2002 VII. évfolyam 2. szám Hosszú úton Kisudvarból   Élő János professzorral Dogossy Katalin beszélgetett   A fővárosi Uzsoki utcai kórház új épülettömbje olyan, akár egy modern szálloda. A fül-orr-gégészet főorvosi szobája előtt Élő János professzor úrra várok. Ötven másodpercet késik, és elnézést kér. Kezemet nyújtom a bemutatkozáshoz. Kézfogása meleg és biztonságot áraszt. Kinyitja előttem az ajtót, kihúzza és alám tolja a széket. Figyel, amikor kérdezek. Orvos, a szó igazi értelmében. Olyan sebész, akinek kése alá, ha muszáj, nyugodtan fekszik az ember. Arról beszél, hogy az elmúlt évtizedekben megháromszorozódott a szájüregi és garatdaganatok száma. Arról, hogy számára a legnagyobb szomorúság az, hogy ezeket a könnyen észrevehető, szűrhető, sokszor szabad szemmel is jól látható elváltozásokat nem veszik komolyan az emberek, pedig kezdeti stádiumban egyszerűen és tökéletesen gyógyíthatók.

S hogy éppen ezért számára az a legnagyobb öröm, ha a fogorvos kollégák vagy a háziorvosok időben elküldik hozzájuk a tumorgyanús betegeket. Régi műtétekről beszél, műtőkről, ahol nyaranként negyvenfokos hőségben operáltak. Főnökeiről, a szakma nagy öregjeiről, akiktől a gyógyítást tanulta. És csak nehezen, csak unszolásra kezd el saját életéről beszélni.

– Hosszú volt az út – mondja –, régimódi történet, valószínűleg senkit sem érdekel már. Néha mesélek az unokáimnak arról az egykor volt világról, amelyben gyerekek voltunk. És látom rajtuk, hogy el sem hiszik.

– Bizonyára édesapja is orvos volt.

– Édesapám Mosonmagyaróvár mellett, Kisudvaron, egy 4000 holdas hercegi birtokon volt intéző. Kilenc gyereke közül én voltam a hetedik, a legkisebb fiú. Nem volt könnyű életünk. Csak amikor már végeztünk a ránk kiosztott munkával, akkor ülhettünk le a petróleumlámpa mellé tanulni. Gyalog jártunk a négy kilométerre lévő iskolába. Ha elfáradtunk, hanyatt feküdtünk a mezőn, és néztük a pacsirtát, ahogy a levegőben egy helyben tartja fenn magát és dalol. Már nyolcéves koromban tehenet őriztem nyaranként, de a friss szénaillatban végigolvastam az összes indiánkönyvet, aztán Jókait, Mikszáthot, később Thomas Mannt, Remarque-ot, a magyar és a világirodalom remekműveit. Pedig nem születtem jókor erre a világra.

– A háború alatt volt kisiskolás.

– Kilencéves koromban évet kellett halasztanom, mert annyira féltem a repülőgépektől, hogy nem mertem iskolába menni. Negyvenöt után édesapámtól elvették kevéske földünket. Előtte sem voltunk gazdagok, de a háború után szegények lettünk. Szegények és osztályidegenek. Valahogy azonban minden nehézség és küszködés a hasznunkra vált. Bár apám csak néhány osztályt végzett, mind az öt fia diplomás ember lett. Mert édesapám azt mondta, ő mást nem tud adni nekünk, csak a lehetőséget a tanulásra.

– Miatta lett orvos?

– Nem. Apám nem akarta, hogy rabszolga legyek. Ô úgy gondolta, hogy egy orvosnak soha nincs szabadsága, egy orvosnak mindig rendelkezésre kell állnia. És ez így is van. Apám helyesen látta. Édesanyám akarta, hogy legalább az egyik fiából orvos legyen. Ezért jelentkeztem ezerkilencszázötvenötben az orvosi egyetemre. Elsőre fel is vettek, származásom miatt azonban egy évet halasztanom kellett. Apám sehogyan sem tudta ezt megérteni.
Az egyetemet úgy végeztem el, hogy eleinte idősebb, már mérnökként dolgozó bátyáim támogattak. Utolsó éves egyetemistaként azonban már nyolcszáz forint ösztöndíjat kaptam, és kilencszáz forintért asszisztensként dolgoztam gyakorlatilag egy orvos helyett. A feleségem, aki évfolyamtársam volt, hozzám hasonlóan szegény, egy ácsmester lánya, szintén dolgozott az egyetem mellett. S mivel otthon mindketten megtanultuk, hogyan lehet kevés pénzből élni, spóroltunk. Diplomaosztás után, amikor összeházasodtunk, saját megtakarított pénzünkből, némi szülői segítséggel befizettünk negyvenötezer forint előleget egy újonnan épült lakásra.

