– Nem, dehogy – tiltakozik. – Én igazán nem befektetésképpen vettem a műtárgyakat. Soha nem törődtem a hivatalos értékrenddel, sem a műkereskedelmi szempontokkal, sem az éppen aktuális szakmai vélekedéssel. Azokat a ma már valóban értékesnek mondható műtárgyaimat, melyekből többször is rendeztem kiállítást, egytől egyig kaptam, cseréltem, illetve azért vettem meg szinte fillérekért, mert tetszettek. Ez egyfajta fölfedező út volt számomra. Szinte észrevétlenül lettem az úgynevezett kismesterek, például Bartoniek Anna, Járitz Józsa és más magyar avantgárd festők ismerője – mondja.
Gömör professzor nem művészettörténész, és nem műkereskedő. Reumatológus orvos, akivel egy hideg vasárnap délután Budapest egyik legszebb helyén beszélgetünk. A nappali ablakából az egész várost látni. Az ebédlőasztalon könyvek és folyóiratok fölött egy koránál legalább tíz évvel fiatalabb ember ül, a szeme csillog. Amikor erre a beszélgetésre készültem, egy ősz hajú doktor bácsit képzeltem el magamnak. Azt gondoltam, hogy Gömör Béla tanszékvezető egyetemi tanár, az Európai Reumaellenes Liga és a Magyar Reumatológusok Egyesülete volt elnöke, a Budai Irgalmasrendi Kórház osztályvezető főorvosa,
folyóirat-szerkesztő, egészségügyi irányító testületek és bizottságok tagja, számos kitüntetés birtokosa, nemzetközi társaságok tiszteletbeli tagja, egy idős, joviális ember. Alaposan meglepődtem, amikor a csengetésre egy jóképű, egyenes hátú, fiatal férfi nyitotta ki az ajtót. „Gömör professzort keresem” – mondtam. „Az vagyok” – válaszolta. Szerencsém volt, hogy előre indult mutatni az utat. Legalább összeszedhettem magam. Jóval később, már az interjú elkészítése után jöttem rá, honnan ez a vitalitás. Gömör professzornak még soha nem volt arra ideje, hogy öregedjen. Talán azért sem, mert valahogy mindent, mindig nagyon jól csinált.
– Ne gondolja – neveti el a föltételezést. – Tudja, hogy milyen átkozottul rossz gyerek voltam? A gimnáziumban csak azért kaptam meg a kegyelem kettest magaviseletből, mert a szüleim pedagógusok voltak. A tanári szék pálpusztaival való bekenésétől az ablaktörésen át a villamos kisiklatásáig minden disznóságban benne voltam.

– Aztán kitűnő eredménnyel leérettségizett.

– Természetesen, hiszen kellett a továbbtanuláshoz.

 - Mert tudta, hogy orvos máshogyan nem lehet.

– Csudát. Nem tudtam én semmit. A szüleim választották az orvosi pályát nekem, én pedig rábólintottam. Bár azt hiszem, a műszaki tudományokat leszámítva bármi más is lehettem volna. Az egyetem első évében többet töltöttem a kosárlabdapályán, mint az előadókban. Aztán harmadévben, amikor a klinikai tárgyakat kezdtük tanulni, beleszerettem az orvoslásba. Szögre akasztottam a kosárlabdacipőmet, és belevetettem magam a tanulmányaimba.

– És summa cum laude diplomázott.

– 1962-ben. Gyakorlatra a budapesti ORFI-ba kerültem, ahol beleszerettem a belgyógyászatba. Azonban nem kaptam belgyógyász státust, csak reumatológus állás volt. Később felajánlottak egy másik kórházban egy belgyógyász státust, azt, amit végül csak egy apró adminisztrációs hiba miatt nem kaptam meg. A reumatológia, tudja, nem olyan szakterület, amelyről az orvostanhallgatók álmodni szoktak. Mondhatom, hogy nekem szerencsém volt, hiszen valójában véletlenül kerültem az orvoslásnak egy olyan területére, ahol sikerült tekintélyt kivívnom magamnak. S ez sem azért fontos, hogy elmondhassam, én a Reumatológiai és Fizioterápiás Szakmai Kollégium elnöke vagyok, hanem azért, mert miközben a mozgásszervi betegségek képezik a betegségek igen jelentős hányadát, a reumatológiát önálló tárgyként még ma sem tanítják az egyetemen. Ezért is szerkesztettem meg azt a tankönyvet, amely a napokban jelenik meg, és remélhetőleg segítségére lesz a jövendő orvosainak.

