1997 II. évfolyam 5. szám Dr. Borvendég Jánossal Lukács Judit beszélgetett Dr. Borvendég János az Országos Gyógyszerészeti Intézet főigazgató helyettese. Hatvankét éves. Felesége nyugdíjas olajmérnök, fiuk belgyógyász orvos. - Mióta dolgozik ennél az intézetnél, és hogyan kanyarodott ide az útja? - 1982 óta dolgozom itt. Az eredeti szakmám belgyógyász endokrinológus. Tudja, azt gondolom, hogy az ember valamilyen szinten ugyan kézben tartja a sorsát, de mindemellett nem tekinthet el attól, hogy a külső körülmények is befolyásolhatják az életét, determinálják a lehetőségeit. Én először vidékre, Ózdra kerültem. Ez volt a pályám kezdete.

 A belgyógyászaton kezdtem. Igen kemény munka volt, mert sokszor hónapokon keresztül ketten ügyeltünk nyolcvan ágyra. Emellett a Kohónál mint üzemorvos dolgoztam. Később körzeti orvosi állást ajánlottak, de nem fogadtam el, mert szerettem volna belgyógyász szakvizsgát tenni. Majd a szegedi I. számú Belgyógyászati Klinikára kerültem. Ez életem egyik legtanulságosabb időszaka volt, hiszen nagyon jól képzett kollégák dolgoztak az intézetben Julesz Miklós professzor vezetése mellett. A Gyógyszerkutató Intézetben a hetvenes évek elején helyezkedtem el, akkor még a Nehézipari Minisztériumhoz tartozott az intézet. Itt kezdtem klinikai farmakológiával foglalkozni, de farmakológiai alapkutatásokat is végeztem. Most röviden, azt mondhatom, hogy gyógyszerek törzskönyvezésével és a klinikai vizsgálatok engedélyezésével foglalkozom. Tehát úgy is fogalmazhatnék, „a gyógyszerügyi asztal” mindegyik oldalán ültem már. Ezen mosolyognom kell, hiszen a farmakológiát, egyáltalán a gyógyszerkutatást, fiatal koromban – diákként – még nem tartottam komoly dolognak. Az emberi szervezetet egy svájci órához hasonlítottam, a gyógyszer homokhoz, ha az óra sietni kezd, homokot szórunk bele, hogy lassabbra fogjuk működését. Körülbelül ennyire voltak specifikusak az akkori gyógyszerek, legalábbis akkor én így láttam. Néha még elfog valamifajta nosztalgia a betegekkel való személyes kapcsolattartás hiánya miatt. Szerintem az orvosok nagy része ezért választja az orvosi hivatást, még ha később módosítják is pályájukat. A szegedi klinikán eltöltött idő meghatározója volt életemnek. Itt kezdtem el foglalkozni klinikai endokrinológiával és többnyire az endokrin osztályon dolgoztam. Ennek köszönhetően kerültem ki Dublinba, ahol több mint egy évet töltöttem. Ott tanultam meg rendesen angolul.
Az intézmény, ahol dolgoztam, úgynevezett Maternity Hospital volt, 1750-ben alapították. Az épületben ma is egy nagyon szép, György stílusú kápolna áll, amiben akkor egy két manuálos, régi orgona működött. Hát én rövid időn belül már az orgona mellett töltöttem az ebédszüneteimet. Az írek először furcsán néztek rám, ugye mégiscsak egy kommunista országból érkeztem. Nekem is furcsa volt először az anglikán szertartás, és kis idő múlva már ott tartottunk, hogy a gyakorlások fejében megkértek, néha játsszam nekik. Egyébként az orgona Ózdtól kíséri életemet.

- Gondolom, gyermekkorában tanult zongorázni.

- Igen. Gyermekként kezdtem zongorázni. Óbudán működött egy nagyon jól szervezett zeneiskola, ahol összhangzattant is tanulhattam. Nagyon jó iskola volt. Ennek köszönhetően az 1948-as Bartók Zenei Ifjúsági Verseny döntőjének résztvevője voltam tizenhárom évesen. Az orgonával tizenegy éves koromban találkoztam először. Van egy kis falu Komárom megyében, Ács. Édesapám innen származik. A falunak egy kedves, de kissé részeges kántora volt. Egy napon a plébános úr megkért, segítsem ki őket, mert az öreg kántor megint elázott, nincs, aki az orgonán játsszon. Ez volt az első alkalom, mikor orgonához ültem. Mivel zongorán néhány apró művet már játszottam, az érdekelt elsősorban, hogyan lehet átültetni ezeket az egy manuálos kis falusi orgonára. Megfogott a hangszer különleges hangzása, a nyújtott, lassú, ünnepélyes hangja. Ettől kezdve úgy voltam ezzel a hangszerrel, mint mikor valaki rászokik valamelyik kábítószerre. Nem tudtam már kivonni magam a rám gyakorolt hatása alól. A zongoráról áttértem az orgonára, és amikor először találkoztam egy Bach-fúgával – amely rendkívül bonyolultan strukturált – fantasztikus élményt adott. Én Mozartot csak az elmúlt egy-két évtizedben kezdtem megszeretni. Addig az ő zenéjét problémamentes háttérzenének éreztem. Bach valahol még a barokk zenén belül is rendkívüli intellektuális kihívást jelent akkor, amikor az ember megpróbálja értelmezni, kifejteni, tolmácsolni a zenéjét. Ha valaki egy Bach-fúgát tanulmányoz, és meghallgatja nálam érdemesebbek játékában, mindig fölfedezhet valami újat, egy rejtett témát vagy akár témafordítást, eddig nem tapasztalt, izgalmas megoldást.
Az ember érzi, hogy ez a zene nemcsak horizontálisan, hanem vertikálisan is megkomponált, mint egy finoman szőtt keleti szőnyeg.

