2002 VII. évfolyam 3. szám Nyugodt szívvel Dr. Galbáts Gabriella sebész-bőrgyógyásszal Kurucz Adrienn beszélgetett Csend van, és rend és tökéletes tisztaság. Glédában állnak az elzárt üvegcsék a fehér vitrines szekrényben, az üres receptek, az írószerszámok és a pecsétnyomó az asztalon. Egy gondos, precíz orvos rendelője. Beszélgetni jöttem, mégis labdaccsá zsugorodik a gyomrom. Mint mindig, ha különféle tálcákon nyugtalanítóan csillogó, nagyrészt ismeretlen rendeltetésű műszereket látok, és megérzem a fertőtlenítőszerek szigorú szagát. Pedig Galbáts doktornőtől akkor sem kell tartani, ha valami nyavalyával érkezik az ember, nem pedig, mint most én, jegyzetfüzettel. Az a fajta orvos, akinek a rendelőjébe még a gyerekeket sem kell ajándékígéretekkel becsalogatni, netán kiscipő vájta, meglepően határozott féknyomokat hátrahagyva bevontatni.Galbáts Gabriellában valahogy ösztönösen bízik az ember. Valószínűleg azért, mert nyugodt, derűs és odafigyelő.

– Szeretik a betegek.

– Talán, mert nemcsak kezelem, hanem meg is hallgatom őket. A betegséget nem lehet pusztán gyógyszerekkel vagy operációval gyógyítani. Hiszek a keleti orvoslás azon alapelvében, hogy testet és lelket egységben kell szemlélni, és a kóros testi folyamatokat sokszor, mondhatni általában, lelki bajok indítják el. Az új betegeim rendszerint meg is lepődnek, amikor gyors receptírás helyett kikérdezem őket, történt-e valami szomorú esemény, felkavaró változás az életükben a betegséget megelőzően. Rendszerint igennel válaszolnak. Mesélnek a gondjaikról. Talán meg is könnyebbülnek egy kicsit. Vannak betegeim, akik időnként beugranak egy receptért. Tudom, hogy valójában beszélgetni jönnek. Bizalmuk táplálja az erőmet, a lelkesedésemet. Huszonöt év után is szenvedélyesen szeretem a szakmámat.

– Kisgyermekként a mackókat kezelte kanalas orvossággal, aztán kamaszként éjt nappallá téve bújta a biológiakönyveket?

– Valahogy úgy… A nagypapám a gyulai kórház főgépésze volt. Egy szolgálati lakásban éltek a nagymamával a kórház területén. Rengeteget voltam náluk, így a többi gyerekkel ellentétben nem idegenkedtem a kórháztól, úgymond természetes közegemmé vált. Emlékszem, hatévesen a Jézuskától már orvosi táskát kértem. Csakhogy abban az évben a játékboltok nem árultak orvosi táskát, csak borbélykészletet. Szegény szüleim nem tehettek mást, megvették azt. Nem zavartattam magam, borbélyszerszámokkal gyógyítottam a babaházban. Púdertégelyben volt az orvosság, az injekcióstűket színes ceruzák pótolták. Igazából meg sem fordult a fejemben soha, hogy más is lehetnék, mint orvos. A gimnáziumban is azért mentem matek-fizika tagozatra, mert tudtam, hogy jól jön majd a felvételinél. És tényleg a biológia volt a kedvencem. Tanulmányi versenyt is nyertem egy dolgozattal, amit a paprika vízháztartásáról írtam. Lázasan fürkésztem mikroszkóp alatt az apró levélkéket, jegyzeteltem, gyártottam a grafikonokat. Felvettek elsőre.

– Aztán a kilencvenes évek elején visszaült az iskolapadba.

– Igen, megszereztem a sebészi, majd a plasztikai sebészi szakvizsgát. A bőrgyógyászaton végzünk ugyebár kisebb műtéteket, és úgy éreztem, sokkal eredményesebben gyógyíthatnék egyes eseteket, ha a plasztikai sebészetben is jártas lennék. Ennek előfeltétele volt a sebészi szakvizsga. Felbattyogtam hát egy nap, úgy kilencvenkettő táján, a Szent István Kórház 2-es sebészeti klinikájára – ebben a kórházban dolgoztam egyébként akkoriban a bőrgyógyászaton –, bekopogtattam a drága Nagy Lajos professzor úrhoz, és mondtam neki, hogy tanulni szeretnék. Tőlük. Megengedte, hogy maradjak. Szerencsére Podhorányi György igazgató úr is támogatta a tanulási terveimet. Igaz, a sebész kollégák eleinte rengeteget cikiztek. Hogy itt van ez a kis doktornő a bőrgondozóból, sebész szeretne lenni… Aztán látták, hogy mennyire igyekszem, látták az elszántságomat, és befogadtak. Legendásan jó, összetartó csapat volt, ma is évente egyszer mindannyian összejövünk. Ilyenkor mindenki eljön, aki ott dolgozott a 2-es sebészeten – ami egyébként azóta már megszűnt –, orvosok, nővérek, ápolók, laborosok, vagyunk vagy nyolcvanan. Nagy bánatunkra Nagy Lajos professzor már nem lehet velünk az idei találkozón… Egyébként nagyon szerencsés vagyok, hasonlóan jó társaságba csöppentem a későbbi szakképzésem során is.

