2006 XI. évfolyam 1. szám Már négyévesen is orvos akartam lenni  Dr. Takáts Annamáriával Dogossy Katalin beszélgetett Kevés embert ismerek, akinek az élete, mintha egyenes sínen futna végig, biztos és nyugodt tempóban halad. Dr. Takáts Annamária élete ilyen. Diplomaosztása óta, immár több mint harminc éve ugyanazon a munkahelyen, a SOTE Neurológiai Klinikáján dolgozik. Harminckét éve azt csinálja, amit szeret. Tanít és gyógyít. Bár magánélete nem volt mentes fordulatoktól, ma újra ott, abban a lakásban él, ahol született. – A tizenegyedik kerületnek az egyik kertvárosias, csendes, árnyas utcákkal határolt részében születtem. Az utca, a ház, alig változott az elmúlt ötven év alatt – mondja, s egy egészen rövid ideig elidőz a múltban. – A környék persze sokat fejlődött. Gyerekkoromban a Villányi úton szánkóztunk, hiszen szinte alig volt rajta forgalom. A Feneketlen tó mellett, ahol ma fedett teniszpályák vannak, korcsolyáztunk. A Gellérthegyen kevés ház állt még.

Vadregényes, izgalmas vidék volt, tele búvóhelyekkel.

– Szülei is orvosok?

– Édesanyám könyvelő volt. Édesapám orvos akart lenni, de nem volt módja rá. A háború előtt mezőgazdász végzettséget szerzett. Születésem után is egy jó darabig vidékre járt dolgozni motorral. Emlékszem, kisgyerekként mindig féltem, hogy baja esik. Később aztán biztosítási területen helyezkedett el. Szigorú ember volt. Nemcsak tőlünk, a húgomtól és tőlem várta el a maximális teljesítést, de magától is. Példát adott nekünk, és én ezért hálás vagyok neki. Valószínűleg az indított el engem ezen a pályán, hogy ő annyira becsülte
az orvosokat. Bár erre nem emlékszem pontosan. Csak annyi biztos, hogy már négyévesen is minden mackómnak és babámnak örökké injekciókat adtam. Minden kis üvegcsébe vízfestékkel színezett folyadékot töltöttem, ezek voltak az orvosságok. Soha egy pillanatig sem akartam más hivatást választani. A Fehérvári út és Váli utca sarkán ma is működő iskolába jártam. Eleinte csak leányosztályba. És ebben az iskolában érettségiztem. Könnyen tanultam, s bár nagy volt
a túljelentkezés, elsőre felvettek az orvosira.

– Miért éppen a neurológiát választotta szakiránynak?

– Másodévben, bár nem volt kötelező, bejártam Horányi professzor előadásaira. Karizmatikus ember volt. Előadásain fürtökben lógtak a diákok, pedig szigorú, már-már félelmetes ember hírében állt. Nem találkoztam azóta sem nála jobb előadóval. A mai napig emlékszem minden betegre, akiket az óráin bemutatott. Neki köszönhetem, hogy a neurológiát választottam. Akkoriban diplomaosztás után három álláshelyre lehetett beadni a jelentkezést. Horányi professzor vezette akkor ezt a klinikát, még együtt volt benne a pszichiátria és a neurológia. Sok évfolyamtársam szeretett volna ide kerülni, de annyira féltek a professzor úrtól, hogy be sem adták
a jelentkezésüket. Én meg úgy gondoltam, lesz, ami lesz, harmadikként megjelölöm. És csoda történt. Mivel abban az évben én voltam az egyetlen jelentkező, értesítést kaptam, hogy fáradjak be, felvettek. Igazából akkor
a pszichiátria érdekelt, de azt gondoltam, jobb, ha megtanulom előbb a neurológiai alapokat.
Ezért ebből szakvizsgáztam. Persze később pszichiátriából is. 1975-ben a mi klinikánkon volt először az országban Parkinson-kóros betegek számára járóbeteg-rendelő, fekvőbeteg háttérrel. Ezen a területen a hatvanas évek elején történt meg az elméleti áttörés. Akkor ismerték fel, hogy a Parkinson-kór tüneteinek oka egy bizonyos neurotransmitter, a dopamin nevű ingerületátvivő anyag hiánya. S rájöttek arra is, hogy nem a dopamint, hanem annak előanyagát kell a szervezetbe juttatni ahhoz, hogy a tünetek javuljanak. A hetvenes évekre lett gyógyszer ebből a kémiai vegyületből. Amikor tehát én neurológusként dolgozni kezdtem, már jelentős eredményeket tudtunk elérni a megfelelő gyógyszerezéssel. Sajnos azonban a mai napig sem tudjuk, hogy pontosan mi az a gyújtóbomba, amely a betegséget beindítja. Valószínű, hogy a szervezet méregtelenítő funkciójának valamilyen zavarával kezdődik, aminek következtében az agy úgynevezett feketeállományában fellépő sejtkárosító hatások a dopamintermelő idegsejtek fokozott elhalásához vezethetnek. Bár a betegség ma még nem gyógyítható, a helyes gyógyszerbeállítással a szimptómák jelentősen enyhíthetők, illetve a gyógyszerezéssel megállítható, de legalábbis nagyban késleltethető az élet minőségének romlása.
A gyógyszerszedésen felül a kezelést rendszeres fizikoterápiával kell kiegészíteni.

