- Munkámban mindig kiválasztottam egy bizonyos tehetségtípust. A nyolcvanas években a nagy zenészek családfáját kutattam, aminek során egy nagyon egyszerű, úgynevezett piramis-modell rajzolódott ki előttem. Sok esetben, mondjuk, a nagypapának jó hangja volt, ezért kórusban énekelt, vagy kántor lett belőle. Gyermekeit már taníttatta zenére, ezért a fiai professzionális zenésszé váltak. Az unokát pedig, mint J. S. Bach-ot, Mozartot, vagy Beethovent, zseniként tartották számon. De például Bach gyermekei már nem voltak olyan tehetségesek, mint az apjuk, és az unokája pedig csak középszerű zenész volt. Genetikailag jól értelmezhető, hogy ezekben a kivételes esetekben olyan domináns öröklődésről van szó, amely e korán jelentkező, kevés gén által meghatározott kivételes tehetséget létrehozza, amelynek megnyilvánulásához persze még sok más, külső körülmény is kapcsolódik. A kilencvenes években a költőkkel kezdtem el foglalkozni. Először Puskin, Goethe és Shakespeare családfáját dolgoztam fel. Érdekes módon a zenei tehetségekkel szemben itt semmiféle előzményét nem lehet látni a költői tehetségnek. Például Goethe papája középszerű jogász volt. A családfákat vizsgálva úgy tetszik, a költői tehetség hirtelen, a semmiből születik, és aztán a semmibe vész el. Ennek a modellnek az ellenőrzésére az utóbbi időben tizenhat magyar költő családfáját kutattam. Az általam kiválasztottak: Balassi Bálint, Csokonai Vitéz Mihály, Berzsenyi Dániel, Vörösmarty Mihály, Arany János, Petőfi Sándor, Madách Imre, Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc, József Attila, Radnóti Miklós, Weöres Sándor, Pilinszky János és Nagy László.

 

Ady és Petőfi

A kutatások sok érdekes apró momentummal szolgáltak. Többek között rájöttem arra, hogy Ady Endrének született egy lánya, akinek Léda volt az anyja, de apaként Léda férje szerepelt, akiről ma már tudni lehet, hogy homoszexuális volt. Ugyanis a kislány is – mint Ady – hat ujjal született, így nem kétséges, hogy a gyermek az övé volt. Vagy Petőfi Sándornál kimutatható, hogy 1844-ben súlyos depresszióban szenvedett, amely hosszú hónapokig tartott. Azt gondolom, hogy ha nem esik el Világosnál, akkor később valószínűleg súlyos betegsége megpecsételi életét. Mennyivel szebb a csatatéren hősként meghalni!

 

Tehetség és tálentum

Álljunk meg egy pillanatra annál a szónál, hogy tehetség. Ha az ember elgondolkodik egy picit, ráébred, mennyire rosszul használjuk a szavakat. Ha azt mondom valakire, hogy tehetség, mit jelent ez valójában? Azt jelenti, hogy ő egy ígéret, egy lehetőség. Bartók Béla tizenegy éves volt, mikor első hangversenyén már saját művét játszotta. Az akkori lapok is azt írták, hogy íme itt van egy új fiatal tehetség. Mikor harmincnyolc éves korában megkomponálta A csodálatos mandarint, már nem mondhatták rá, hogy tehetséges, hiszen addigra valóra váltotta a gyermek Bartókban meglévő zenei lehetőséget, ígéretet.
Más nyelvekben különválasztják az adományt, a lehetőséget, például az angolban a „gift”-et, a valóra váltottól, azaz a „talent”-től. Régen mi is használtuk azt a szót, hogy tálentum. Szóval Bartók Béla tálentum, és nem tehetség.

