1996 I. évolyam 1. szám Dr. Kiss Istvánnal Lukács Judit beszélgetett Sorozatunkban elsőként dr. Kiss István kandidátussal, a Szent Imre kórház 1.sz. belosztályának főorvosával, az 1. sz. Eurorace dialízisközpont orvosigazgatójával beszélgettem. 43 éves. Felesége gyógyszerész. Két fiúgyermekük 11 és 12 éves. Az interjút otthonukban, a családi vacsora előtt készítettem. - Orvosnak készült? - Igen. - Tudatos választás volt? - Nem. Olyan értelemben nem, hogy szülői befolyás alatt álltam volna. A családban soha nem volt orvos. Közgazdász, író és állatorvos igen, de orvos nem volt.  - A belgyógyászatot ön választotta?

- Eredetileg nem. Nem belgyógyásznak készültem, de választani mégis azt választottam, és meg kell mondanom, hogy soha nem bántam meg.

- Sokszor gondolkodtam azon, vajon mi lehet az a mozgatórugó egy emberben, ami olyan pályára viszi, amelyhez egyfajta megszállottság szükségeltetik, más lelki hozzáállás, más temperamentum, legyen az színész, művész, zenész vagy akár orvos?

- Amit most mondani fogok, az írásban vagy nyomtatásban biztosan rosszul hangzik majd, de nem tudom máshogy megfogalmazni. Tulajdonképpen nem fiziológiás vagy nem normális állapot orvosnak lenni. Ez egy egészen elvont dolog. Létezik egy olyan aura, ami miatt valaki belül úgy fejlődik, hogy orvos lesz, de gyerekkorában ez még nem eldönthető. Természetesen nagy különbség, hogy valaki a pénz, a divat vagy a családi hagyomány folytatása végett, vagy az előbb mondottakból kifolyólag készül-e orvosnak. Amikor az ember fiatal, abszolút lelkesedéssel, teljes energiával és minden idegszálával veti bele magát a munkába. A páciens betegségére, a betegség gyógyíthatóságára koncentrál. Ebben a folyamatban bonthatja ki teljes mértékben a magában hordozott énjét, az empátiát, beleérzőképességet. Az orvos karaktere attól függ, mennyire tudja feladni magát, mennyire érzi át a betegei panaszait, fájdalmait, szenvedéseit, sorsukat. Ebbe bele lehet rokkanni, és ezért nem normális dolog, de ebben a folyamatban teremtődik meg az orvos. Később, tíz-húsz év múlva, ez a fajta belső elhivatottság megkopik. Muszáj, hogy az ember védekezzen, ugyanis kénytelen megosztani magát a betegek és mondjuk a családja közt. Ha hazamegy a munkából, hátra kell hagynia a betegek problémáit, és otthon a saját életével, ha úgy tetszik, a problémamentes boldogságával kell foglalkoznia, amit számára a család jelent, mert ha nem ezt teszi, megbolondul. Egy tudatosan felvállalt skizofréniával nem lehet együtt élni.

-Az eddig elmondottakból az következik, hogy fontos szerepe lehet az orvos intuitív képességének.

- De nem a lényegi intuíciónak, inkább az adott probléma megoldásához vezető út intuíciója kaphat szerepet. Az egyik orvos, a tapasztaltabb, a kórterembe való belépéskor azt mondja, hogy ez és ez a vizsgálat kell, mert valószínűleg ez és ez van, a másik, a fiatalabb orvos pedig végigcsinál mindent, és mindketten ugyanoda lyukadnak ki. Nem téved egyik sem, csak az idősebb orvos esetében az út rövidebb, a terhelés kevesebb. Ez az, amit a tapasztalat magában hordoz, akár egy műtéti technikáról, akár egy belgyógyászati kivizsgálás menetéről legyen szó. Ha egy orvosban nincs hit vagy menetközben elvész – mert az élete egyébként nem sikeres, és küzdelmei felemésztik -, az is lehet jó orvos, dolgozhat úgy, mint egy gép, rutinszerűen, akár jól is, de igazán jó orvos sosem lesz.

- Mikor megjöttünk, láttam a dolgozószobáját.

