1997 II. évfolyam 3. szám Nemesánszky Elemér professzorral Lukács Judit beszélgetett „A" Sárgaság az epének természet felett való viszsza fojása a’ vérbe, és egyéb nedvességekbe. A’ betegnek egész teste ebbe, még a szeme fejére – is sárga, és néha mindent sárgának lát; a’ vizellete ollyan sárga, mintha sáfrány vólna benne, a’ hasa többnyire meg van szorúlva, és közönségesen az emésztete fejér, mint a’ kutya szar, mellyet album groecumnak hívnak, a’ bőre a’ hasán száraz, az egész teste fáradt, és rest; valami nem jót érez a’ beleibe a’ rossz emésztés miatt.” - Prof. Dr. Nemesánszky Elemér az ORFI belgyógyászat és gasztroenterológia osztályvezetője. Ötvenöt éves. Két felnőtt gyermeke huszonhárom és huszonkilenc éves. Felesége a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Elméleti Könyvtárának a vezetője. A professzor úrral munkahelyén, a dolgozószobájában beszélgettem.

 
- Meséljen nekem erről a könyvritkaságról. Hogyan került önhöz?

- Ott kell kezdenem, hogy a könyvek iránt érzett vonzalmam otthonról indult és gimnazista koromban kezdődött. Leginkább az a munka és alkotási folyamat érdekelt, hogy hogyan készül el egy könyv. Akkor még sokkal többet és rendszeresebben olvastam, mint most. Az érettségi után nem vettek fel az orvosi egyetemre. Elmentem a Kossuth Nyomdába szedőnek. Ez volt életem első munkahelye, amit fél év után otthagytam, mert be akartak iskolázni. Nyomdamérnöknek tanulhattam volna. Én viszont mindig orvos akartam lenni. Csakis orvos. Elmentem egy ruhagyárba dolgozni, ott kaptam állást, és újra jelentkeztem az egyetemre. Akkor felvettek.

- Gyűjti is a könyveket?