 

Költő-géniuszok

Visszatérek az előbb említett tizenhat költőhöz. Költő-géniuszoknak hívom őket. Jellegzetességeiket vizsgálva az első érdekes dolog, hogy mindegyikük férfi. Miért? Feltételezhetnénk, hogy döntően a szociális tényezők miatt, mert régen, amikor a nők tíz-tizenöt gyermeket szültek, nem adódott lehetőségük arra, hogy nagy költővé váljanak. Viszont ez ellen szól, hogy akkoriban is voltak közöttük kitűnő énekesek, zongoristák, hegedűsök, akik, hogy úgy mondjam, elszakadtak a nemüktől, mert a hagyományos női szerepeknél fontosabb volt számukra a zenei karrierjük. A nők verbalitásban genetikai szempontból jobbak, mint a férfiak. Korábban kezdenek beszélni, kevesebb köztük a beszédhibás, könnyebben tanulnak idegen nyelveket. De úgy látszik, hogy a költészet nem csupán a verbális képességet igényli.
A második érdekesség, hogy mindegyiküknél nagyon korán jelentkezik a költői tehetség. Weöres Sándor négyéves, mikor már versben gagyog, Petőfi és Arany hatévesen szép verseket ír, József Attila, aki a legmélyebb förtelemből jött, tizenegy évesen megírja De szeretnék gazdag lenni kezdetű versét.
A harmadik szembetűnő dolog, hogy egyikük esetében sem szerepelt a háttérben olyan szülő vagy tanár, aki azt mondta volna: fiam ezt csináld. Tehát nem volt semmiféle tudatos indíttatás a költészet felé. Ellenben Berzsenyit az apja állandóan verte azért, mert írt. Vörösmartyt sem nézték a családban jó szemmel, egy nemesi famíliában szégyellni való volt, ha a gyerek ilyesmivel foglalkozik. De bárki is ellenezte, hogy tollat ragadjanak, ők mindenkivel dacolva tették, amit tenniük kellett.
A negyedik érdekesség, hogy a szülőknek fogalmuk sem volt a költészetről, bár az apák, esetleg az anyák az élet hétköznapjaiban nagyon kreatív embereknek számítottak. És itt lép be az elméletem, hogy szerintem hogyan születnek, hogyan tűnnek fel hirtelen a költőgéniuszok.
Az emberek általában azt gondolják, hogy ha valami öröklődik a családban, akkor az hét generáción keresztül, vagy ahogy a Biblia mondja, hetedíziglen öröklődik. Valójában a genetikai ártalmak nyolcvannégy százaléka úgy jön, mint derült égből a villámcsapás. A családban semmiféle előzménye nincs. Egy orvos számára természetes dolog, hogy lappangó hibás gének hordozói vagyunk, amelyek csak akkor tudnak megjelenni, ha véletlenül két olyan ember találkozik össze, akik ugyanazon a kromoszómahelyen hordozzák a hibás génjeiket. Ez nagyon ritka. Gondolja el, százezer génünk van, és ebből a százezerből mindegyikünk öt hibás gént hordoz. Tehát minden húszezredik pár esetében fordulhat elő, hogy a két szokatlan gén (és most szándékosan nem mondom, hogy hibás gén) találkozik. És szerintem a költői géniusz is ilyen találkozásból születhet. De csak akkor, ha a specifikus poétatehetségben ott van a különleges kreativitásért felelős másik gén. Esetleg a testvérekben. Érdekességként megemlítem, hogy 1990-ben a világ eddigi legnagyobb szabású természettudományos vállalkozása kezdődött el, amelyet 2005-ig terveztek. A kutatások azonban annyira felgyorsultak, hogy 2000 végére be is fejezik a munkát. Ez azt jelenti, hogy addigra mind a százezer génünket megfejtik. A születés pillanatában a kisbaba egy csepp véréből vett sejt-DNS-éből meg lehet majd mondani, hogy van-e génhibája, és azt is lehet majd tudni, hogy hordozza-e költői géniuszság lehetőségét. De vajon a társadalom felkészület-e arra, hogy az így született gyermekekkel megfelelően tudjon bánni?
A pedagógusnak az is feladata, hogy adott esetben felismerje a kivételes tehetséget. Egy genetikus viszont már a születés pillanatában felismerheti majd, hogy éppen milyen génkombinációt hordoz a baba. Esetleg olyat, ami egy új Mozartot vagy József Attilát sejtet? De visszatérve az általam kiválasztott géniuszokhoz, az is érdekes, hogy az összetartás, a szolidaritás érzése milyen erős bennük. A géniuszok felismerik egymást és összetartanak, ami számomra rendkívül szimpatikus dolog. Megfigyelhetjük, hogy az egyébként közepes tehetségű emberek hogyan irtják egymást. Ezekben a költőkben egymás elfogadásának a nagysága is megvolt. Viszont a társadalom igen nehezen viselte el őket. Pedig végre meg kellene érteni: nem az emberek tömegétől, hanem a géniuszoktól függ, hogy egy társadalom milyen irányba és milyen sebességgel halad. És az utolsó, döbbenetes érdekesség az, hogy nagyon korán halnak meg. Mi mindent vittel el magukkal!

