– Fontos számodra a technika, fő helyen van egy számítógép.

– Amennyiben segíti a munkát, úgy fontos a technika. Tehát nem élvezeti cikknek, hanem használati eszköznek tekintem, nem mámoros rajongó, hanem használó vagyok.

– Érzékeny lehetsz és romantikus, mert szépek, dúsak és ápoltak a növények.

– Ebből erre lehet következtetni?

– Nem tudom, csak úgy érzem…

– Egyébként helytálló.

– Igényled, hogy naprakész legyél, egy csomó friss újság van itt a kezed ügyében.

– Stimmel, valóban fontos.

– Az ízlésed eklektikus…

– Ezt hogy érted ?

– A bútorok inkább veretesek, nagypolgáriak, a képek a falon kifejezetten modernek.

– Én nem hiszem, hogy ez eklektikára vallana. Attól, mert szeretem a régi bútorokat, miért ne gyönyörködhetnék ugyanúgy a modern festészet remekeiben? Ez szerintem nem eklektika. Én úgy gondolom, az a természetes, hogy az ember legyen nyitott, és igyekezzen állandóan tágítani ízlésének, befogadóképességének határait. Eljutni történetesen Rembrandtól akár Renoiron át El Kazovszkijig vagy efZámbó Istvánig, és ugyanígy időben vissza az ősi kultúrákig. Ezek nagyon fontos folyamatai az ember szüntelen lelki fejlődésének.

– Te ebben hiszel ?

– Mélységesen. Amit másként úgy szokás mondani, hogy az ember mind bölcsebbé válik.

– Ezen mit értesz ?

– Hogy mind jobban meg tudja különböztetni a lényegest a lényegtelentől, a jót a rossztól, a tisztességest a tisztességtelentől, az értékest a talmitól. Ebben segítenek a tudatosan vagy tudat alatt, de folytonosan gyűjtött, gyűlő, felhalmozott élmények, gondolatok, tapasztalatok, tanulságok, emlékek, érzelmi hatások.

– Melyik tulajdonságaidat tartod a legfontosabbnak ?

– Az egyik a kíváncsiság. Hogy az évek múltával egyre jobban érdekelnek a világ nagy problémái, a társadalom, a közösség életének alapvető kérdései és legfőképpen az ember maga. Olykor magam is meglepődöm, hogy akár meglett koromat is meghazudtoló, lázas érdeklődést tud kiváltani bennem még mindig bármely emberi probléma: milyen titkok lapppanghatnak a mélyben, mi mitől van, mi merre vezet, mi mit okoz, mi mit rejt, hol lehet a talány nyitja, miként lehet segíteni rajta? Mert a másik tulajdonság, amit ugyanilyen fontosnak tartok, az együttérzés.
A segítő szándék. A késztetés, hogy mindent megtegyünk, amivel jobbá tehetjük a másik életét. Vagy akár csak elviselhetőbbé, ami adott esetben szintén lehet tisztességes eredmény.

– Van szenvedélyed ?

– Az a késztetés, hogy gyógyítsam azokat a betegeket, akiket módom és lehetőségem van gyógyítani, ha ezt így még talán nem is fogalmaztam meg magamnak, szenvedélyemmé lett. Amikor sikerül, az legbelül euforikus örömet szerez, olyat, amilyet semmi más siker nem tud; ha valamiért nem, az mélyen megrendít és megvisel.

– Lehet, hogy nem tisztességes a kérdés, és akkor elnézést kérve visszavonom, de ez a beteg miatt annyira fontos, vagy esetleg… magad miatt ?