- Nem. Ezt azért nem mondhatnám. Körülbelül öt-hatezer kötetünk van, de ez nem volt tudatos gyűjtése a könyveknek. Az évek alatt csak úgy összejött. Nagyon szerettem a könyvtárak atmoszféráját is. Medikus koromban hetente kétszer-háromszor is bejártam az egyetem könyvtárába. Mikor vizsgaidőszak volt, ott készültem. A feleségemet is ott ismertem meg, aki könyvtárosként dolgozott. Úgyhogy én szakkönyvekkel el vagyok látva. Az új folyóiratokat a feleségem hazahozza, és mivel én természetesen nem tarthatom magamnál őket, kénytelen vagyok este kiolvasni, és a feleségem másnap visszaviszi a könyvtárba. Ezért aztán nem nagyon marad időm szépirodalmat vagy mást olvasni. De visszatérve erre a könyvre. Tavaly egy orvoskongresszuson találkoztam Lakatos László barátommal, aki Veszprémben főorvos.Beszélgetéseink során kiderült, hogy őt is nagyon érdeklik a régi orvosi témájú könyvek. Erről a könyvről, a Falusi orvos pap-ról mesélt nekem, amely már kétszáz éves, és az ő édesapja hagyatékából származik, aki szintén orvos volt. No, én azonnal éltem a lehetőséggel, és kértem, adja kölcsön elolvasásra. Nagyon nagy élvezettel olvastam végig. Hogy értse, el kell mondanom önnek valamit. Én 1993-ban megkaptam a Magyar Gasztroenterológus Társaság szakmai kitüntetését. Ez egy olyan diploma, amelyet minden évben egy orvosnak ítélnek oda, Hetényi díjnak hívják. Azon a napon előadást kellett tartanom, de előtte megemlékeztem erről az emberről, és nemcsak róla, hanem arról az időszakról, amit Korányi-Hetényi iskolának hívnak, és aminek talán a legutolsó képviselője Magyar Imre volt, aki engem még tanított.
Ők az orvostudomány gyakorlati megtestesítői, és ha szabad így fogalmazni, a belgyógyászat nagy, klasszikus képviselői voltak. Állandó nosztalgiával gondolok rájuk. Könyvtárban kutattam Hetényi munkásságát. Az ő fő működési területe az 1945-1950-es évekre esik. Tehát a harmincöt-negyven évvel ezelőtti könyvekben, folyóiratokban keresgéltem. Nagyon érdekes az a különbség, ahogyan ma én látom a májbetegségeket, gyulladásokat és egyebeket, vagy ahogyan ők látták. Hiszen akkor még nem tudtak a szervezetbe belelátni. Megdöbbentem, és nagyon nagy élményt adott, hogy ezek az emberek éppúgy fel tudták ismerni azokat a betegségeket, amiket mi a különböző orvostechnikai felszerelések segítségével ismerünk fel. Ők egyszerűen indirekt jelek ismeretével, vizsgálattal, az agyuk szintetizáló tevékenysége révén tették ugyanezt. Óriási különbség van az akkori és a mostani gondolkodásban, ami a beteg vizsgálati módját illeti. Ma már a műszerek – hogy is mondjam – fetisizálása folyik. Ha ma valamelyik osztálynak nincs meg a legmodernebb műszerezettsége, akkor azt mondják, hogy azt a betegséget gyógyítani nem lehet. Feltétlenül a legjobb és a legmodernebb műszerek kellenek. Én is azt mondom, hogy kellenek, de azt is mondom, hogy egy orvosnak elsősorban a saját judíciumát kell megszereznie és összegyűjtenie, amit tanulással és sok-sok gyakorlattal el lehet érni úgy, ahogy azt elődeink is tették. Régen apáról fiúra szállt az, hogyan kell egy beteget vizsgálni, hogyan kell megközelíteni, megfigyelni a tüneteket, hogyan kell gyógyítani. Az ember így tanult. Így gyűjtötte a tapasztalatokat, így gyakorolt és később így adta tovább a megszerzett tudást. Tanított, mert kell, hogy valaki tanítson. A Korányi-Hetényi féle iskola is ilyen szellemben működött, és az én közvetlen főnököm is ebben a szellemben tevékenykedett. Azt gondolom, nagyon sokat tanultam tőle.

- Őt hogy hívták?

- Pálos Lászlónak. Akadémikus volt. Kiváló ember. Én már azt hiszem, nem tudom úgy továbbadni a tapasztalataimat, mint ahogyan ők tették.

- Nincs erre igény?

- Ez a leglényegesebb. Nagyot változott a világ, és egyre nehezebb ilyen szellemben oktatni. A mostani belgyógyászat fiatal generációja döntően leleteket néz. A leírt leleteket egymás mellé rakva csinál egy szintézist és ebből mond véleményt.

- Befolyásolja ez az orvos és a beteg közti kapcsolatot?

