1999 IV. évfolyam 1. szám Én tényleg jól érzem magam Dr. Naményi Miklóssal Lukács Judit beszélgetett Dr. Naményi Miklós főorvos ötvenhat éves. A Veszprém megyei Csolnoky Ferenc Kórház Tüdőgondozója és a Megyei Légúti-Allergológiai és Légzésfunkciós Szakambulancia vezetője. Beszélgetésünkre talán az első tavaszi napsütéses napon Veszprémben került sor. - Itt született ebben a városban? - Nem, Nagyatádon születtem. Apám tüdőgyógyász volt, a nagyatádi Tüdőgondozó Intézetet ő alapította. A járásban ő foglalkozott elsőként a tébécések felkutatásával. Tüdőszűrést végzett és beoltotta az embereket. Én ebből mindössze annyit tapasztaltam, hogy sosem volt otthon, mert állandóan a betegek után járkált.

A Tüdőgondozóban, ahol én is többször megfordultam, láthattam milyen szeretettel veszik körül a betegei, munkatársai, és ez nekem nagyon tetszett.

- Annyira, hogy később ön is orvos szeretett volna lenni.

- Igen is meg nem is. Tudja, otthon a különböző műszerek és orvosságok vizsgálgatásával töltöttem szabadidőmet, mert roppant érdekelt, hogy mi micsoda, és ahogy telt-múlt az idő, egyszer csak a világ legtermészetesebb dolgának tűnt, hogy belőlem orvos lesz. Ugyancsak az apám révén megismerhettem valami mást is, ami szintén nagy hatással volt rám, ez pedig a zene. Ő jól zongorázott, szívesen énekelt. Televízió nem lévén, akkor még sokkal több időt töltöttek el együtt az emberek önmaguk szórakoztatására.
Törődtek egymással és bizalommal közeledtek egymáshoz. Tiszta, őszinte, emberi összejövetelek voltak.
Ugye manapság mást se hallunk, mint azt, hogy tanuld meg, ettől vagy attól az embertől csak rosszat kaphatsz, hogy ez vagy az a valaki csak becsaphat. Ez szörnyű! Én hál’istennek a saját családomba át tudtam örökíteni az egymást segíteni akarás szándékát és ugyanakkor persze ennek a természetes igényét is, a bizalommal és szeretettel teli együttélést. Visszatérve a zenéhez, a családban állandóan szólt a muzsika, szólt a rádióból is, ahol az olasz csatornán a legkiválóbb műveket és azok legkiválóbb előadóit lehetett hallani, már amilyen minőségben ez az éteren átszűrődhetett. Én magam is tizenkét évig tanultam zongorázni. Ötévesen zongoraiskolai növendék voltam, már játszottam. Zenei továbbfejlődésem következő lépéseként a gimnáziumban tagja lettem annak a kamarakórusnak, amit autodidakta fizikatanárom vezetett. A kórussal nagyon szép eredményt értünk el, rengeteg fellépésünk volt, sok díjat nyertünk. Egyszer megkérdezte tőlem, volna-e kedvem szólót énekelni, mert így bővíthetnénk a repertoárt. Mondtam, hogy vállalkozom rá, de mielőtt ezt megtenném, elmegyek, meghallgattatom magam egy szakemberrel. Kórusunk egyik tagja a kaposvári zeneiskolában éneket tanult, és én az ő énektanárjánál jelentkeztem meghallgatásra. A tanár a meghallgatáson kezembe nyomta a Varázsfuvolából Sarastro nagyáriáját. Én pedig szépen elénekeltem, ahogy illik.

- Ez az ária akkor nem volt még nagy falat önnek?

- Az volt, de a kottát a kezemben tartva olyan önbizalmam támadt, hogy elénekeltem úgy, ahogy kell, és ettől kezdve szólót is énekeltem sikeresen, mert a kórus ezek után is sok-sok díjat nyert a különböző versenyeken.

- A gimnázium elvégzése után ugye gondolt arra, hogy akár hivatásos énekes is lehetne?

- El kellett döntenem melyik irányban induljak el. Azért választottam az orvosi egyetemet, mert a mi akkori vidéki értékrendünk szerint az énekesi pálya nem volt összeegyeztethető azzal, ahogyan egy fiatalember életútját elgondolták. Természetes volt, hogy a gimnázium után az ember egyetemre megy, aztán orvos lesz, állást kap, dolgozik, és kész. Manapság ez már máshogy van. És az én gyerekeim sem e szerint a felfogás szerint gondolkodnak és élnek. De akkor ez tűnt a biztosabb egzisztenciának, így hát az orvosi pályát választottam. De a kis ördög nem hagyott nyugton… Érettségi után nem vettek fel az orvosi egyetemre, egy évet Pécsett dolgoztam, műtősfiúként az egyetem Fül-orr-gége Klinikáján. Hogy az életem ne legyen olyan egyhangú, beiratkoztam a pécsi Zenei Szakiskola énektanszakára, ahol egy év alatt két évfolyamot végeztem el. Közben részt vettem egy országos tehetségkutató versenyen, amelyre háromszázhatvanan jelentkeztek. És megtörtént a csoda, hat embert választottak ki énektanszakra, harmadikként engem.