- És manapság vannak ilyen géniuszok?

- Sokat gondolkoztam ezen. Tandori Dezsőről sokan mondják, hogy zseni. Itt él közöttünk, és milyen nehezen vesszük észre…

 

Egy kérdés

- Miként gondolkodik ön a kétezredik év küszöbén az orvosgenetikusok erkölcsi felelősségéről? Eszembe jutnak a spártaiak, akik a saját társadalmukban elég sajátságos módon szelektáltak embertársaik között.

- Nagyon érzékeny pontra tapintott. Ugye, eljutottunk oda, hogy a magzat génjeit és kromoszómáit meg tudjuk vizsgálni. Lassan minden magzati rendellenességet föl lehet ismerni, ami azért jó és szükséges, hogy egy anya esetleg ne kényszerüljön Down-kóros gyermeket a világra hozni. Az ilyen gyermek is sok örömet adhat a családnak, de mégiscsak értelmi fogyatékos, aki a társadalomban képtelen önállóan helyt állni, és egy anyát teljes mértékben leköt, mert gondozni kell. Szerintem mindig a családra kell bízni a döntést. Egy magzatról most már sok minden mást is meg tudunk mondani, például azt, hogy fiú vagy lány lesz-e. És ha fiú lesz, akkor mekkora a valószínűsége annak, hogy negyvenöt éves korában majd infarktust kap, vagy ha lány a magzat, megállapítható, hogy fenyegeti-e kétoldali korai emlőrák. De azt is, hogy kövér lesz-e valaki, vagy esetleg homoszexuális. Manapság nagyon kevés gyermeket akarnak az emberek. Családonként 1,6 a gyerekszám. És a szülők azt kívánják, hogy megszületendő gyermekük százszázalékosan egészséges legyen. Ilyenkor nem gondolnak arra, hogy mindannyian hordozunk hibás géneket, mégis létezik egy teljesen félreértett tökéletességi igény… Az orvosi javaslatok alapján ma iszonyú tempóban emelkedik a megölt magzatok száma. Ez óriási veszélyt jelent, mivel így nekünk is megvan a magunk Taigetosza, csak azt magzati diagnosztikának hívjuk. Azt gondolom, hogy az orvostudomány fejlődését nem lehet az abortált magzatok számával mérni. Nyilvánvaló, hogy egy húszhetes magzat vagy egy megszületett kisbaba között nincs érdemi különbség, de a társadalom ma megengedi, hogy a húszhetes magzatot ne engedjük megszületni. Jó volna, ha felismernénk a genetikai hibák okát, és ha azokat semlegesíteni tudnánk, megelőzhetnénk a rossz fogantatásokat. Erre is számos példa ismert már, nekem például ez a fő kutatási területem. De ez már egy másik téma…