1997 II. évfolyam 1. szám

Dr. Szántó Istvánnal Lukács Judit beszélgetett

Poki doktor, azaz dr. Szántó István a budapesti István Kórház onkológus főorvosa. Elbeszélése szerint a Poki becenév egyéves kora óta kíséri, (mert pokolian rossz gyerek volt), de ez egyáltalán nem zavarja.
Sőt nagyon szereti. Nemcsak barátai, kollégái, de a kórházban még a betegek közül is sokan hívják így. Poki doktor 43 éves. Felesége ügyvéd. Kislányuk tízéves.

- Azt hallottam magáról, hogy negyvenéves korában tanult meg klarinétozni. Kicsit későn, nem?

- Mi az, hogy későn? Negyvenéves koromban.

- Csak ahhoz képest, hogy ha valaki hangszeren tanul, azt általában gyermekkorában vagy kamaszkorban kezdi. Egyébként magáról azt mondják, jól játszik.

- Ezek szerint fel is lép.

- Mi az hogy? Ismeri a Kis Budagyöngyét?

- Igen.

- Az ott játszó zongorista és hegedűs a barátaim. Mikor este tizenegy óra felé a vendégek kezdenek elszállingózni, akkor én beállok a barátaim közé a klarinétommal, és együtt játszunk. Fantasztikus élményt jelent számomra, és csak a saját bátorságomon múlik, hogy egy ilyen elegáns és felkapott helyen ki merek állni a vendégek elé.
Vagy: egy százfős irodai bulin vettünk részt a feleségemmel, ahová a már említett zongorista is hivatalos volt, és egész este játszott. Az est vége felé én is előálltam és közöltem a százfős vendégsereggel, hogy most én fogok játszani nekik egy kis jazzt. Na akkor kicsit jobban folyt rólam a víz, mint most. Egyszóval, ha az ember nem meri megtenni az első lépéseket, akkor… Egyszer arról meséltem egy zongoraművésznek, hogy az amatőr klarinétozásban milyen hihetetlen sikereket érek el, és hogy mennyire imádom, s hogy egy éve klarinétozom, de ez alatt az egy év alatt három évet haladtam. A viselkedése elutasító volt. Megkérdeztem tőle:”Miért utáljátok ti az amatőr zenészeket?” A következő volt a válasz: „Mi tizenéveket tanulunk, mire bekerülünk a Zeneakadémiára, ahol iszonyú verseny van. Egész életünkben gyötörjük magunkat, felnőtt fejjel is állandóan gyakorlunk, és egyszer csak jön egy amatőr, aki azt hiszi, mert szép hangja van, kiállhat Schubert-dalokat előadni borzalmasan, és ha ráadásul még orvos is, azt külön ünneplik. Ez túl könnyű siker. Ezt a profik nem szeretik.”

- Hát, ha valaki borzalmasan ad elő, akkor igaza van, de ha jól énekel, nem látom okát, miért ne tehetné.

- Szereti a zenét?

- Igen.

- Előfordult már magával az, hogy egy olyan zeneművet, amit szeret, rossz előadásban hallgatott végig?

- Igen. Bár inkább csak azt érzékeltem, hogy a hallgatott mű esetleg egy másik zenekar előadásában sokkal jobban tetszett.

- De tudja, hogy van ilyen. Az ember végighallgat egy előadást, ami néha pokolian rossz.

- Tudja, engem a színház talán egy fokkal jobban érdekel. Én a színházi előadásokkal vagyok így.

- Látott már rossz színházi előadást?

- Persze.

- Körülbelül két évvel ezelőtt a Jeles András által rendezett Victor Hugo darabról, A nevető emberről azt rebesgették, milyen hihetetlenül érdekes előadás és milyen nagy siker. Egy nagyon hosszú és fárasztó nap után este hétkor épp hogy beestünk feleségemmel a Katona József Színházba, és lehet, hogy rosszul voltunk hangolva, de csak az első felvonás végéig bírtuk. Utána pironkodva elmentünk.

- Ezt a darabot és is láttam. De én Jeles minden rendezésével elfogult vagyok, mert a nyolcvanas évek közepén tagja voltam az általa alapított színtársulatnak, a Monteverdi Birkózókörnek.
Évekig dolgoztunk együtt.