- Döntően befolyásolja. Mert ez már nem betegcentrikus, a beteg ember tüneteire figyelő orvostudomány. Az időnként már csak arra szánjuk, hogy minél több beteget minél gyorsabban vizsgáljunk ki a legmodernebb műszerekkel, ami egyébként azt jelenti, hogy a legköltségesebben is. De ez nemcsak itthon probléma. Legelőször az Egyesül Államokban vett ilyen irányt az orvostudomány. Most már így van máshol is. De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a mai szétzilált egészségügyben az orvosok kis anyagi támogatással, sarokba szorítva dolgoznak. Se idejük, se energiájuk. A humánum azonban azt az orvoslást kívánná, amit én magam is tapasztaltam tanáraimtól. A medikus csoportnak úgy mutatták be a levetkőztetett beteget, hogy ne legyen túlzott diszkomfort érzése. Figyeltek rá. Ma már ez ritkaság lehet. És a betegek félnek. Joggal. A humánus orvoslás egyre inkább a háttérbe szorul, és a betegek szétesnek szervekre, a szervek szétesnek szövetekre és még kisebb egységekre, és a szintézis nem történik meg, mert egyre kevesebb orvos van, aki vállalkozna erre. Ezt a laikusok is láthatják. Kiváló kardiológusaink, gasztroenterológusaink, nephrológusaink vanak, és ha egy beteg panasszal jön, akkor a panasza szétesik szervekre. Valamelyik szervben találnak valamit, ugye a modern műszerekkel elvégzik a vizsgálatokat, és utána annak a szervnek a specialistája azt a szervet próbálja meggyógyítani. És nem is kis sikerrel. Szerveket, szöveteket gyógyítunk! De hogy az egész embert…
A könyvből viszont, amelyről beszélgetünk sugárzik a humánum. A megfigyelés.

- Miért választotta éppen az idézett részt?

- Mást is választhattam volna. A sárgaság az én közvetlen szakterületem, és ennek a belosztálynak a vezetőjeként mindenféle betegséggel találkozom. Kell, hogy értsek ezekhez is. Az én tudományos közleményeim és a külföldi szakmai útjaim döntően a májjal kapcsolatosak. Azért választottam a sárgaságról szóló fejeztet, hogy az oktatásban felhasználjam. Meg tudjam mutatni, hogy egy sárga betegnek mik a panaszai. Mi a fájdalma, milyen a székletének színe, milyen a bőre.

- Nekem nagyon tetszenek a hasonlatok, mint például: sárga, mint a sáfrány.
Ez már szinte olyan, mint egy verssor.

- Igen. Ez a megfigyelés. Egyszerűen találó túl azon, hogy költői. Szép a megfogalmazás. És ha én így tudnám oktatni a medikust, soha nem felejtené el, hogy az olyan, mint a sáfrány. De ma már egy orvos nem mond ilyet, hogy sáfrány. Azelőtt a sárgaságnál a vizeletre azt mondtuk: lazac színű.

- És ma mit mondanak helyette? Azt, hogy sárga?

- Igen. Sötét vagy sárga.

- Milyen témájú könyveket szeret még olvasni?

- Hogy mit, kiket és miért, az nagyon szubjektív. Gyerekkoromban nagyon sok időt töltöttem Tihanyban. Belecsöppentem abba a körbe, amit Illyés Gyula, Németh László, Szabó Lőrinc neve fémjelzett. Illyésék mellett volt egy kis családi házunk. Minden nyarat lent töltöttem és személyesen is megismerkedhettem ezekkel az emberekkel. Az ő lányával, mint ahogy Németh László lányaival is, egy korosztályhoz tartozunk.

- Fantasztikus élményei lehetnek.

- Igen. Szabó Lőrincre is nagyon jól emlékszem. Persze még kisfiú voltam. És Lóci, aki pár évvel volt idősebb nálam, ugyancsak minden nyáron lejárt. Tudja, az én édesanyám nagyon korán meghalt, és a család érzelmileg kissé megingott. Édesapám nevelt minket tovább, a három fiút. De lent Tihanyban a vidéki gyerekek közt és ebben a körben egy csodálatos világot ismerhettem meg. Illyés Gyulával annyira jó kapcsolatba kerültem, hogy amikor nem vettek fel az egyetemre származási és egyéb okok miatt, akkor írt egy levelet az akkori egészségügyi miniszternek. Ezt a levelet azóta is őrzöm. Egyszóval innen adódik, hogy kiket olvasok leginkább. Az újabbak közül nemrég fedeztem fel Garai Gábort. Van egy sora, amely a Rózsa című verésből való. Ha mást nem is írt volna, csak ezt az egy sort, akkor is igazi költő lenne:

„Életét ha kőbe költenéd, ne a testét mintázd, az életét.”