1998 III.évfolyam 4. szám Mindennél jobban érdekel az ember Dr. Peresa Magdolnával Lukács Judit beszélgetett Dr. Peresa Magdolna felnőtt háziorvos. Munkáját Budapesten, a XVII. kerületben végzi. 1995-ben itt alapította meg és indította el a Szorongás Klubot. Találkozásunkat türelmetlenül vártam, mert kíváncsi voltam, milyen ember is lehet Magyarország roncsderby bajnoka. - Ön egy törékeny alkatú, csinos hölgy. Mesélje el, mikor jutott eszébe, és hogyan került arra sor, hogy elinduljon a magyar roncsderby bajnokságon? Tudja, én mielőtt az egyetemre jelentkeztem, ugróatléta voltam. Sajnos az egyetemi évek alatt ezt a sportot abba kellett hagynom.

De azóta is rendszeresen futok. Indultam párszor a kismaratonon és nagyon jó eredményeket értem el.
Tavaly a veterán világbajnokságon, amit Dél-Afrikában rendeztek meg, második helyezett voltam magasugrásban. Persze ezeknek a dolgoknak semmi közük sincs a roncsderbyzéshez, hacsak nem a sport szeretete.
Van egy fiútestvérem, aki többszörös magyar roncsderby bajnok. Öcsém nemcsak a versenyekben vesz részt, nagyon sok munkája fekszik abban is, hogy az országban egyáltalán ilyen rendezvényeket tartanak. Sokat jártam ki a versenyeire. Egyébként imádok vezetni. Egyszer együtt beültünk az egyik autóba, és ő megmutatott és elmagyarázott mindent, amit egy ilyen roncsról tudni kell. Később vettem egy öreg járgányt, amit ő aztán átépített. Ezek a versenyautók motorikusan nagyon jók, de amit az ember lát belőlük, az valóban kész roncsnak hat. Az ablakok ki vannak vágva, hogy semmilyen sérülést ne okozhassanak a versenyzőnek versenyzés közben. Tehát az autómmal gyakorolgattunk, és egyszer, de csak egyetlenegyszer elindultam a női versenyen, és a gyakorló versenyzők között én lettem a bajnok.

- Mindezeket hallva, hadd kérdezzem meg, hivatásos sportoló szeretett volna lenni vagy mindig is orvosnak készült?

- Orvosnak készültem, bár a gimnáziumban matematika-fizika tagozatra jártam. Az is megfordult a fejemben, hogy testnevelő tanár legyek. Az én gyermekkorom egyik nagyon fontos, meghatározó személyisége volt az apai nagyapám, aki különböző idült betegségekben szenvedett. Nagyon szerettem őt és nem tudtam segíteni neki. Sokszor csak álltam és néztem rá, átélve azt a rettenetes valamit, amit tehetetlenségnek neveznek. Ez az élmény indított el az orvosi pálya felé. Először a sebészetet választottam, de hamar kiderült, hogy alkalmatlan vagyok rá. Többször elájultam asszisztálás közben. Aztán gyermekortopéd szerettem volna lenni, de mivel már az első gyermekem megszületett, és a férjem belgyógyászként dolgozott, úgy döntöttem, a felnőtt háziorvosi munkát választom, hogy több időt tölthessek otthon.

- És jól döntött?

- Igen. Mondhatom, hamar kiderült, hogy ez egy igazán nekem való munka. Én szeretek egyedül dolgozni, egyedül dönteni, és az ezzel járó felelősséget is jó vállalni. Munkámat egy kisvárosban kezdtem, ahol szerencsére a főnököm az egyik egyetemi tanárom volt. Nagyon jól kijöttünk egymással. Munkám mellett oktathattam a szakközépiskolában és közben letettem egy-két szakvizsgát.

- Ha jól értem, saját elképzelései alapján végezte a munkáját és közben továbbképezte magát. Ez nagyon nagy szabadságot jelenthetett.

