2002 VII. évfolyam 1. szám A Borisz nyolcszor Dr. Farkas Ivánnal Albert Mária beszélgetett A barackrózsaszínben pompázó gödöllői Királyi Kastélymúzeum, a Grassalkovichok hajdan meghitt fészke, azután Erzsébet királyné kedvelt üdülőhelye elkerülhetetlen, ha az ember dr. Farkas Ivánhoz egyenes úton megy látogatóba. A kastélyban gyakran nyílik meg a díszterem esténként muzsikusok előtt, és Farkas doktor – akit egyébként számos tudományos és kórházi cím is ékesít – gyakran van jelen ezeken az eseményeken. Benyomásait, véleményét olykor valamelyik helyi lapban összegzi, máskor a kastéllyal átellenben álló, szerény, de építészetileg ugyancsak értékes épületben ő tart zenei ismeretterjesztő előadást. Egy klubfélét vezet, pedig mindössze hét esztendje lakója a városnak.

A sorozatok témáját maga választja, az egyik hozza a másikat, a zenei illusztrációkat saját – tekintélyes – gyűjteményéből válogatja.
Farkas doktor remek társalgó, bőbeszédűnek semmiképp sem nevezném, egyrészt, mert azt roppant rossznéven venné, és az ember legyen óvatos, akármikor orvos kezére kerülhet, másrészt, mert a locsogó jelentéktelen dolgokról fölösleges szóhalmazokkal fárasztja partnerét, ő azonban tudásának gazdag tárházából villant elő egy-egy érdekes gondolatot. Akiben csak csekély érdeklődés is van a szépművészetek, a kultúrhistória iránt, az gyorsan elröpülő, tartalmas órákat tölthet társaságában, s talán tanul is tőle. Amikor nála jártam, különösképpen fölvillanyozott állapotban találtam, már csak három nap választotta el az indulástól, attól hogy Észak-India káprázatos templomvárosait a maga számára fölfedezze. A zene mellett ugyanis az utazás Farkas doktor másik olthatatlan szenvedélye. „Most hál’isten volt időm fölkészülni”– jegyezte meg. Utazik, mióta csak lehet, még a hetvenes években járt először Görögországban, felesége és az asszony barátnője társaságában. Rettenetes tempót diktálva kóborolta be a héroszok földjét, a nők a harmadik napon föllázadtak: ők nem munkaútra jöttek, hanem fölüdülni. Nem sokat törődött a lázadókkal, megnézett mindent. Azaz mégse, hazajőve és utánaolvasva a bejárt útnak, két dolgot vett észre erősen bosszankodva, az egyik, hogy némelyik – kihagyott – nevezetességtől hajszálnyira járt, a másik, hogy milyen gyatrák az útikönyvek. Gondolta is, hogy ír egy jót, az ötlet csak terv maradt, került helyette másik könyvötlet, de arról majd később. Most tehát fölkészült, az útitervet egy Észak-Indiát ábrázoló pazar album lapján állította össze, úgy remélte, hogy a huszonvalahány kadzsuráhói templomra egy egész napot fordíthat. A szerelmeskedő szoboralakoknak nem a pikantériája, hanem a művészi kivitele vonzza, és ez tökéletesen hihető, az orvosnak a pucér emberi testből bőven kijut. Farkas doktor egyébként belgyógyász, annak is egy speciális és napjainkban egyre fontosabbnak tetsző területén működik, gasztroenterológus. Nem akart az lenni, ahogy a kistarcsai kórházban sem ő akart dolgozni, ide rendelték a Rókusból. Azt meséli, hogy a gasztroenterológia a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején nagy léptékben fejlődő gyógyászati ágnak ígérkezett, úgy fogalmazza: „Akkoriban a mezőny első felében voltunk, némileg leszakadva ugyan az élbolytól, de csak annyira, hogy még láttam a többiek trikójának a hátán a rajtszámot. Most is látom, csakhogy ők már egy teljes körrel előbbre vannak…” A melankolikus megállapításhoz laikusként azt tehetném hozzá, talán sosem volt ennyi pszichilailag terhelt ember, mint most, az „ideg” sokaknál jelentkezik emésztőrendszeri panaszokban. Minthogy nem feladatunk az egészségpolitika kérdéseit boncolgatni, ugrunk. A szakmáról az utazás ürügyén még egyet: a kongresszusokon való részvétel Farkas Iván számára kettős lehetőség, viszonylag rendszeresen megy tudományos konferenciákra, a szünetekben, a szabadnapokon nem a tengerparton, hanem a környék műemlékeihez kirándul. Nem riasztják a rozzant kirándulóbuszok, a rossz utak. Jáva, Bali sziget, Thaiföld, Kambodzsa gyönyörűségeit mind így látogatta végig.