- Igencsak elmélyülhetett Bach zenéjében, és gondolom, szakértője is lett.

- Hogy szakértő, az talán túlzás. De elmondhatom, hogy egész életemet végigkíséri a zene. Sok alkalmam volt játszani, kórusokat kísértem. Komoly művészekkel kerültem kapcsolatba. Kiváló tanáraim voltak, így a magyar orgonaművészet egyik legnagyobb alakja, Gergely Ferenc. Különösen improvizációs készségét csodáltam. Nem voltam beiratkozott hallgatója a konzervatóriumnak, csak vendégként jártam be, de nagyon sok órát kaptam tőle. Később Kárpáti József foglalkozott velem, akkor már azonban az I. sz. Budapesti Zeneiskola rendes hallgatója voltam.

- Óhatatlanul felmerül bennem a kérdés, miért nem a zenét választotta főfoglalkozásaként?

- A kérdése jó. De tudja, én 1953-ban kezdtem az egyetemet. Az ötvenes években nem igazán volt perspektivikus pálya az orgonistáé, hiszen, mint tudjuk, az orgona klerikális hangszernek minősült. De nemcsak ez volt a döntő. Volt már egy-két koncert a hátam mögött, de a fellépéseknél jelentkező izgalom, ami még fel is tudja dobni az embert, nem csillapodott, gyakran memóriahibákat okozott. Bár az orgonisták általában kottából játszanak, és én jól olvastam a kottát, így is zavart. Egy ilyen művészi pályán az abszolút memóriakészség elengedhetetlen. Ezenkívül bár szeretem a zenét és érzem, hogyan lehet egy zeneművet megoldani, felmértem azt is, mi szükséges ahhoz, hogy valaki nagy művész legyen, hogy a csúcsra jusson. Ehhez nem éreztem elegendő erőt és bátorságot.

-Mégis szokott játszani hallgatóság előtt.

- Egy évben egyszer-kétszer a tudományos kongresszusokon én vagyok a „kulturális” program. Legutóbb Szolnokon volt egy kis koncertem. Ilyenkor természetesen készülök, de rendszerint olyan műről törlöm le a port, melyet azért évekig játszottam, és a kezemben van. Ez persze azt jelenti, hogy előtte pár hónapig gyakorolnom is kell. Egyébként a hétköznapi gyakorlás inkább valamiféle relaxáció.

- Úgy tudom, Önnek van egy saját orgonája.

- A hangszernek érdekes története van. Nagyon régen vásároltam. Ez eredetileg egy Wermona típusú, keletnémet, két manuálos, törtpedálos dzsesszorgona volt, amit egy ismerős technikussal átépítettem. Az első „kapavágások” után már gyönyörű barokk hangokat tudtam kicsikarni egyik-másik regiszteréből, bár eredetileg is voltak olyan regiszterei, amelyek a klasszikus hangzást többé-kevésbé megközelítették. Végül sikerült mind a két manuálon olyan regisztersort kiépíteni, amely megfelel egy kis barokk hangszer alapjátékainak.

- Koncertekre biztosan eljárnak.

- A munkám miatt sokat járok külföldre, így erre igen kevés időnk marad. De ha lehetőség adódik, azért elmegyek a családdal. Talán meglepődik azon, hogy nálunk szilveszterkor már hagyomány, hogy a Benkó Dixieland Band koncertjére elmegyünk. Ez természetesen azt is jelzi, hogy a klasszikus dzsessz nem áll tőlem távol.

- Ahogy beszélgetünk, olyan érzés támad bennem, mintha két különböző ember lakna Önben. Más embert látok, mikor a munkájáról beszél, és másvalakit, mikor a zenéről mesél.

- Az intézetben zajló munka rendkívül sok feladatot ad. Sokszor tizenhat órát dolgozom. Ez kétségkívül nehezen teljesíthető, éppen ezért szükséges valamiféle kapaszkodó, biztos talaj, ami nekem a zene, azon belül is a barokk zene, és azon belül is természetesen Johann Sebastian Bach. Nyilván észrevette a falon Bach képét, amit én mindig mindenhova magammal vittem. Volt, hogy ezt kifogásolták. Jó néhány történetem van e képpel kapcsolatban. Az egyik évekkel ezelőtti, mikor a szobámban egy vietnami küldöttség járt. Hosszasan nézték Bach képét a falon. Nem értették, ki lehet ez az öregúr, parókával a fején. Hogyan került a falra? Valami nem stimmel. Végül a tolmács megkérdezte tőlem: ugye ez az önök egyik nagy veteránja? Igen, válaszoltam, de azt azért nem tettem hozzá, hogy harcát mint az ötödik evangélista harcolta meg.