Harmadszor, mondhatom életformám lett az utazás, és ennek egyre fontosabb részét a karitatív útjaim teszik ki.

– Ha jól tudom, egy német segélyszervezethez csatlakozott.

– Igen. Hat évvel ezelőtt a Fülöp-szigeteken jártam először. Azután következett Kalkutta, Kolumbia, és idén Kenyában voltam. Szörnyű nyomor mindenütt. Jövőre Bangladesbe megyek.

– Ilyenkor mennyi ideig van távol?

– Hat–tizenkét hetet. Azután hazaérkezem, és mondjuk, másfél év elteltével újra útra kelek.

– És mit szól a családja ezekhez a hosszú utakhoz?

– A család számomra nagyon fontos. Az a türelem és megértés, amit velem szemben tanúsítanak, igazán rendkívüli. Egyébként a feleségem Budapesten a hatodik kerületben gyermekorvos, a nevelt lányom huszonhat éves, ő szociális munkásként dolgozik. A húszéves bölcsész fiam a tanulmányai mellett zenél, fuvolázik.

– Aki ilyen utakra vállalkozik, annak egy kicsit őrültnek kell lennie, nem?

– Nem őrültség ez. A segélyszervezet jelenleg ezerötszáz orvost foglalkoztat. A központja Frankfurtban van, és egy jezsuita pap vezetésével működik. Vannak közöttünk hatvan, sőt hetven feletti nők is. A gazdag Nyugaton ma már a szociális munka nem hőstett, hanem életforma, hivatás. Amit persze ott is lehet jól vagy rosszul csinálni.

– Elmenni Kenyába, hogy a viskókban gyógyítson, hogy rettenetes körülmények között dolgozzon, mondjon bármit, nem hétköznapi szituáció. Nem turistaként tölti ott az idejét, akit távol tartanak minden szörnyűségtől.

– Így van. Civil kurázsi kell hozzá, és ez bennem megvan. De nem kell túlbecsülni.

– Nem teszem.

– Én is, mint minden orvos, természetesen ingyen dolgozom odakint. Kosztot és ágyat kapunk. A rendelőnk nyomorúságos körülmények között működik, van úgy, hogy csak egy összetákolt pad, és amire szükségünk van, azt egy kocsi hozza utánunk. A rendelési idő alatt azonban, ami nyolctól négyig tart, egyedül arra koncentrálunk, hogy megpróbáljunk segíteni a betegeken. Jöjjenek bármilyen szörnyű betegséggel is az ott élők.

– Nem fél?

– Mitől?

– Például a betegségektől. AIDS, malária…

– Nem. Igaz, hogy szörnyű esetekkel is találkozunk, de természetesen minden óvintézkedést megteszünk egészségünk érdekében. Egyébként a malária elleni védekezés rendkívül hosszadalmas és fárasztó, én rendesen ki is készültem tőle.

– Milyennek látja az ott élő embereket?

– A Fülöp-szigetek lakói nagyon helyesek. Rendkívül kedvesek és szelídek. Nagy nyomorban élnek, de sokat énekelnek, nevetnek és táncolnak. Kalkuttában, ahol még nagyobb a nyomor, már korántsem ez a helyzet. Kolumbia megint egy más hely, igazi kedves latin világ; de Caliban például halomra ölik egymást az emberek.

– Mikor egy hosszú út után hazaérkezik, itthon a kórházban dolgozik. Hogy bírja ezt a tempót?

– Sokat dolgozom, de nem őrülök bele abba, ami a munkám. Nem vagyok az a hős orvos típus. Inkább tartom magam életművésznek. Mondhatnám azt is, hogy az én életem célja csupán annyi, hogy megpróbáljak tisztességesen élni úgy, hogy közben még jól is érezzem magam. Ennek a kényes egyensúlyi állapotnak a folyamatos fenntartása sem térített el attól, hogy orvos maradjak. Én az orvosi pályám közben nem mentem el menedzsernek, nem lettem politikus, orvos maradtam. Ismerem a saját gyengéimet, és tudom, hogy alkatilag nem vagyok olyan ember, aki képes volna egyetlen dologban úgy igazán elmélyülni. Nagyon tisztelem azokat a kollégákat, akik ilyenek, ugyanakkor azt gondolom, hogy erősen konzervatív világot építenek maguk köré… Ez az állandó mozgásban levés egyébként mindig is meghatározta az életemet. Gyermekkoromban a szüleimmel is sokat voltunk úton. Három évig Kelet-Berlinben, majd öt évig Moszkvában éltünk. Tizenhét éves koromban pedig egyszer csak Közép-Ázsiában találtam magam egy haverommal. Nagyon korán sok mindent megtanultam. Például folyékonyan beszélek németül, oroszul és angolul. De egyébként is hiperaktív típus vagyok.

– Tapasztalom.

– Nem tudok nyugodtan ülni, beszéd közben hadonászom, biztos nem véletlen, hogy az egyetem után három évig mentőorvosként dolgoztam.

– Valamikor csak elfárad?

– Persze. Mikor egy hosszú út után hazatérek, lelkileg, fizikailag elfáradok. De új energiákkal is töltődöm, és jól érzem magam. Nehéz megfogalmazni mindazt, amit ilyenkor érzek. Ha azt mondom szolidaritás, talán akkor járok a legközelebb annak a meghatározásához, amit érzek. És ez jót tesz az ember lelkének.