Thaiföldre is egy nemzetközi orvostalálkozóról ment tovább. Majdnem lemaradt az útról, az indulás napján ugyanis totálkárosra törte az autóját. Biztos, hogy valami jó tündér vette a pártfogásába, mert sértetlenül szállt ki a roncsból, hazament, letusolt, fogta a csomagját és repülőre szállt. A balesetnek is van története, aznap fejezték be a költözködést, mert az Istenhegyi úti lakásukat egy gödöllői családi házra váltották. A tarcsai kórház miatt átkelni a városon egyre több energiát és időt követelt, ráadásul az idősebbik lányuk Vácszentlászlóra költözött, az unokák, a munkahely kettős vonzása keltette föl az érdeklődésüket a környék iránt. Hosszas keresés után akadtak egy öreg, de jó lehetőségeket rejtetgető házra Gödöllőn. A házat otthonossá varázsolták, a kertbe növényritkaságokat telepítettek. Vajon a szokatlanul kemény tél nem tett-e kárt bennük? – értük is aggódhat Farkas Iván és felesége, aki csak alkatára nézve látszik törékenynek, úgy érzem, igazi „mater familias”, rettenthetetlen lelkű, mindenre éberen figyelő gondviselő. A bougainvillea mindenesetre bekerült az ablakpárkányra és fantasztikusan élénken virít – páratlan látvány.
Életük legjobb „húzásának” tekintik, hogy 1995-ben ide költöztek, a halottaik hamvai is itt pihennek a kertben. Farkasék otthon vannak Gödöllőn. A választásukban befolyásolta őket, hogy a város élénk kulturális életet ígért. Amelybe az orvos hamar bekapcsolódott, a Berliner-féle sellak lemez bevezetésének száztizedik évfordulóján fölkereste a művelődési központ vezetőjét, hogy ebből az alkalomból szívesen tartana egy előadást. Az illető azt tanácsolta, a zeneiskola bevonásával, inkább az iskola kisebb, mintegy százszemélyes hangversenytermében rendezzék meg a Hangok varázsa – varázslatos hangok című estet. A témából még öt előadásra futotta, következett Shakespeare és az opera, erre három estet szánt, majd sort kerített a Schiller- és Goethe-témák zenedrámai megjelenésére is. Azóta több tucat előadást szervezett Farkas Iván, érdekes sorozatokat talált ki, nemrég fejezte be a szimfónia történetéről szólót, most éppen a Muzsikus fejedelmek, fejedelmi muzsikusok és a muzsika fejedelmei című van soron. A címből kitalálható, hogy a zenekedvelő, komponáló, hangszeren játszó uralkodókról, arisztokratákról, például VIII. Henrikről, Nagy Frigyesről vagy a bajor II. Lajosról éppúgy szó esik majd, mint Lullyről, Haydnról, Mozartról és Beethovenről vagy Lisztről. Másfél-két órát muzsikál, és körülbelül harminc percet beszél. Az illusztrációkat a saját gyűjteményéből hozza, már saját technikusa is van tízéves unokája, Bence személyében. S hogy a gyerek milyen jól látja el feladatát, arra okkal büszke a nagyapa: a szimfóniatörténeti előadások egyikéhez reflexszerűen tette be a CD-t. Ô a Mirákulum szimfónia utolsó tételét konferálta be, de a Katona szimfónia szólalt meg. Bence vette észre egyedül a tévedést. Ez nem azt jelenti, hogy az előadásoknak nincs hatásuk a publikumra, sikerült például egy komolyzenei vonzalommal nem vádolható helybéli férfiút meggyőzni Wagner értékeiről.
Honnan ered Farkas doktor ismeretanyaga? Gyermekkorából. Az édesanyja gyakran vitte előadásokra az Operaházba, az ötvenes években még sok jó hazai énekest lehetett élőben hallani. Felnőtt korában pedig elkezdte gyűjteni a hanglemezeket, a muzeális ritkaságokat a huszadik század elejéről és az ötvenes évek sztárjainak felvételeit. Azt mondja, csodálatos, hogy a század első évtizedeiben föltűnt énekesek, muzsikusok teljesítményéről a saját fülével hallott produkciók alapján mondhat véleményt. Az ötvenes évek művészeit pedig azért preferálja, mert véleménye szerint akkor még voltak nagy énekes egyéniségek, és már elég jó, elég hiteles hangfelvételi technikával készültek a lemezek. A huszadik század lemerült a végső évekre, a huszonegyedik pedig nem kecsegtet azzal, hogy visszatérne a hűséghez. Ellenkezőleg, túl steril hangminőséggel, a művi úton előállított bravúrokkal próbálják a lemezcégek fölkelteni a vásárlók érdeklődését. Rá ebben az ügyben ne számítsanak, ő éppen ezért a DVD-nek sem barátja. Nem szereti az úgynevezett autentikus előadói stílust, bár ebben is van rendkívüli minőség: John Eliot Gardiner vezényletével hallott élőben egy Máté-passiót, a Bach korában szokásos méretű apparátussal, máig meghatározó élménye az a nagyszerű, gazdag hangzás.