– Ez hányban is volt?

– Ezerkilencszázhatvankettőt írtunk. A feleségemmel azóta is ebben a lipótvárosi lakásban élünk. Itt nőtt föl a lányom, a fiam. Mindig el akartuk cserélni, mert kicsi volt a két különnemű gyereknek, de valahogy nem sikerült. Mostanra meg ketten maradtunk. Eltelt az élet. Sokat dolgoztunk, s ezért sok szemrehányást kaptunk a gyerekeinktől. Tulajdonképpen igazuk volt. Az ügyeleti beosztások miatt gyakran napokig nem is láttuk egymást a feleségemmel. A napköziben sokszor Nórikám volt az utolsó gyerek. Soha nem fogom elfelejteni. A Péterfy Sándor utcai kórházban dolgoztam. A kislányom a Gorkij fasorba járt általánosba. Az iskolából telefonáltak, hogy menjünk már végre, hozzuk el a gyereket. Egy nagy tudású, de kegyetlenül szigorú főnököm volt. És ő azt mondta, majd az asszisztens elmegy a kislányért. Csakhogy a fasorban két általános is volt, s a kolléganőm a másik iskolába ment, majd visszajött, hogy Nórit nem találja. Én akkor, bár alapvetően nyugodt és béketűrő ember vagyok, lecsaptam a kórlapokat az asztalra, és köszönés nélkül otthagytam a főnökömet. Míg élek, nem fogom elfelejteni, hogy az én csöpp kislányom ott ült az iskola előtti padon, a lábát lóbázta és énekelt. Ezek az élmények aztán oda vezettek, hogy amikor pályaválasztásra került sor, a lányom hallani sem akart az orvosiról. Közgazdász lett, és bár akkor egy kicsit fájt, ma azt mondom, igaza volt.

– És a fia?

– Gábor, mivel később született, amikor a feleségem már nem kórházban dolgozott, ezért nem kellett ügyelnie, s időben hazaért, kevesebbet szenvedett az elfoglalt orvos szülők miatt. Így aztán ő is orvos lett, fül-orr-gégész, akárcsak én. Nagy szomorúságomra azonban nem praktizál. Egy nyugati magáncégnél dolgozik, s valószínűleg jóval többet keres, mintha kórházi orvosként dolgozna. Nekem mégis fáj egy kicsit, hogy így döntött. Mert én naivul még ma is azt gondolom, hogy nem a pénz a legfontosabb. Bár lehet, hogy tévedek. Nekem ma is a betegek a legfontosabbak. Bár hat-nyolc órás műtéteket nem vállalok már. Igyekszem egy kicsit lazítani. Hétvégeken lemegyek a víkendházunkba. Balatonon, Almádi fölött az Öreg-hegyen olyan nekem, mintha otthon lennék újra, a gyerekkoromban. Körülöttünk még érintetlen erdők vannak. Hajnalban megszólal a fülemüle. Az unokáimmal elmegyünk vadvirágot szedni. Ha ott töltünk néhány napot, a gyerekek is szinte kicserélődnek. Ott még csend van és tiszta levegő.

– Professzor úr elégedett ember.

– Tulajdonképpen az vagyok. Valahogy sikerült az életben mindig megtalálnom a szépséget. Gyerekkoromban a természet közelsége, felnőttként a komolyzene, a festészet és az irodalom számomra kimeríthetetlen örömforrást jelentett. Sokat utaztam, nagyon sokat tanultam. Németül, angolul publikáltam és publikálok ma is. Több mint százhatvan dolgozatom jelent meg. Ez sem azért lényeges, hogy dicsekedhessem vele, hanem azért, mert ismereteket közöl. Ugyanezért vagyok büszke arra is, hogy három tanítványom osztályvezető főorvos ma már. Talán sikerült továbbadnom a tudást, amit pályámon negyven év alatt felhalmoztam. Bár megkaptam sok elismerő díjat és kitüntetést, és ezekre büszke vagyok, számomra nem ez a legfontosabb. A legfontosabb a tudás, amely gyógyítani képes. Ez az orvos dolga, és hogy ez sok vagy kevés, nem tisztem eldönteni.