1997 II. évfolyam 2. szám Mindennap egy új nap kezdődik Oláh Éva professzor asszonnyal Lukács Judit beszélgetett Prof. Dr. Oláh Éva tanszékvezető egyetemi tanár, a debreceni gyermekklinika igazgatója, ötvenhárom éves. Férje és két felnőtt fia szintén orvos. A klinikán beszélgettünk. „Szeretem Holló Lászlót, nemcsak azért, mert debreceni festő, de szeretem a sötét tónusokból kiemelkedő, élénk és üde színeit. És nagyon szeretem Munkácsy Triológiáját, mert ezt nézve kicsit úgy érzi az ember, mint amikor egy istentiszteleten vesz részt, ahol a való világtól messzebb jut gondolataiban. Szóval ezt szeretem.”

 - Azt hallottam önről, hogy nagy odaadással karolja fel a fiatal képzőművészeket. Igaz-e a hír, miszerint egy-egy kongresszuson kiállításokat rendeznek?

- Igen. Elindítottunk egy tudományos üléssorozatot, ahol most már rendszeressé vált, hogy az általunk kiválasztott képzőművészek alkotásaiból kiállítást rendezünk. Elsősorban festők, szobrászok és textiltervező művészek munkáiról van szó. Ezen kívül minden tudományos ülés után egy kis koncertet szervezünk. Meg kel vallanom, hogy e terv megszületésekor az is célunk volt, hogy az orvosokat, az orvosközösségeket még közelebb juttassuk a művészetekhez. Én úgy érzem, a mai világban kevés idő jut arra, hogy kiállításra vagy hangversenyre járjon az ember, és a mi rendezvényeink tapasztalatom szerint nagyon stimulálóan hatnak az itt összgyűlt százhúsz, százötven, néha kétszáz gyermekgyógyászra. Egyébként nemcsak fiatal művészek munkáiról van szó. Sok középkorú vagy idősebb művészember alkotásait is bemutatjuk, akik bizonyos régiókban zártabban, visszavonultabban élnek és dolgoznak.

-Régóta szerveznek ilyen üléseket ?

- Már ötödik éve. Minden hónap utolsó péntekén Nagyerdei Gyermekgyógyászati Estek címmel tartjuk meg ezt a tudományos ülést. A gyermekklinikák közt elsőként indítottunk el egy olyan sorozatot, amelyre ilyenkor az adott témában a leginkább ismert előadókat hívjuk meg. Az ülés előtt és után vagy a szünetben tekinthető meg a kiállítás a klinikánkon, az úgynevezett Baby Galériában. És a nap végén tartjuk a koncertet. Ennyi idő elteltével már többé-kevésbé hagyományossá vált ez a rendezvény, amely természetesen azt a célt is szolgálja, hogy az ország különböző részein dolgozó gyermekgyógyászokkal kapcsolatot teremtsünk.

- Debrecenben született?

- Nem. Nem messze innen, Berettyóújfaluban születtem, de teljesen debreceni lakosnak vallom magam. Az édesapám református lelkész volt Berettyóújfaluban. Mikor 1944-ben bevonultak az orosz katonák, lelőtték az utcán. Édesanyámmal, aki akkor szülés előtt állt, nem tartózkodtunk otthon, mert felmenekültünk a hegyekbe egy pap családhoz, attól félve, hogy túl közel vagyunk a keleti határhoz, és attól, ami aztán be is következett. Szóval amikor pár hónappal később, már a megszületett húgommal együtt visszatértünk a faluba, édesanyám csak akkor tudta meg, mi történt. Egy Furta nevű kis bihari faluba költöztünk, ahol a nagyapám volt református lelkész és sokáig esperes. Édesanyám, mint pedagógus, ott tanított. Én és a húgom is ott jártunk iskolába egészen addig, amíg édesanyám beteg nem lett és felkerült az ORFI-ba. Mivel felügyelet nélkül maradtunk, debreceni rokonainkhoz költöztünk Tízéves voltam. Mikor édesanyám kijött a kórházból, úgy döntöttünk, hogy Debrecenben maradunk. Nagyon szeretem ezt a várost.