- Ez már a budapesti Zeneművészeti Főiskolán történt?

- Igen. És ezzel párhuzamosan Pécsett jelentkeztem az orvosi egyetemre, ahová szintén felvettek. Gondolhatja! De a család és saját konzervativizmusom miatt az orvosi egyetemet választottam.

- Izgalmas időszak lehetett.

- Az volt. Már csak azért is, mert az egyetemen eleinte rettenetes kételyeim támadtak. Az első két évfolyamon tanultak nagyon más dolgoknak tűntek, mint amit apám orvosi praxisából megtapasztalhattam, és a tanulásban sem voltak sikereim. Arra gondoltam, a Zeneakadémián harmadikként választottak ki, itt pedig a száznyolcvan felvett diák közül lehet, hogy én vagyok a száznyolcvanadik. Egyszóval nehéz időszaka volt ez az életemnek, de folytattam az egyetemet, és ahogy telt-múlt az idő, egyre közelebb kerültem az orvostudományhoz és a betegekhez.

- Az egyetem elvégzése után hol dolgozott?

- Addigra már egyértelműen tisztázódott, hogy tüdőgyógyász akarok lenni. Amikor időm engedte, bejártam apámhoz a Tüdőgondozóba, tőle akkor is sok mindent tanultam. A mosdósi Tüdőgyógyintézetbe kerültem. Tizenkét évet töltöttem ott. Itt, Veszprémben a negyvenedik születésnapomon kezdtem el dolgozni. Sok-sok tennivalóm volt itt. A legfontosabb feladatomnak azt tartottam, hogy a járóbetegként diagnosztizálható és ellátható betegeket különválasszuk a morfológiai vonatkozású betegektől. Ezt megvalósítandó hál’isten a farkasgyepűi Tüdőgyógyintézet új vezetőjének személyében jó partnerre találtam. Mára az egész megyét ellátó, a funkcionális légúti megbetegedéseket diagnosztizáló és a betegeket ellátó ambulanciaként is működünk.

- Az éneklést ugye azért nem hagyta abba?

- Nem, nem, soha nem tudnám abbahagyni, foglalkozom vele továbbra is.

- Mikor és hogyan jut erre idő?

- Még egyetemista koromban tagja voltam a pécsi Liszt Ferenc Kórusnak, ahol sok oratóriumot is énekeltünk, csodálatos repertoárunk volt. Magam szerveztem kamarakórust az évfolyamtársaim közül, és például a keszthelyi Helikon-ünnepségek egyikén elnyertük a város különdíját. Mindegyikünk kellő zenei előtanulmányokkal rendelkezett, így nem a kottával kellett megbirkóznunk, hanem a stílust tanultuk és csiszoltuk tudásunkat.
Az egyetem elvégzése után szétszéledtünk. Mosdóson is szerveztem egy kis kamarakórust, és mikor Veszprémbe kerültem, körülbelül egy év múlva jelentkeztem Veszprém Város Vegyeskarába, ahol azóta is énekelek.
Itt nagyon jó a társaság, és színvonalasak az előadásaink is. Hogy csak egy példát említsek, a szombathelyi szimfonikusokkal egyre több a közös munkánk. Repertoárunkban megtalálható Verdi Requiemje is.

- Gondolom, hogy az orvosi munkája és az éneklés minden idejét kitölti.

- Tudja, én az énekléssel járó elfoglaltságot éppoly komolyan és odaadással végzem, mint az intézetben adódó feladataimat. Sok-sok időt és munkát jelent mind a kettő, de örömmel teszem.

- Ön szerencsés ember!

- Igen, és jól is érzem magam. Bár tudom, manapság nem divat ilyet mondani. De én tényleg jól érzem magam, mert szeretem, amit csinálok, és azt látom, hogy a munkatársaim is ilyen emberek. Mikor délután befejezzük a munkát és elválunk egymástól, érzem, örülnek annak, hogy holnap újra itt leszünk. Ezek az emberek szeretik a munkájukat és aki nem szerette, az elment. Én szerencsés vagyok a családommal is, mert három gyermekem itt él és dolgozik a városban, és soha nem kívánkoztak el Veszprémből. Így sok időt töltök már nem csak velük, hanem az unokáimmal is.