Még nem volt sem lemezjátszója, sem lemeze, amikor hosszú listákat gyártott a rádióműsorok alapján, hogy milyen felvételeket kíván majd beszerezni. 1965-ben vásárolta az első LP-jét ezen Bach D-moll toccata és fúgája volt, a másodikról Dvorˇak Újvilág szimfóniája, a harmadikról Beethoven VII. szimfóniája szólt a New Yorki Filharmonikusok tolmácsolásában, Toscanini vezényletével. Egyik lemez sincs már meg, a Beethoven hetedik azonban CD-változatban gyűjteményének egyik fontos darabja. Lauritz Melchiorral hat teljes operafelvételt őriz, ebből kettőn a Tannhäusert énekli a dán énekes, aki baritonnak indult, majd hőstenorként vált világhírűvé éppen a Tannhäuser címszerepében. Két Trisztánja is van Melchiorral Farkas doktornak, továbbá egy Walkür és egy Siegfried is gazdagítja vele lemeztárát. A Borisz Godunov nyolc különböző előadói gárdával lelhető föl nála, a Hovanscsina pedig hatféleképpen. A Wagner-művekből sem őriz három-négy variációnál kevesebbet. A Magyar Wagner Társaság egyébként gödöllői kirándulásra készül, meglátogatják a kastélyt és meghallgatják – valószínűleg a pompás barokk díszteremben – a Trisztán és Izolda részleteit Farkas doktor gyűjteményéből és kommentárjával.
Az ötvenedik klubestjét mindenképpen a Grassalkovich-palotában tervezi megtartani. A gyűjtemény méretét nem akarja pontosan számszerűsíteni, azt mondja, nem szeretné, hogy valaki kedvet kapjon betörni hozzá. E hasábokon talán indokolatlan e félelem, annyi bizonyos, hogy egy itáliai kollégája kiváló sűrítménynek nevezte az anyagot, noha megjegyezte: ő háromszor ennyi, majdnem kilencezer jó CD-vel büszkélkedhet. A Richard Strauss-szekciót különösen érdekesnek tartotta. Az olasz orvossal szintén egy kongresszuson akadt össze először, úgy emlékszik, Hollandiában, márpedig a memóriája kitűnő. A feleség nélkül részt vevők számára vacsorát szerveztek, az urak udvarias hallgatás közben kanalazgatták a levest, amikor ő vagy az itáliai doktor egy zenei kifejezést említett, mintha egy zsilipet húztak volna föl, szóáradatban törtek ki a némák. Kérdezem, mi a magyarázata annak, hogy az orvosok többsége zenebarát. Nehéz megmagyarázni, mondja, a többi diplomást nem akarja megbántani, aztán a saját szakmájában is találkozott faragatlan, érzéketlen emberrel, de ő is úgy látja, hogy az orvosok között több a kultúrára fogékony ember. Van, aki képeket gyűjt, mások könyveket, de a legtöbben a muzsikához vonzódnak. Ki úgy, hogy hangszeren játszik, ki úgy, hogy felvételeket gyűjt, és szenvedélyes koncert- meg operalátogató. Aminek az lehet az indoka, hogy a betegekkel való foglalkozás humánus beállítódást követel, és a zene nagyszerű erőforrás. Magyarázat lehet az is, hogy a zene a hangok jelképrendszerén át hat az emberre, úgy kapcsol ki a napi problémákból, hogy azért sem az agy, sem a lélek nem ürül ki, élményt ad és elterel.
A legszebb, ha az utazás és a zene összkapcsolódik, erre is volt példa Farkas doktor életében. Remélhető, hogy harmadik bayreuthi utazásának emlékeit egyszer megosztja az olvasókkal. Addig csak annyit, hogy Markó Iván balettművész-koreográfus baráti meghívására járt először a Zöld dombon, 1995-ben. A Parsifal főpróbáját látta, a negyedik sor közepén ülhetett, két sorral hátrább James Levine egy piros pulóverben figyelte a produkciót, a laza környezetben bennfentesnek érezhette magát. 1997-ben ugyancsak főpróbákat látott, a Trisztán és Izoldát és a Siegfriedet, ekkor már némelyek szmokingba öltöztek az alkalomra. 2001 nyarán a kakasülőre, de egy igazi előadásra kapott jegyet. Mint „hithű” Wagner-rajongó mérgelődik a modern rendezések meghökkentő elemein. Bayreuthban egy érdekes könyvet vett a világ nagy énekeseiről, sajnos a magyar művészek nincsenek értékükhöz méltóan föltüntetve benne, ő kedvet érez, hogy kibővítse és magyarítsa a kiadványt. Más zenei világközpontokba is boldogan elmenne. Szeretne salzburgi előadásokat látni, tudja, hogy az üzleti szellem megrontotta az ünnepi játékokat, de azért jó produkciók mostanában is láthatók, néhány élő felvételből készült CD legalábbis ezt mutatja, beülne a New Yorki Metropolitanbe és a londoni Covent Gardenbe is. És persze jó lenne néhány estét eltölteni a szomszédos bécsi Operaházban. Szép vágyak, bárcsak teljesülnének, biztos, hogy az élményekből a gödöllői zenei klubban mások is részesülnének.