- Van még orvos a családban?

- Az egyik nagybátyám belgyógyász, három gyermeke is orvos. A nagynéném férje élettanász professzor volt, most nyugdíjas. Férjem és a két fiam szintén orvos.

- Jut idejük egymásra?

- Igen, bár jó lenne, ha sokkal többet találkozhatnánk. Ennek ellenére sikerült megőrizni a családi élet harmóniáját. Persze sokszor nem volt könnyű, mert volt idő, amikor férjem is, én is rengeteget ügyeltünk. A gyerekek kicsi korukban kívülről fújták: „Ma anya ügyel, ma apa ügyel, nem, ma senki sem ügyel.” Sokan félnek attól, hogy ez a rengeteg elfoglaltság a gyereknevelés rovására megy, és inkább feláldozzák a klinikai munkájukat. Én úgy érzem, ha egy gyerek becsületesen dolgozni látja a szüleit, az egy nagyon pozitív példa. Az együtt töltött időt pedig úgy kell tudni kihasználni, hogy pótolja az együtt el nem töltött időket. Lehet, hogy jobb lett volna, ha az első években a gyerekekkel maradok. Ez nem sikerült. Akkoriban nem volt gyes. A nagyobbik fiamat egyetemista koromban szültem. Hat héttel a születése után kezdődött a vizsgaidőszak… és így tovább, és így tovább, de nem hiszem, hogy valamelyikük is hátrányt szenvedett volna, sem tudásban, sem pedig a személyiségfejlődésben. Remélem, ők is ezt mondanák. Harmonikusan élnek, és ez jó. Szeretnék megvalósítani mindazt, amit gyermekkorukban otthon tapasztaltak.

- Itt a klinikán súlyos esetekkel is találkozik. Mennyire tud ezekhez hozzáedződni?

- Olyan értelemben nem lehet megedződni, hogy elfásuljak vagy hogy könnyebben el tudjam fogadni a megváltoztathatatlant, azt a veszteséget, azt a kudarcot, amit egy-egy gyermek elvesztése jelent, és azt a fájdalmat, amit a szülővel együtt én is végigélek. Szerencsére olyan az ember természete, akár fiatalon, akár már idősebb korban, hogy ha közvetlenül a beteg mellett van, akkor arra koncentrál, hogy mi a feladata, és mit tud tenni. Én úgy megyek be a leukémiás gyerekekhez – sokáig dolgoztam ilyen osztályon - , hogy tudom, melyik gyerek milyen stádiumban van, kinél mi a legfontosabb feladat, és mit várhatunk. Aztán a kollégákkal, a szülőkkel együtt mindaddig bízunk, míg a megváltoztathatatlan be nem következik.

- Gondolom, ez sokat segíthet a gyerekeknek.

- Nem szabad azt gondolnunk, hogy a gyerek nem tudja, mi az, ami történik vagy történni fog. Nagyon is tudja. És a tapasztalatunk szerint közölni is kell velük, hogy baj van. Természetesen az életkornak megfelelően. Elmondjuk, hogy most nagyon nagy baj van, és most nagyon oda kell figyelni neki is, nekünk is, és fantasztikus partnerek tudnak lenni a kezelésben. Néha a felnőtteket meghazudtoló módon viselkednek. Igazi kis hősök.

- Honnan merít erőt?

- Nem tudom, ez mennyiben erő kérdése. Olyan természetes, hogy ezt kell tennem. Az empátiás készséget pedig meggyőződésem szerint fejleszteni lehet. Az eltelt évek alatt kicsit mégiscsak megedződik az ember, és megtanulja, hogy erős legyen mindaddig, míg arra szükség van. Nem úgy élem meg a mindennapjaimat, hogy „jaj, de nehéz az én életem”. Minden kicsi siker, ami előreviszi a klinikánk vagy valamelyik kollégánk ügyét, nekem örömöt jelent. Mindent egybevetve én optimista vagyok. Meglehet, néha irracionálisan optimista. És próbálom a többiekben is tartani a lelket. Mindennap egy új nap kezdődik, és ez mindig új lehetőséget is jelent.