– Az az érzésem, ön sohasem feküdne plasztikai sebész kése alá.

– Jóban vagyok saját magammal. Nem foglalkozom a korommal, úszni járok, tornázom, vigyázok az egészségemre. Talán, ha tíz év múlva rettenetesen ráncos lennék... Ki tudja? Bár, azt hiszem, hatvanévesen is el tudom majd fogadni hatvanéves mivoltomat. A betegeimnek is megmondom, ha úgy látom, nem indokolt a műtét, próbálom rábeszélni őket egy alapos önvizsgálatra. Mert egyáltalán nem biztos, hogy helyreáll mondjuk egy fájdalmas szakítás miatt megtört önbizalom egy plasztikai beavatkozást követően. Örömmel elvégzem azonban azt az operációt, amelytől tényleg kiegyensúlyozottabb, boldogabb ember lesz a betegem. Egy elálló fül, egy csúf toka korrekciója gyökeresen megváltoztathatja az életét. Annyi év után végre elégedetten pillanthat reggelenként a tükörbe, nem kell különféle kényelmetlen praktikákkal, lógó hajjal, sállal lepleznie a zavaró, egész életét megkeserítő esztétikai problémát.

– Az István Kórház után másfél évig a Kun utcai égésplasztikai osztályon dolgozott, majd egy évet a Honvéd Kórház plasztikai sebészetén. Mostanában pedig különféle magánklinikákon és a magánrendelőjében.

– Már nem dolgozom állami kórházban. Ennek annyi előnye van, hogy így magam oszthatom be az időmet.
Az ügyeletek miatt sokszor nem lehettem ott a lányaim mellett, amikor nagyon is szükségük lett volna rám.
Most igyekszem kárpótolni őket azokért az évekért. Bepótolni, már amit lehet. A nagyobbik lányom huszonnégy éves, már nem lakik velünk. Közgazdászként végzett, a Parlamentben kapott állást. Tizennyolc a kicsi, gimnazista még, érettségi előtt áll. Hogy hol tanul majd tovább? Még nem döntötte el. De szűkül a kör: azt már tudja, mi nem akar lenni. Bevallom őszintén, sajnálom, hogy az egyiküknek sem fordult meg a fejében, hogy orvos legyen. Pedig, milyen jó volna átadni idővel valakinek, akiben feltétlen megbízok, a rendelőt, a betegeimet. De meg sem próbáltam rábeszélni őket, boldogtalan ember, aki olyan szakmát választott vagy választattak vele, amellyel nem tud szívvel lélekkel azonosulni. A döntést tehát teljes egészében rájuk bíztam, de azért két dologra mindig biztattam őket: a sportra és a nyelvtanulásra. Egyébként mondhatni a barátnőjük is vagyok, nemcsak az anyukájuk, úszni járunk, nagyokat beszélgetünk, lejárunk pihenni Gyulára a szüleimhez. Vízöntő vagyok, Rák aszcendenssel. Hajtós, törekvő, ugyanakkor rendkívül ragaszkodó. Gyógyítás és család: lételemem mindkettő.
Úgy tűnik, Vízöntő és Rák békésen megférnek. Egy zűrös, rohanós hét után nagyon jólesett a beszélgetés a doktornővel. Így péntek délutánonként az ember rendszerint csupa szomorkás, morcos, panaszkodó emberrel találkozik. Önmagával és a világgal elégedetlennel. „Tudja, én azért vagyok boldog ember – mondja erre a doktornő –, mert esténként nyugodt szívvel fekszem le. Tiszta a lelkiismeretem: minden tőlem telhetőt megtettem a szeretteimért és a betegekért. Ilyen egyszerű.”
Nem azért kerestem, hogy meggyógyítson, hanem azért, hogy írjak róla. De a felső ajkamon éppen fejlődésnek indult csúf herpeszhólyagot persze nem hagyta szó nélkül. Nem engedett el gyógyszer és jó tanácsok nélkül, még egy rövidke lézeres kezelésre is rábeszélt. Gondolom, aznap este is nyugodt szívvel tért nyugovóra.