– Jogos a kérdés, mert az ember van annyira gyarló, különösen még fiatalon, hogy a siker, a gyógyítás sikere saját emberi-szakmai becsvágya, elismertetése, hiúsága miatt is fontos. Volt nyilván nálam is ilyen, minek tagadni. Csak aztán, amint idővel annyi nyomorúsággal, szomorúsággal, szenvedéssel, kiszolgáltatottsággal találkozunk, a személyes ambíciók, a presztízskérdések mind hátrébb szorulnak, elenyésznek, és marad a lényeg. A betegség. A beteg. A másik ember. A vállalás, amire felesküdtem. Hogy segítsek. Ami valóban szenvedély lett. A többi hobbi legfeljebb.

– Mi a többi ?

– A képgyűjtés és a könyvgyűjtés. De hát viszonylag szolid mértékben, mert az igazi gyűjtéshez több idő, energia és főként sokszorta több pénz szükséges.

– Mi motivál ?

– A képeknél főként, hogy szép tárgyak vegyenek körül. Hogy, ha ránézek otthon bármelyikre is, gyönyörűséggel töltsön el. Hogy megérezzek valamit, ami csak igaz művész alkotása nyomán történik a lélekben. Tehát nem a birtoklási vágy vezérel, mert ugyanolyan boldogsággal vagy megrendültséggel nézek egy festményt valamely múzeumban, mint a sajátomét a szobám falán.

– A mániást szerintem az jellemzi, hogy attól szenved, ami nincs meg neki…

– Így van. Nekem meg az szerez nagy örömet, amihez sikerül hozzájutnom.

– És a könyvek ?

– A nyugatosok első kiadásaiból igyekszem, ugyancsak a lehetőségeim határain belül, minél többet összegyűjteni. Ez a kör valami teljesen egyedi, csodálatos csillagállás, szellemi kohézió volt, aminek aligha akad párja a világon. Természetesen csodálatos élmény, lelki muníció olvasni e zseniális írók-költők alkotásait, de ehhez mélységes érzelmi többletet ad, amikor kézbe veszem az első kiadású köteteket, nemegyszer dedikált példányokat. Fogni, amit ők tartottak a kezükben, látni, amit ők láttak, érezni azt a szellemiséget, amit ezek a könyvek sugallnak, őrizni valamit, ami része az egyetemes kultúrának. Ez nagy varázs számomra.

– Általában mindig ennyire derűs és kiegyensúlyozott vagy ?

– Igen. Valószínűleg belülről jön, tehát ritkán kell magamra erőltetnem, vagy figyelnem arra, hogy nyugodtnak mutatkozzak.

- Ez alkati kérdés ?

– Alkat is, neveltetés is, és nagyon sok ilyesféle jó példát láttam magam előtt mind a családban, mind tanáraim, mestereim között.

- És amikor mégis kijössz a sodrodból ?

 – Akkor hallgatag leszek. Visszahúzódó. Picit duzzogó. Ez főként odahaza fordul elő, mert hol máshol legyen az ember a legérzékenyebb, mint azok között, akiket legjobban szeret?!

– Mert tudjuk, hogy ők úgyis ki fognak engesztelni bennünket…

– Pontosan. Ugyancsak a gyarlóságunk…És már alig várom, hogy felengedhessek, megbékélhessek, hogy utána a fiammal elmehessek egy antikváriumba… De szerencsére az ilyesmi valóban csak ritkán fordul elő.

– Álltál már nehéz döntés előtt ?

– Igazán nem. A sors szerencsére megkímélt eddig tőle.

– Tartasz attól, hogy esetleg nem úgy viselkednél, ahogyan szeretnéd ?

– Nem tudom, éppen ezért nem zárhatom ki. Azt talán elmondhatom, hogy tudtommal nem viselkedtem tisztességtelenül senkivel, nem árultam el senkit, szándékosan nem ártottam senkinek, de nem lehetek biztos abban, hogy egy olyan extrém esetben, mint például egy fasiszta diktatúra, mennyire lettem volna képes úgy cselekedni, ahogy morálisan elvárnám magamtól. Harcoltam volna-e, bujtattam volna-e, nyíltan kiálltam volna-e, amikor esetleg nemcsak a saját életem, hanem a családomé is veszélyben forog?

