítettem portrékat, amelyek valamikor Magyarországhoz tartoztak. Amit ön említett, az egy
másik portrésorozat, amely kiállításon szintén szerepelt, és amelyet majd szeretnék albumban is megjelentetni.
Ez egy egészen különleges anyag. Sokkolja az embereket. Olyan portrék, amelyek szélsőséges lelkiállapotokat
mutatnak.

- Valóban ijesztőek lehetnek.

- Igen, laikus szemmel nyilván ijesztőek, de ha valaki jobban elmélyed benne, már nem ez dominál.
Látom a visszajelzésekből, amikor az emberek, kisebb-nagyobb kárörömmel, ismerőseiket vélik felfedezni.
Azt gondolom, ez azért lehetséges, mert le tudtam bontani a személyiségről a szociális maszkot.

-Amit mindannyian viselünk.

- Hát persze, de ez nem kóros. Ez a civilizáció terméke. És én ezeken a fotókon a persona mögé tudtam nézni.

- Ha már a personát említette, Jungra gondolva, hadd kérdezzem meg, mit tart az álmokról?

- Az álmok nagyon fontosak. Én is álmodom, de nem olyan fantasztikusakat, mint Jung. Neki hihetetlenül
konstruktív álmai voltak. Istenhez emelkedő építményeket álmodott meg teljes részleteiben. Szerencsés volt,
fantasztikus képességekkel rendelkezett. Olyan ember volt, akinél mindig minden kontrollal bírt, mindig minden
a helyén állt, mindig tudta, mit kell csinálnia, és mindig a jót csinálta. Szóval csodálatos figura volt.

- Beszélgetésünk elején utalt természettudomány és filozófia kapcsolatára. A filozófia ma mit jelent önnek?

- Eligazodási kísérlet a világban. Aztán ez annál bonyolultabbá válik, minél inkább bogozni kezdi az ember.
Megpróbálunk válaszolni a talán meg sem válaszolható kérdésekre. A válaszok után újabb kérdések merülnek fel,
és az ember így közelít világhoz, másokhoz és önmagához. Most márciusban jelent meg a legújabb könyvem,
amelynek elég riasztó címe van: A filozófia híg mosléka. Ebben a könyvben bizonyos korlátozott – de vállaltan
korlátozott – szempontból találhat választ arra, amit előbb kérdezett. Az intimitást mellőzve, az ember
valamilyen formában módszerré fejlesztheti az élettörténetéből ellesett dolgokat.