1997 II. évfolyam 4. szám Dr. Hegyi Angelikával Lukács Judit beszélgettt Dr. Hegyi Angelika 35 éves fogorvos. Két gyermeke van, a hét és fél éves Adrián és a hatéves Szonja. Férje, dr. Fekete Zsolt ortopéd sebész a János kórházban. - Hogyan lesz valakiből fogorvos? - Az én életemben ez igen kacifántosan történt. Már pici koromtól fogva rettenetesen érdekelt a biológia. Nyolcadikban zoológus akartam lenni vagy állatorvos. Egyébként már általános iskolás koromban tudományos dolgozatot írtam a macskámról, amely ugyan senkit nem érdekelt, de szerintem az ország első etológiai műve volt.

 
- Megőrizted?

- Igen, de már csak macskarágott formában olvasható. A gimnáziumba orosz tagozatra vettek fel, de akkor is a biológia foglalkoztatott.Állatorvos azonban már nem akartam lenni, mert tudtam, hogy az egyetemen bizony durva dolgok is történnek. Kórházi orvosként sem akartam dolgozni, mert a fekvő osztály megint csak nem az én világom. És ez a hezitálás szép lassan elterelt a fogorvosi pályára. A beteg bejön a saját lábán, kimegy a saját lábán, nincs vészhelyzet, és a biológia is szükségeltetik hozzá.
Megfogalmazódott bennem, hogy tulajdonképpen mióta az eszemet tudom, a szájakat, a fogakat figyelem… Érettségi utána elmentem asszisztensnek, nagyon megtetszett, egy év múlva jelentkeztem az egyetemre, és fel is vettek. És amikor ez megtörtént, kiderült, hogy az ELTE bölcsészkarán végre elindult az etológia szak… Akkor már kitartottam a fogorvosi pálya mellett, amit megszerettem, de az etológia továbbra is a nagy szerelmem maradt. A hivatásomat igazából gyakorlati alapon szeretem. Egyrészt mert ez egy olyan szakma, amelyben rendkívül fontos manualitás, másrészt az emberekkel való kapcsolattartás miatt. Aztán, nem is olyan rég, elért egy hír, miszerint biológiából, azon belül etológiából meg lehet csinálni a „nagydoktorit”. Lelkesen kimentem Alsógödre, az etológia tanszékre, ahol hidegzuhanyként értek az információk. Három év a képzési idő, és ezalatt kutatni kell. Tehát ki kell vonulnom mondjuk a Hortobágyra, ahol az üregi nyúl borókaevési szokásait tanulmányozhatom. Vagy felköltözhetek egy fára, hogy a széki lile násztáncát figyeljem, és erről olyannyira részletes feljegyzéseket kell vezetnem, hogy utána cikkeket írhassak belőlük. Ezt valóban csak akkor tehetném meg, ha független volnék, vagy ha olyan férjem lenne, aki mindennap megfőzi az ebédet, mert a felesége tudományoskodásáért képes mindent feláldozni. Én a régóta dédelgetett álmom miatt nem áldozhattam fel sem a családomat, sem a kialakult munkámat. Előbb-utóbb azért szeretnék egy olyan otthont, ahol állatokat, kecskét, szamarat, lovat lehet tartani. De ne egy sáros tanyai környezetet képzelj el! Olyan kulturált formában oldanám meg, hogy ezzel az én tősgyökeres városi férjem is együtt tudjon élni. Láttam erre jó példákat Németországban és Amerikában.

- De ha ennyire szereted az állatokat, mégiscsak felvetődik a kérdés, hogy miért nem mentél állatorvosnak.

- Nem tudtam volna csinálni. Mint ahogy például a gyermekorvosi pályát sem. Ha nap mint nap találkoztam volna a borzalmakkal – mondjuk egy leukémiás osztályon - , akkor egy szomorú, megkeseredett lelkületű ember vált volna belőlem. A mi szakmánkra szerencsére nem jellemzőek a súlyos esetek. Persze a szájsebészeti osztály az más, de ahol én dolgozom, a fogorvosi rendelőben – mint már mondtam – a beteg jön, majd megy, és nincs semmi komoly probléma. A szakmán belül pedig rátaláltam egy olyan területre, amely nagyon tetszik és ez a gyermekfogászat. Rendkívül érdekes a pszichés vonatkozásai miatt. A gyerekek azt adják, ami bennük van, de azt kegyetlenül. Van, hogy meg kell szelídíteni őket, de legalább annyi idő és türelem szükséges ahhoz, hogy megőrizzük a bizalmukat. Ezt megtanultam, még amikor gyermekfogászati szakrendelőben Kőbányán dolgoztam, ahol elég kemény eseteim voltak. Olyan gyerekek, akik nem értették, mit keresnek a fogorvosi székben, mert ugye otthon erről még csak nem is hallottak… Aztán némelyikük úgy ragaszkodik hozzám, hogy bár időközben felnőtt, még mindig hozzám jár. Nem enged más orvost a szájába nyúlni.

- Hát ha meggondolom, ez valóban az emberi test egyik legintimebb területe.

- Pontosan. A gyerekek, ha már bíznak az emberben, nem mennek máshoz. Egy gyerek nem vált fogorvost. És ha megnyerted a bizalmát, együtt könnyen átestek a kellemetlenségeken is. A kicsiknél van egy abszolút kreatív munka: a fogszabályozás. Mert ahány fej, annyi forma. Valami egyedit alkothatok. Két éve foglalkoztat ez a terület, továbbképzésre is járok.

- Mennyire szükségszerű, hogy egy fogorvosnak az átlagosnál nagyobb kézügyessége legyen?

- Alapkövetelmény. Például a fogtechnikusi iskolában a felvételizőknek egy kockát kell hajlítaniuk drótból. Persze nem kell rendkívüli kézügyességgel rendelkezni, a kétbalkezesek meg maguktól is másfelé terelődnek, annyi kudarc éri őket.

- Ha már a drótot említetted: te a drótból nem kockát, hanem szobrokat készítesz. Honnan jött az ötlet a drótszobrászathoz?

- Egyszer volt egy komoly érzelmi viharom, az hozta ki belőlem. A drótból, illetve fémből készült szobrok az érzelmi életem szüleményei. Az embernek a problémáira nem a külvilágban, hanem önmagában kell keresnie a megoldásokat, és a drótszobrászkodás nekem arra jó, hogy kifejezzem, megformáljam, ami bennem van.
Egyébként úgy kezdődött, hogy egyszer kutyasétáltatás közben – amit mindenkinek ajánlok, mert kitűnő alkalom a magányos gondolkodásra – egy halom szemét kellős-közepén vörösréz drótokat pillantottam meg. Felpakoltam belőlük, hazavittem, és így született meg az első művem, amelynek a címe: Segítség! (Ezt kérem ordítva elképzelni.) Mikor elkészült, nagyon megnyugtatóan hatott rám. Mint a többi szobor is, amikből sajnos sok tönkrement. Minden egyes munka relaxáció a számomra.
A lényeg, hogy egyedül legyél, ne zavarjon senki, se tettel, se szóval… A legbüszkébb a Gémre vagyok. Fejből készítettem, s mikor már kész volt, került a kezembe fotó erről a madárról. És akkor láttam, mennyire hasonlít arányaiban is, meg egyáltalán, egy igazi gémre. Ebben a szoborban talán a természet féltése fogalmazódott meg. Látod? Már megint a biológia…