- Na jó, de az briliáns volt… Most menjen el a Komédiumba Mácsait meghallgatni. Az valami fantasztikus!
Mi egyébkén nagyon sokat járunk el. A feleségem a programszervezője a családnak. Illetve ő a színház-, én a zenefelelős. Érdeklődéssel figyelem a színházi előadásokat, de nagyon ritkán ér olyan katarzis, mint a zenével gyakran.

- Gyerekkorában tanult más hangszeren?

- Zongorázni tanultam. De az kötelező volt, és ami kötelező, azt az ember nagyon utálja. Most elmondok magának valamit. Mint tudja, az én rendes foglalkozásom, hogy onkológus vagyok. A napok egyre hosszabbak. És azt gondoltam, ha ez az este is rossz lesz, mint ahogy a nap katasztrofális volt, akkor elmesélek magának minden borzalmas dolgot, ami velem történik, és úgy fog tőlünk elmenni, hogy megríkatom. Irtózatos dolog húsz évig onkológusnak lenni. Valami borzasztó teher. Az, hogy én ilyen mosolygós vagyok és látszólag normális életet élek, most már egy álca. Ma voltam a kislányom egyik osztálytársánál a Tűzoltó utcában. Leukémiája van… Mindennap, mindig és mindig ugyanazok a beszélgetések. Megmondani, hogy reménytelen, hogy vége, megmondani, hogy… ez irtózatos nehéz. Úgyhogy negyvenéves koromban arra gondoltam, ha nem kezdek el valamit, ami más… mert az, hogy én viszonylag jól ismerem és sokat hallgattam a zenét, csak passzív érdeklődés. Ezért kezdtem el klarinétozni, mert amíg gyakorolok, addig képtelen vagyok másra gondolni. Addig a hangszerrel küzdök. Azt hiszem, ez leginkább erre jó, kikapcsol, eltereli a gondolataimat.

- Természetesen mivel tudtam, milyen területen dolgozik, elgondolkodtam azon, hogy mivel vértezheti fel önmagát, hogyan őrizheti meg a szükséges objektivitást?

- Ha most nem interjút készítene velem, hanem csak úgy beszélgetnénk, akkor azt mondanám, kezdjünk el inni valamit, és én órákon keresztül mesélnék, mert erre nem lehet röviden és értelmesen válaszolni. A következőről van szó: az ember mindig önmagát és a szeretteit félti. Rengeteg szörnyűséget lát, és ez teljesen megváltoztatja a gondolkodását. Ha valaki azt mondja nekem, epehólyaggyulladása van, és kínjában a falat kaparja, akkor én azt mondom: kit érdekel? Nincs rákod, és ez a lényeg. Az embert orvosként is már csak a drámák érdeklik.
A mindennapi betegségek fölött elsiklik. És ha ezen a területen nem rendelkezik kellő empátiával, az borzasztó. Ezt nem lehet rutinból, csípőből csinálni. Azok a betegeim, akik más orvostól elpártolva jöttek hozzám, mind arról beszéltek, hogy a másik nem hallgatta végig, hogy nem törődött vele igazán. De ezt nem is lehet megjátszani.
Ha itt az ember odafigyel valakire és megszereti, akkor abba tényleg belepusztulhat. Hogy én igazán odafigyeljek a betegre és válaszolni tudjak a kérdéseire, ahhoz fel kell vennem az ő gondolatait, érzéseit, a családját, az egész életritmusát, és ettől a pillanattól kezdve ez egyszerűen életveszélyes.

- Ezt elképzelni is nehéz, mert nem egy, nem két emberről van szó…

- Hanem sokról. Egyik jön a másik után. Én egy olyan osztályon dolgozom, ahová a nagyon súlyos betegek kerülnek. Ha a beteg nem gyógyul meg, akkor ez nem olyan, mint egy infarktus, amikor valaki udvariasan lefordul a székről és meghal, és az emberek azt mondják, szegény pára halálra dolgozta magát. Nem. Ez egy megalázó, lelkileg is, fizikailag is szörnyű betegség, ami hosszú ideig tart. És képzelje el, amikor a beteg arról kérdez, hogy meg fog-e halni. Mert ugyan a családja folyton azt mondja neki, hogy meg fog gyógyulni, nincs semmi komoly baj, de érzi, hogy meg fog halni, és valakivel muszáj erről beszélnie, mert valakitől választ vár. Ilyenkor egy normális orvos ott az ágy végében, arra gondolva, mi minden vár még rá ma, azt válaszolja: Á, dehogy Szabó néni, dehogyis igaz. Ez az egyszerűbb megoldás. Megpróbálni valóban arról beszélgetni viszont…irtózatos. Mindig azt szoktam mondani, hogy az én betegeim is meghalnak, csak mi kézen fogva, mosolyogva megyünk el a sírig. Az én dolgom, kötelességem az, hogy ameddig él, az utolsó pillanatáig mindent megtegyek azért, hogy lelkileg, fizikailag, amennyire csak lehet, kényelemben tartsam. Hogy megpróbáljak számára minden élvezetet kicsikarni az élettől, amit csak lehet. Ennél fontosabb nincs.