– Soha nem is provokálod a sorsot, hogy megtudd, milyen vagy extrém szituációban? Akár csak úgy, hogy leiszod magad, vagy kipróbáld a narkót ?

– Nem. Nem ittam még soha annyira le magamat, hogy elveszítsem az önkontrollomat, és nem is narkóztam. Bennem is felvetődtek már ezek a kérdések, de minduntalan úgy éreztem, hogy felesleges vagy értelmetlen provokálni csak emiatt a sorsot. Játéknak túlontúl veszélyes lehet az ilyesmi. Aki valamennyire felelős mások egészségéért, életéért, boldogulásáért, annak nagyon meg kell gondolnia, hogy mit kockáztat.

– Mennyire vagy tudatos ?

– Amennyire csak lehet, igyekszem az lenni, ezzel együtt a kritikus helyzetekben rögtönzésre kényszerültem. Hogy aztán ez szerencse, véletlen, vagy jól működnek az ösztöneim? – ezt nem tudom megmondani, de valahogyan mindig jó irányba döntöttem ilyenkor. Úgy, hogy nem kellett megbánnom, és mindig jó lelkiismerettel vállalhattam.

– Könnyen döntesz ?

– Amíg nem akadok meg, addig könnyen. Ha megtorpanok, akkor hajlamos leszek belebonyolódni egy problémába, és ezt tudva ki is kérem mások véleményét. Ebből nem csinálok soha presztízskérdést.
A döntéseimet viszont mindig magam hozom, és annak minden felelősségét vállalom.

– Kritikus vagy magaddal ?

– Inkább úgy mondanám, hogy igyekszem a lehető legreálisabban szemlélni magamat.

– Lehet, hogy időnként ez a legnehezebb…

– Szerintem amikor az ember először belátja, hogy jobb, ha megveszi a bővebb nadrágot, mert már azt a néhány kilót úgysem fogja visszafogyni – megtette az első lépést, hogy reálisan, illúzióktól, áltatásoktól mentesen szemlélje önmagát. Ezt kell csak elfogadni, és az összes többi lépés már megy magától.

– Véleményed szerint mi a pszichiátria? Mesterség? Tudomány? Művészet? Kaland?

– Is-is-is. Létezik egy kemény, egzakt szakmai rész. Alapok, amelyek elsajátítása, bebiflázása kutya kötelesség. Hogy hogyan kell például hipnotizálni, az egy technikai kérdés, azt kellő figyelemmel és szorgalommal meg kell tanulni. Ehhez jön egy empatikus fázis, hogy miként kell minél teljesebben, odaadóbban megérteni a másikat, befogadni problémáit. Ez érdeklődés, készség, elmélyültség, tapasztalat kérdése. Van még egy reflektív tényező, amely szerencsés esetben megközelíti a művészek alkotófázisát. Aztán még nagy pillanatokban ihletettség, intuíció, és bizony szerencsés körülmények alakulása is. Valamint egy sor más… Tehát ha lehetne, akkor most pontosan nem definiálnám, mi is a pszichiátria.

– Mire vagy a legbüszkébb ?

– Talán két dologra. Az egyik, hogy tagja vagyok a Láthatatlan Kollégium kuratóriumának. Ez egy olyan, szinte spirituális képződmény, amelynek a célja nagyra hivatott értelmiségi fiatalok istápolása, és tevékenységünkbe az anyagi támogatástól kötetlen eszmecseréken, konzultációkon át külföldi tanulmányutak szervezéséig sok minden beletartozik. Nagyon jó érzés, hogy ennyi tehetséges ember kibontakoztatásában segédkezhetek. A másik, amire még feltétlenül büszke vagyok, hogy igazgatóságom ideje alatt lett a kórházunk egy rossz hírű, elmaradott tébolydából korszerű, európai rangú pszichiátriai intézetté. Ennek a munkának oroszlánrészét nyilván mások, egészen kiváló, elhivatott munkatársaim végezték, az érdemem inkább annyi, hogy szerencsés kézzel válogattam össze őket, és talán sikerült valami kohéziót létrehozni közöttük.