– Milyen tünetei vannak a betegségnek?

– Jellemző tünete a nyugalomban jelentkező remegés, valamint az, hogy az izmok, ízületek merevek, mozgatásuk fájdalmas. Az arc kifejezőképessége csökken, a törzs nem hajlik, a járás csoszogó. Megfigyelhető a beszéd zavara is.

– Gyakori betegség ez?

– Minden kétszázadik embert érinti a világon. Sokan vannak közöttük híres festők, írók, tudósok. Például Salvador Dalí, de idősebb korában állítólag Picasso is ebben a betegségben szenvedett. Úgy tűnik, a betegség nem befolyásolja az alkotó művészetet, nem zavarja meg feltétlenül a gondolkozást. Dalín például a nyolcvanas évek elején fedezték fel a tüneteket, de még évekkel később is festett és kiállított. II. János Pál pápa is több mint tíz évig szenvedett Parkinson-kórban, és élete végéig a legmagasabb szintű szellemi munkát folytatta. Fontos feladatomnak tekintem megértetni a társadalommal azt, hogy a Parkinson-kóros betegek megfelelő kezelés mellett képesek elvégezni a munkájukat. Sajnos, az a tapasztalatom, hogy a betegség ma is megbélyegzi őket. Mivel a mozgásuk furcsa, az emberek félnek, a munkahelyek nem szívesen alkalmazzák őket, s ez a kiközösítés rontja az állapotukat. Míg mondjuk egy cukorbeteg nem találja eltitkolnivalónak a betegségét, a parkinsonosok mindent megtesznek azért, hogy, amíg lehet, titokban tartsák.

– Ön tehát évtizedek óta az ilyen betegek gyógyításának szenteli az életét.

– És persze a tanításnak.

– Milyenek a mai orvostanhallgatók?

– Mások, mint mi voltunk. Amikor én jártam egyetemre, néhány kivételtől eltekintve valamennyien gyógyítani akartunk. A mai diákok közül nagyon sokan nem is akarnak betegek közelébe kerülni. Nem szeretnek a beteghez hozzáérni. Gyakran mondom nekik, gyerekek, egy embert nem lehet megvizsgálni anélkül, hogy megérinteném. Gyógyszerkutatónak, orvoslátogatónak készülnek. Sokan egy időben két egyetemre is járnak. Orvos-közgazdászok, orvosi területen működő jogászok akarnak lenni. Pénzt akarnak keresni. Számukra ez a legfontosabb. Nem hibáztatom őket. A mai világ ilyen.
Az én korosztályom kicsit másképp tekint a világra, bár mi is fontosnak tartottuk az előrelépést, a rangot, az anyagi biztonságot. A mai diákok lelkéből hiányzik a „salve aegroti”, a „beteg üdve” érzés, illetve irányító gondolat. Ezért mi, az oktatóik is felelősek vagyunk. Nekem fontos, hogy teljes életet élhessek. Nem tudnék lemondani a szépirodalomról, a zenéről, arról, hogy hetente háromszor elmehessek úszni. Imádok vásárolni, szeretteimnek örömet szerezni. Karácsony előtt képes vagyok ugyanannak négyszer is ajándékot venni, mert ha találok valamit, amiről tudom, hogy örülni fog neki, nem bírom ki, rögtön odaadom. Szóval kevésbé működök racionálisan, mint a mai fiatalok. Nem mondom, hogy ez jobb vagy rosszabb életfelfogás. Csak azt, hogy más.