- Hogyan tud a beteg a halál közelségének érzetével nap mint nap megbirkózni?

- A lényeg: mindegy, hogy miben, csak higgyen. Az a beteg, akinek nincs hite, az más betegségből sem tud meggyógyulni. Én ezerszer megéltem már olyat, amikor egy súlyos beteg kitűzött maga elé egy célt, mondjuk az unokájának a megszületését. És megérte, mert meg akarta érni. Vagy: meg kell érnie még a lánya esküvőjét. És megérte. Aztán meghalt. Az emberek hihetetlen dolgokra képesek. Rengetegszer mondták már nekem: doktor úr, csak még egy napot szeretnék élni. Még egy napot. És ha mindig csak egy nappal lennénk képesek többet élni, akkor örökké élnénk. De hát ez nincs így, mert egyszer csak elfogy az erőnk.

- Onkológusnak készült?

- Nem. Orvosnak készültem. Onkológus lettem. Amikor végeztem, rögtön az Onkológiai Intézetbe kerültem, tehát soha nem dolgoztam másokkal, csak daganatos betegekkel. Apukám is orvos volt. A bátyám is orvos. Nem volt kérdés, hogy én is az legyek. Kacérkodtam a régészettel, az antropológiával. Apukám mindig azt mondta: ha orvos vagy, attól még mindig lehetsz műkedvelő régész, de ha régész vagy, nem lehetsz műkedvelő orvos.

- Beszélgetésünket a zenével kezdtük, most, a vége felé talán térjünk vissza hozzá!

- Térjünk vissza, azt imádom. Most már nehezebb darabokat játszom. A klarinét tanáromnak panaszkodtam, hogy nem bírom, haladjunk egy kicsit lassabban. Azt mondja: főorvos úr, vége a boldog gyermekkornak. Vége a homokozásnak. Most már kezdődik a komoly munka. Valójában már gimnazista korban vége a gyermekkornak, onnantól kezdve minden rárakódik az emberre rétegenként. A szülők betegségétől kezdve az anyagi gondokon át a munkahelyi vagy magánéleti problémákig. Mígnem azt veszi észre az ember, hogy egyre mélyebbek a ráncai, s egyre reménytelenebb, hogy válaszoljon a levelekre. Az ember már soha nem éri utol magát, úgyhogy vége a boldog gyermekkornak.

A.A. Milne: A mormota és a doktor

A szarkaláb- s muskátliágyakban élt
egy mormota boldogan s mitől se félt,
csak egész nap nézte, mily gyönyörű szép,
a muskátli (piros) s a szarkaláb (kék).

Egy doktor jött gyorsan a kertek alá,
s szólt: „Hisz ön ágyban van! Mondja csak: á!
Csúnya a torka, s a nyelve se szép,
önnek már krizantém kellene rég.”

A mormota nézte a kertet és szólt:
„Akárhogy próbáltam, semmi se volt
nékem oly kellemes, kedves és szép,
mint a muskátli (piros) s a szarkaláb (kék).”

A doktor csak legyintett, „Ennyi elég”,
mondta és szigorúan rázta fejét,
„környezetváltozás kell ide s csend”,
s rögtön a krizantém-kertészhez ment.

A mormota feküdt s csak nézte, de szép
a muskátli (piros) s a szarkaláb (kék),
s tudta, hogy nem kell más neki, csak épp
muskátli (piros) s szarkaláb (kék).

A doktor ült vigan a kert közepén,
mondván: „Úgy nem érti senki, mint én
az ilyen esetet. Már javul is!
S ez a sok krizantém mily csuda friss!”

A mormota húnyt szeme kicsukta rég
a krizantém sárga és fehér szinét,
s boldogan fekszik, mert szívében ég
a muskátli (piros) s a szarkaláb (kék).

(Fordította: Tóth Eszter)

Részletek dr. Szántó István egyik legkedvesebb verséből