– Nem tartasz tőle, hogy lenyűgözően sokféle tevékenységed, amit felsorolni sem nagyon lehet, a közéleti jelenlétedtől a tudományos publikációkig, értékes energiákat vesz el magától a gyógyítástól?

– Mindazt, amit csinálok, és amit fontosnak is tartok, a gyógyítás mellett végzem. Megvan a héten az a három nap, ami a betegeké, és olyankor semmi egyebet nem vállalok. Hangsúlyozom, ez az elsődleges, de nemigen tudnék lemondani arról, hogy lényeges társadalmi problémákról időnként elmondjam a véleményemet, hogy beszéljek olyan kérdésekről, amelyek egészségesebb közérzetünket segíthetik, hogy ne legyek közvetlenül tájékozott a napi politikában, hiszen például a munkanélküliség nem csupán közgazdasági jelenség, hanem a következményei mélyreható lelki traumákat idéznek elő.

– Aki ennyire benne él az események sűrűjében, annak lehet a folyamatokra kellő rálátása ?

– Valóban előfordul, hogy a túlzottan sok impulzus némi kavarodást, zaklatottságot okoz bennem. Ennek már az évek folyamán kialakultak a csalhatatlan előjelei, és amikor érzem, hogy közeledik, beülök az autóba, és néhány órányira kiszakítom magam a világból. Ennyi elég, hogy leülepedjenek az indulatok, gondolatok, lehiggadjak, átlássam a dolgokat, és újult erővel vessem magamat a munkába.

– Elégedett vagy magaddal ?

– Fura kérdés… Nekem meggyőződésem, hogy pályámon a sors túlontúl kegyes volt hozzám, jó helyzetek sorát teremtette számomra, és az én erényem főként annyi, hogy ezeket a lehetőségeket igyekeztem tőlem telhetően mind jobban kihasználni. Nem érzem magamat olyan kivételes formátumú tehetségnek, aki okvetlenül predesztinálva lett volna egy ilyen karrierre, ami nekem megadatott. De ha már megadatott, akkor kötelességemnek tartom, hogy ennek révén tisztes célokért dolgozzak, harcoljak, tegyek meg minden tőlem telhetőt. Ha ez sikerült, úgymond fel tudtam nőni a feladathoz, akkor elégedett vagyok.

– Boldog vagy?

– Négy évvel ezelőtt egy baleset következtében elveszítettem az egyik fiamat. Huszonkét éves volt, zseniális, a legelragadóbb ember, akit valaha ismertem. Nem elfogultságból mondom…

– Tudom.

– Innentől kezdve ez a kérdés számomra megválaszolhatatlan. Már az is nagy dolog, hogy nem lettem keserű, irigy, sanda ember. Hogy a még mindig meglévő fájdalom dacára sikerült megőriznem az egyensúlyomat, a békémet, a hitemet, hogy törés nélkül folytatni tudtam az életemet, a munkát, azt, amit addig csináltam.

– Milyen céljaid vannak még az életben?

– Azok jócskán vannak. Az intézetben szeretném stabilizálni ezt a jelenlegi viszonylag elfogadható, viszonylag konszolidált helyzetet, hogy kiváló munkatársaim megannyi nemes törekvése, erőfeszítése a gyógyítás érdekében a lehető leghatásosabb legyen. Szeretnék még néhány könyvet megírni. Mindazt, ami tudásban, tapasztalatban, elképzelésben felhalmozódott bennem, rögzíteni és mások okulására továbbadni. Hátha ők kevesebb botlással, zsákutcába tévedéssel találják meg a helyes utat. A magánéletemben is akadnak elrendeznivalók. Ezek fontosak lennének. A többi, amit még az élet tartogat, már bónusz.