2001 VI. évfolyam 2. szám Ha ötöst akarsz, hetesre tudd! Dr. Mészner Zsófiával Dogossy Katalin beszélgetett A helyszín: Szent László Kórház I. Gyermekosztály, gyermekinfektológia. Az időpont: május közepe, egy nappal azután, hogy az egyik gyermekélelmezési vállalat által szállított ebédtől sok száz gyerek került ételmérgezés gyanújával orvoshoz, s közülük jó néhányan ide, a László kórházba. – Gondolom, elege van a sajtóból! – Hát igen, tegnap annyit kellett nyilatkoznom, hogy már-már egészségre ártalmas dózist kaptam a különböző hírműsorokból – mondja dr. Mészner Zsófia osztályvezető főorvos. És mosolyog. Szobájában, az angol és német nyelvű szakirodalom mögött a polcokon plüssállatok, az éveken keresztül visszajáró kisbetegek számára. Az asztalon micimackós tokban mobiltelefon.

– Az infantilis doktor nénié – kapja el pillantásomat. – A lányaimtól kaptam. – Halkan beszél, mondataiból békesség és nyugalom árad. Olyan, amilyennek az igazi orvost képzeli az ember. Persze nem véletlenül ilyen. – Orvoscsaládból származom. Édesanyám, nagybátyám, unokabátyám gyermekorvos, anyai nagyapám Cegléden volt körorvos. Az egyetlen, aki a háború alatt nem menekült el a városból. Sok évvel a halála után, valahányszor Cegléden jártam, ismeretlen emberek megállítottak és megkérdezték, ugye, kislány, te a Schweig doktor unokája vagy? És én gyerekként is éreztem a nagyapámnak szóló, felém áradó szeretetüket.

– Vagyis gyerekkora óta orvosnak készült.

– Dehogy! – tiltakozik. – A Fazekas Mihály gimnáziumba jártam orosz-angol szakra. Imádtam a nyelveket, és nagyon szerettem rajzolni. Illetve mindent nagyon szerettem, amihez kézügyesség kell. Építész, belsőépítész akartam lenni. De mégsem voltam elég ügyes. Úgy éreztem, annak semmi értelme, hogy üzlethelyiségek hátsó bejáratait tervezzem egy életen át. Ugyanakkor megnyertem egy tanulmányi versenyt biológiából. Valahogy így adódott az orvosi egyetem. A kémiát nem szerettem. Straub F. Brunó professzor tanította, aki első félévi vizsgámon kettest adott nekem. Ez rettenetes pofon volt, hiszen én korábban négyesnél rosszabb jegyet még sohase kaptam. Akkor elhatároztam, ha belepusztulok, akkor is megtanulom a kémiát.

– Biztos vagyok benne, hogy sikerült.

– Igen, talán. Azt hiszem, később a professzor egyik kedvenc tanítványa lettem.

– Szóval nehéz volt az egyetem.

– Igazából nem. Annyira erős gimnáziumba jártam, hogy az egyetemen nem ért váratlanul a sok tanulnivaló. Meg hát engem otthon arra neveltek, hogy ha ötöst akarok kapni, hetesre kell tudnom az anyagot. A családunk egy részét ugyanis a háború után kitelepítették, és a szüleim is nagyon nehezen, albérletben kezdték az életet. Egész gyerekkoromban az írógép kattogására aludtam el, ébredtem fel. Mérnök édesapám éjjel-nappal műszaki könyveket fordított azért, hogy mi tanulhassunk. Mégis gyönyörű szép volt a gyerekkorom. Volt ugyanis nekem egy igazi dadám. Édesapámat nevelte még gyermekkorában. Aztán elsodorta mellőlünk az élet. Mígnem egy napon, amikor a szüleim visszakerülhettek a pesti lakásba, megjelent. Csöngetett, köszönt, lerakta a kis cókmókját, és azt mondta, azért jött, hogy segítsen engem felnevelni. Mire édesapám nagyon megijedt, hogy nincs őneki pénze dadára. De Erzsianyám nem is figyelt rá. Maguk egész nap dolgoznak, ugyan ki fog erre a kislányra gondot viselni, tette fel a költői kérdést, és velünk maradt. Neki is köszönhetem, hogy később nehéz helyzetekben is sikerült talpon maradnom.

– Voltak ilyenek?

– Persze. Az egyetemen az ízülettannál kezdődtek a bajok. Amikor az éveken át formalinban tartott halottakat kellett boncolni. Soha nem felejtem el, amikor először közelített felém a boncmester egy fél csípőízülettel, azonnal elájultam. Az öregebb kollégák adtak nekem mindenféle tanácsot, hogy egyek óra előtt, igyak kávét, konyakot. Én meg ettem meg ittam, és újra elájultam. A kórbonctani, az igazságügyi gyakorlatokon is. És akkor elhatároztam, hogy a végére járok ennek a dolognak. Elmentem mentőzni, hogy kipróbáljam, alkalmas vagyok-e orvosnak egyáltalán. Számomra is meglepetés volt, hogy élesben, egy balesetnél, öngyilkosságnál, késelésnél, amikor rajtam múlt. hogy mi fog történni, eszembe se jutott, hogy rosszul is lehetek. A mentőzést nagyon megszerettem, pedig kegyetlenül nehéz munka volt. Két napig tartott, amíg egy huszonnégy órás szolgálatot kihevertem. De bebizonyítottam, elsősorban saját magamnak, hogy meg tudom állni a helyem.