- Nagyon sokat dolgozom itthon. Az én személyes tragédiám az, hogy a munkámmal járó, egyéb kötelezettségek miatt egyre kevesebb időm jut a betegekkel való személyes találkozásra. Minden olyan munka, ami bizonyos pozíciókkal vagy helyzetekkel együtt jár, többletterhelést jelent. Ezzel mindenki így van, aki a ranglétra fokán eggyel feljebb lép. Ez a többletmunka, ha nem is közvetlen, de közvetett módon kapcsolatot jelent a betegekkel és nekik használ. De használ a kollégáknak és a szakmának is. Na most ez már nem fér bele egy normális napba. Ezt itthon kell csinálni.

- Mikor van ideje kikapcsolódni?

- Amikor itthon dolgozom, mindig zenét hallgatok. Írás vagy javítás közben mondjuk hetven százalékkal a zenét hallgatom és harminc százalékkal dolgozom.

- És mit hallgat?

- A könnyű komolyzenét és a komoly beatzenét. A klasszikusok úgymond népszerű repertoárját sokszor hallgatom. Mendelssohntól Csajkovszkijig, Dvorzsáktól Beethovenig, Chopint, Schubertet. A maiakkal nem tudok mit kezdeni. Az előbb felsoroltakat laikusként is értem és élvezem, így aztán ismételten őket hallgatom.
A családomra pedig amikor csak lehet, szakítok időt. A közös vacsora nagyon jó lehetőség a dolgok megbeszélésére, az együttgondolkodásra feleségemmel és a gyerekekkel.

- Van valami olyan az életében, ami teljesen el tudja terelni a figyelmét a napi teendőkről?

- Sok. Nagyon sok. Középiskolás koromban sokat rajzoltam. Festeni is szerettem volna, de odáig már nem jutottam el, hogy valakitől ezt megtanuljam. Végül is grafikákat, linóleummetszeteket készítettem. Ezek még megvannak szanaszét. Nem volt hosszú periódus, és nem voltam termelékeny, de akkor nagyon szerettem csinálni. A bélyeggyűjtés a papám és a nagybátyám által hagyományozódott rám. Ezt nagyon szeretem. A bélyegek adják a legnagyobb kikapcsolódást, ha leülök összerendezni, átrendezni őket, ha keresek valamit, ha találok valamit, ha megszerzek valamit. Az embernek különböző megnyilatkozási formái lehetnek. És hogy mi módon teszi ezt, az jellemezheti őt a legjobban. Vagy egy adott pillanatban az illető lelkiállapotára utal. Én most ez utóbbit egy példával illusztrálnám, egy Közép-Afrikából származó bélyegsorral. Ennek a sornak az értéke maga a felfedezés, ugyanis orvosi témájú bélyegekről van szó.

- Mit jelent az, hogy orvosi témájú bélyeg?

- Van egy teljességre törekvő világgyűjteményem, már amennyire ezt egy amatőr bélyeggyűjtő elmondhatja magáról. Egy orvosi témájú bélyegen megjelenítődik a Vöröskereszt vagy valamilyen más orvosi motívum. Én ez a valami mást gyűjtöm. Az előbb említett közép-afrikai bélyegsor fafaragásokat ábrázol, emberi alakokat. Igen ám, de az egyiknek hiányzik a füle, a másiknak az orra, a harmadiknak a szája stb., stb. Sokáig rejtély volt, hogy kiket is ábrázol ez a szoborcsoport. Később kiderült, hogy Közép-Afrikában a lepratelepen élő leprások faragták, és a modellek a társaik voltak.

- Egy gyűjtő minden bélyegének történetét ismeri?