I- gen. És nagyon szerettem ott dolgozni. Közben, mikor időm engedte, futottam. A városka lakói látták, hogy a doktornő fut. Nem telt el sok idő és futott a fél város. Könnyű volt megszervezni, szinte fanatizálni lehetett az embereket erre a sportra.

-A Szorongás Klub gondolata mikor fogant meg Önben?

- A munkám során gyakran tapasztaltam azt, hogy a betegeim talán máshogy és másról is megnyilvánulnának előttem és én is éreztem, hogy bizonyos esetekben kérdőjelek maradnak közöttünk. Ekkor kezdtem a pszichoterápia felé fordulni. Elvégeztem egy hároméves kurzust, amit az alapellátásban dolgozók számára indítottak el, és ami pszichoterapeuta képesítést adott. Emellett különböző technikákat tanultam. Mindezek után úgy éreztem, hogy ez sem megoldás arra, amit én szeretnék, mert ha a beteg egy orvosi rendelőben ül, továbbra sem lesz nyíltabb. Egyszerűen azért, mert egy ilyen hely erre nem megfelelő. Először 1985-ben gondoltam arra, hogy ha egy klub keretében találkoznék a betegeimmel, akkor nyíltan beszélgethetnénk az őket kínzó problémákról. Nagyon sok olyan szorongásos betegség van, amikről nem beszélünk. Ez tabu téma, és a betegek nem is gondolják, hogy betegek. Azt hiszik, hogy bajaikkal együtt kell élniük. Egy olyan közösségben, ahol az ember hasonló betegséggel küzd, mint a társai, könnyebben megnyílik és könnyebben fogad el segítséget az orvosától és sorstársaitól is. Egy alkalommal a rendelőben egy plakátot raktam ki, amin felsorolták a depresszió tüneteit. Többször előfordul, hogy a betegem a vizsgálat után tovább maradt, és feszengve, nagy nehezen elmondta: úgy érzi, neki az a baja, ami a plakáton olvasható. Vagy úgy érzi, vele is ilyen dolgok történnek. És én nagyon megörültem ilyenkor.

- Erre vágyott, hogy jöjjön valaki, aki…

- Igen, igen. Mert tudtam, hogy sok kényszeres beteg van a pacientúrámban, és vártam őket, hiszen én tudnék segíteni rajtuk. Volt egy olyan középkorú férfibetegem, foglalkozását tekintve nyomdász, aki hasműtéte után eljött hozzám kontrollra. Beszélgettünk arról, hogy a műtét milyen jól sikerült, és hogy milyen jól van. Elég furcsán viselkedett, aztán nagy nehezen kibökte, kérdezhet-e tőlem valamit. Hát persze, hogy kérdezhet, mondtam. És elmesélte, hogy az egyik plakát, amit a munkahelyén nyomtak, arról szólt, hogy vannak emberek, akik otthon zárt ajtók mögött csendben szenvednek, pedig a gyógyítás kulcsa a kezükben van. Azt mondta, úgy érzi, hogy a plakáton szereplő gyógyszert kellene szednie. Nekem felcsillant a szemem. Na végre! Megkérdeztem, miért gondolja így. Hamar kiderült, hogy nagyon súlyos kényszerbeteg, akinek ellenőrzési, számolási kényszere van. Később az is nyilvánvalóvá vált, hogy szociális fóbiája van. Már hét-nyolc éve dolgoztam a XVII. kerületben és nagyon jól ismertem a körzetet, az itt élő embereket, mégis nehezen tudtam a bizalmukba férkőzni. Úgy döntöttem, itt az ideje, hogy a Szorongás Klub megalakuljon, és 1995-ben egy pályázaton kisebb összeget elnyerve el is indítottam a klubot, amelynek a Dózsa Művelődési Ház adott otthont. Azóta is sikeresen működik, és a SmithKline Beecham-től is kaptam támogatást. Az első évben csak a saját betegeim jelentkeztek. Később, hogy a klub híre elterjedt, jöttek az újabb és újabb betegek. Fantasztikus érzés volt, mikor a régi, már meggyógyult emberek visszatértek és elmesélték a többieknek, hogy az itt kapott segítség által mennyire megváltozott az életük. A program, amit kitaláltam, minden új csoport esetében körülbelül egy évig tart. Nemrég Szorongók Klubja címen a Petőfi Rádióban havonta jelentkező adás indult. A műsor közben betelefonálhatnak a rádióhallgatók. A műsorvezető riporterrel és általában két-három Szorongás Klub-taggal válaszolunk, reagálunk a telefonon érkező kérdésekre, gondolatokra. Természetesen olyanok telefonálnak, akik maguk is szorongásos betegségek valamelyikében szenvednek, még ha nem is tudnak róla.