– Gondolom, népköztársasági ösztöndíjasként, az évfolyam egyik legjobb tanulójaként válogathatott az állások között.


– Én is így gondoltam, de nem így történt. Három állást pályáztam meg, egy orr-fül-gégész és két gyermekorvosi státust. Utóbbiak egyikét a László Kórházban. Mentőzni nagyon szerettem. Így aztán nem volt vesztenivalóm. Az esélytelenek nyugalmával jöttem el ide az interjúra. Nyerges Gábor osztályvezető főorvos első kérdése az volt, tudom-e, hogy ezzel a kitűnő tanulmányi eredménnyel miért csak a kilencedik helyre rangsorolt az egyetem. Ôszintén megmondtam, hogy fogalmam sincs. S ha nem sikerül, faggattak tovább, tudom-e, mit fogok csinálni? Persze, válaszoltam, akkor mentőzni fogok. S ha felvesznek? Akkor megpróbálom bebizonyítani, hogy a gyerekeknek szükségük van a mandulájukra. Később megtudtam, hogy egy másik végzős számára volt ígérve a hely, a főorvos úr azonban azt mondta, neki ez a nagyhangú lány kell. Ennek éppen huszonhat éve.

– Huszonhat év alatt a nagyszájú kislányból gyerekgyógyász, osztályvezető főorvos és helyettes orvosigazgató lett.

– És családanya. Bár elég későn, harminchárom évesen férjhez mentem. Következő évben megszületett az első, egy évre rá a második lányom. Két szoptatás között írtam a kandidátusi disszertációmat. A férjem mérnök, egész életében nagy ipari létesítményeket építtetett hol Algériában, hol Marokkóban, hol itthon. Kimehettem volna vele, de nem tudtam elképzelni magam háziasszonyként. Nem volt könnyű időszak.

– De a férje legalább jól keresett.

– Jobban, mint itthon keresett volna, arra elég volt, hogy ki tudjuk fizetni az OTP-lakás tartozását, és mindkettőnknek lehessen autója. Később sikerült a többi lakótól megszerezni a lakás melletti szárítót, s abból lett a szoba a gyerekeknek. Ma is ebben a lakásban lakunk.

– És a lányok? Orvos lesz belőlük is?

– Nem tudjuk. Zsófikámnak egészen kimagasló matematikai képességei vannak, tanul angolul, franciául, s most német nyelvvizsgára készül. Benne jól keveredik az én stréberségem és az apja fantasztikus logikai érzéke. Andi, a kisebbik lányom pedig egészen más alkat, de ő is nagyon kreatív, értelmes nagylány. Van aztán egy harmadik lányunk is, ő a férjem első házasságából származik. Ági közgázt végzett, egy pályázattal még egyetemistaként kikerült Amszterdamba, s amikor hazajött, sikerült egy bankban kitűnő állást kapnia, ahol sokszor tízszer annyit keres mint én orvosigazgató helyetteseként. Én nagyon szeretek, illetve inkább szerettem varrni. Sok ruhát készítettem a gyerekeknek. Ágikám egy nap azzal jött, hogy vennie kéne már néhány rendes holmit magának, mert – mondta, persze viccből – ő a bankban mégse nézhet ki úgy, mint egy főorvos. De hát, mint minden igazán jó vicc, ez is keservesen komoly. Ráadásul én abban a nagyon sok szabadidőmben, ami nincs, elvégeztem a közgázon az egészségügyi menedzser szakot. Vezetőként sokat kell foglalkoznom finanszírozási, adminisztrációs dolgokkal. Úgyhogy pontosan látom, a közeljövőben aligha lesz az egészségügyben pozitív változás. S ha valami, hát ez bánt igazán. Olyan munkatársakkal dolgozom, akik emberileg, szakmailag is kiválóak, fantasztikus ápolónők, remek orvosok. Nevetségesen kevés pénzért dolgoznak, és én ezt sem honorálni nem tudom, sem ezen segíteni nem tudok. Pedig számomra is nagyon fontos, hogy ők önállóak, nem kell mindenben, folyton ellenőrizni őket. Mivel én szervezem a kórház belső továbbképzéseit, kongresszusokra, előadásokra kell mennem, sokat vagyok vidéken, ahol családorvosoknak tartok infektológiai továbbképzéseket, nagyon fontos, hogy nyugodt szívvel mehessek el, mert tudom, hogy a munkatársaim jól végzik a dolgukat.

– Ezek szerint sokat dolgozik.

– Dehogy – neveti el magát. Nekem nagyon jó dolgom van, már nem kell bent lennem nyolctól ötig. Megengedhetem magamnak, hogy akár héttől kilencig itt legyek.