- Igen. Az ember meghülyül. Bélyegkatalógusokat, bélyegleírásokat olvas. Valahol felfedez egy ilyet, és ha meg is tudja szerezni, akkor az intellektuális kielégülést nyújt. Tehát nem maga a birtoklás ténye a fontos, hanem a felfedezés öröme és az az út, ahogyan a birtokomba kerül. Az én orvosgyűjteményemben például van olyan levél, amin nincs is bélyeg, csak egy postamesteri szignó. Maga a levél úgymond ritkaság, mert szövegéből kitűnik, hogy a múlt században, Kolozsvárott íródott. Onnan küldte valaki a hozzátartozójának. A levél millió kis tűszúrással van átlyuggatva. Ezek a jellegzetes tűszúrások mutatják, hogy ez egy koleralevél. Kolozsvár akkor el volt zárva a külvilágtól, mert kolera dúlt. Minden levelet, amit onnan küldtek, átlyuggattak, hogy megfüstöljék őket. Láttamozták, lerótták érte az illetéket, ezek után jutott tovább a címzetthez.

- A gyűjtőnek egy ilyen levél vagy egy bélyegsor a különböző korok eseményeinek lenyomatát jelenti.

- A bélyeg nemcsak szép színes papír. Valóban információt hordoz a világról. Ha a gyűjtő ismeri a bélyeg történetét, akkor érzi azt, hogy ez a bélyeg az övé.

- Mekkora ez a bélyeggyűjtemény?

- Nem tudom pontosan. Százezres nagyságrendű. Ötven-hatvan album.

-Pontosan tudja, mit hol talál?

- Igen. A bélyegeket pontosan tudom. A könyveimet nagy bánatomra már nem tudom nyomon követni.

- Milyen témájú könyveket gyűjt?

- Mindent. Nyolc-tíz éves korom óta. Ha nekem pénzem volt, azon könyvet vettem. A legbensőségesebb viszonyban a könyveimmel vagyok. Se macim, se kutyám.
És mivel valamilyen szinten mindenről szerettem ismereteket szerezni, a zenei tárgyú könyvektől kezdve a képzőművészetig, az építészettől az útleírásig minden van.

- Nagyon nehéz lehet önnek könyvet ajándékozni.

- Nehéz, de nem lehetetlen. Legszívesebben a múlt századbeli vagy a századeleji magyar írókat olvasom. Egyszerűen az érdekel. Gárdonyi vagy Móricz tökéletesen tudja érzékeltetni azt a kort, amelyben éltek. Hogy akkor mi fogalmazódott meg az emberekben, mi volt a vágyuk, mi volt a céljuk – ami egyébként nem különbözik a mai emberek vágyaitól, céljaitól. A dolgok mindig ismétlődnek, csak másképp fogalmazzák meg őket, és ezt tükrözi a világirodalom is. A könyvgyűjteményemnek van egy olyan része, ami igazán hobbi. Ezek a tudományos-fantasztikus témájú novellák, regények, esszék. E könyvek olvasása kevés időt vesz igénybe, viszont fantasztikus élményt ad. Arról nem is beszélve, hogy számtalanszor találkoztam az életben, ismeretségi körömben vagy a betegek körében olyan viselkedési formákkal, reakciókkal, amelyek az ismeretlennel való találkozáskor – ez mondjuk lehet egy betegség – ugyanolyan vagy hasonló módon jelentkeztek, mint ezekben a könyvekben. Akarta tudni, nem akarta tudni, menekült, vagy elhatározta magát stb., stb. Érzésem szerint a sci-fi írók nem kapják meg azt az elismerést az irodalomban, ami megilletné őket. Egészen fantasztikus dolgokat tudnak az emberekről. Persze ennek a műfajnak tényleg a nagy klasszikusaira gondolok.

- Hát nem unatkozik…

- Én nem. Soha. És még a számítástechnikáról nem is beszéltem, ami azért nagyszerű és fontos dolog, mert a különböző programok bármikor készek kiszolgálni egy bármikor jött gondolatomat. Ez pedig nagy szó, mert fogalmam sincs, mikor mi fog az eszembe jutni. De azért a könyvek a fő szenvedélyem. Több mint tizennégyezer kötet. A gyerekek a könyvek közt nőnek fel. Az nekik már természetes dolog, hogy ha valamit nem tudnak, addig császkálnak a lakásban, amíg egy olyan könyvet nem találnak, amelyből magyarázatot kaphatnak. Ha nem értenek valamit, leülünk együtt, megbeszéljük. Így ezek a könyvek már az ő számukra is sokat jelentenek.