– Mikor van minderre ideje?

– Amikor pénteken délután hazajövök a kórházból, az emberek rám köszönnek. Azt mondják, kellemes hétvégi pihenést, professzor úr. Nos, én ilyenkor mindig csodálkozom. Azt gondolom, hogy a hétvége, a szabadság, sőt az éjszaka egy része sem arra való, hogy pihenjünk. Illetve, hogy pontosabb legyek, a pihenés mindenkinek mást jelent. Nekem az is egyfajta pihenés, ha folyóiratot szerkesztek, vagy ha az éremgyűjteményemet rendezgetem, vagy ha, mint az elmúlt nyáron, interjúkötetet csinálok. Látja, ezt – teszi ki elém legfrissebb, nemrégiben megjelent könyvét, mely az Ôk huszonketten címet viseli, s amelyben huszonkét élsportoló orvosról készült portrék olvashatók.

– Ezt a kötetet azért csináltam, mert izgatott, hogy miként lehet két olyan nagyon nehéz feladatot, mint az élsportot és az orvosi egyetem elvégzését egyidejűleg és jól csinálni. A könyvben szereplő emberek valamennyien egy-egy sportág jelesei, sokan közülük olimpiai és világbajnokai voltak, miközben felkészültek az egyik legnehezebb hivatásra, orvosok lettek. Jó orvosok. Adódott az ötlet, hogy szülessen képes beszámoló azokról, akik véghezvitték ezt a különleges dolgot: végtelen szorgalommal edzettek, és közben elvégezték az orvosegyetemet. Sok szervezésbe, könyvtárazásba, hosszú beszélgetésekbe, rengeteg munkába került, de úgy érzem, megérte. Sok mindent tanultam tőlük, s remélem tanulnak majd azok is, akik a kötetet elolvassák.

– Nyáron tehát ezt írta.

– Tavaly nyáron. Mert tavalyelőtt nyáron összeállítottam A magyar reumatológia adattára és képeskönyve című kötetet. És erre a munkámra is nagyon büszke vagyok.

– Nehéz volt a könyvekhez kiadót találni?

– Nagyon könnyű volt, ugyanis a saját kiadóm adta ki őket. A GMR Reklámügynökség Bt-t a fiammal csináljuk. Tamás fiam amellett, hogy kitűnő zenész, profi fotós is. Szabadúszóként több újságnak dolgozik, és közös könyveink fotóanyagát is ő készíti. De jelent már meg saját fotóalbuma is, Így isztok ti címmel, amelyhez
Hernádi Gyula írt bökverseket.

– Úgy tudom, két fia van.

– Igen. A két fiú sokáig nem tudta, mi szeretne lenni, csak azt, mi nem. Se orvos, se ügyvéd, jelentették ki, amikor a továbbtanulásra került sor. A feleségem ugyanis ügyvéd. A gyerekek pedig, bár erre nem vagyok büszke, sajnos azt látták egész életükben, hogy a szüleik éjjel-nappal dolgoznak. S amikor felnőttek, azt gondolták, ők ezt nem szeretnék csinálni. Ehhez képest mindketten megszállottan dolgoznak a saját szakmájukban. Iván a harmadik diplomáját szerzi, most éppen a jogi egyetemen. Sportirányítással, -szervezéssel akar foglalkozni, illetve jelenleg is ezt csinálja.

- Ezek szerint, professzor úr, ön boldog, elégedett ember. A szakterületén mindent elért, amit csak lehetett, csodálatos otthont teremtett magának és a gyerekeinek, gondolom, anyagi problémái sincsenek.

– Jól látja. Egyetlen dologból van kevés, időből. Annyi tervem, annyi rendezgetni, megvalósítani való ötletem van, hogy két élet is kevés lenne hozzá. Előadásra készülök A reumatológia a magyar éremművészetben címmel. Hamarosan kiadom Czeizel Endre barátom készülő új könyvét. Két szakmai tanulmánnyal is adós vagyok. No és a kutyát is ki kellene vinni sétálni, igaz, Alfonz? – Alfonz, a család kedvence, az utcára kitett és a budai házba befogadott erdélyi kopó, fejét a szőnyegre hajtja, farkával sűrű helyeslésbe kezd.
Odakint lassan sötétedik. Mindjárt öt óra. Gömör professzor úrnak ma még fontos tárgyalással ér véget a vasárnapi „pihenés”.