- A telefonálók konkrét kérdéseket tesznek fel? Vagy saját problémájukról beszélnek?

- Igen. Persze név nélkül jelentkeznek. De felveszik a kagylót, mert hihetetlenül vágynak arra, hogy a gondjaikat megosszák valakivel, aki megérti és segítheti őket.

- Gondolja, hogy emberi létünket mindig ilyen fejsúllyal kísérte a szorongás, mint most, ezekben az időkben?

- Mivel a szorongás ősi ösztön, az emberrel volt mindig is. És, ha úgy tetszik, a szorongás előbbre tud vinni minket. Segíthet abban, hogy küzdjünk, vagy hogy elmeneküljünk, ha kell. Persze ez csak addig van így, amíg fel nem bomlik annak a rendszernek a működése, amely felelős a bennünk levő egyensúlyért. Ha az agyból olyan üzenetek érkeznek, hogy fussak el, mikor erre semmi okom nincs, vagy ha vizsga előtt jobban úrrá lesz rajtam a pánik, mint ahogy az normális lenne, akkor baj van. Ha visszatekintünk az orvostudomány történetében, akkor látjuk, hogy ezt a régiek is leírták már, csak éppen nem ismerték az agy működését. Végül is ez az utóbbi pár évtized felfedezése. A különböző neurózisokra most már különböző megoldási lehetőségeket tudunk nyújtani. De azt is kell mondanom, hogy a lelki élettel való foglalkozás nálunk még gyermekcipőben jár az orvosok körében is. Hajlamot sokmindenre hordozunk magunkban, de az életünk határozza meg azt, hogy milyen betegségekben kell vagy nem kell szenvednünk.

- Ön szorongós alkat?

- Hú. Néha nagyon. De mivel pszichoterápiát tanultam és foglalkoztam a neurolingvisztikus programozással, a technikát sikeresen alkalmazom magamon.

- Ha lehet egyáltalán ilyen kérdést feltenni: miért érzi magát elhivatottnak arra, hogy ilyen betegekkel foglalkozzon?

- Egészen kicsi koromtól fogva mindennél jobban érdekelt az ember. Hogy honnan jönnek az érzések, és mit érezhet valaki, ha így vagy úgy alakul az élete. Nagypapám fiúsan nevelt és arra tanított, hogy ha kell, védjem meg magam. Édesanyám pedig mindig azt mondta, hogy ha valamit teszek, gondoljak arra, mit adok azzal a másiknak, mit érezhet a másik ember.

- Önben érezhető valami megfoghatatlan finomság, lágyság, ugyanakkor rendkívül határozott, és mintha mindig harcra kész volna.

- Igen, tudom, és ez a bennem levő kettősség sokat segített az életben. Én szeretem a munkámat, a betegeimet, és ha kell, nagyon kitartóan tudok küzdeni azért, hogy megvalósítsam az elképzeléseimet. Akár a munkáról, akár a sportról legyen szó. Szerencsém, hogy amit csinálok, azt szeretem csinálni. Nem fáradtam el és nem fásultam bele. Édesanyám és nagypapám egyben megegyeztek. Mindig arra neveltek, hogy bármit tesz is az ember az élete során, azt jól tegye. Szeresse, amit csinál, mert akkor könnyű lesz az élete.