2003 VIII. évfolyam 1.szám Szívem mélyén gyerek maradtam   Dr. Bogárdi Mihállyal Dogossy Katalin beszélgetett   A megbeszélt idő előtt érek a Pozsonyi út 24. elé. Langyosan szemerkélő eső takarítja épp a téltől koszos, didergő várost. A kopogó cseppekről eszembe jutnak a sárga keramitkockák, amelyek egykor csodásan fénylettek és csúsztak itt. Eszembe jut a 15-ös villamos, amely erre csilingelt a Margit híd és a Váci út között. Néhány percre újra gyerek vagyok, a sarkon az üzlet tejcsarnok. Benne a fából készült pult középső harmada, mint valami híd, felnyitható. Az orrom éppen a pultig ér. Ahhoz, hogy levegyem róla a kenyeret, lábujjhegyre kell állnom. Abból a szögből, ahonnan nézek, a fehér köpenyes asszonyságnak épp a közepe látható, köpenyének az a része, ahová tenyerét törli, miután a kétdecis mérőedénnyel piros zománcos kannámba kiméri a tejet. Amikor viszem, a guriga alakú fogantyú nyikorog.

Dr. Bogárdi Mihály lehetett volna akár az én gyerekorvosom is, hiszen több mint fél évszázada az Újlipótvárosban lakik. Évtizedeken át hozzá tartoztak a XIII. és az V. kerületben lakó újságírógyerekek. A Pozsonyi úti lakás háromsaroknyira van attól a háztól, ahol felnőttem. Valahogy itthon vagyok. A lakásban ismerősek a fények, a cserépkályha melege, a bútorok, az emberek, dr. Bogárdi Mihály és feleségének élete. Pedig korábban nem ismertem őket, pedig korábban sohasem jártam itt. A falakon képek, emlékek. Egy 1852-ben kiállított orvosi diploma alatt 1844-ben kelt bábaoklevél.
 Az orvosi diploma anyám nagyapjáé volt, a bábavégzettséget igazoló oklevél pedig apám nagyanyjáé – magyarázza a doktor úr. S egy tankönyvet mutat, amelyből a 19. század közepén a bábák tanultak, s amely szerinte akár ma is kiadható lenne, annyira szakszerű.
Dr. Bogárdi Mihály orvos édesapjának és vegyész édesanyjának egyetlen gyermekeként 1925. január 9-én született erre a barátságtalan világra.

– Anyám azt mondta, amikor megszülettem, milyen jó, hogy „kivártam” a januárt, így majd csak egy évvel később visznek el katonának. Mintha érezte volna, hogy húsz évvel később ez a kilenc nap menti meg az életem.
A háború alatt ugyanis a 24-ben született fiúkat korábban besorozták, s abból a korosztályból sokan Borban pusztultak el. Édesapámat Buda ostromának utolsó napján hurcolták el nyilas suhancok a Nemzetközi Vöröskereszt Otthonából, ahol orvosként dolgozott. Édesanyámat egy eltévedt golyó találta el, s én húszévesen egyedül maradtam egy robbanás ütötte lyukkal az arcomon, féloldali állkapocshiánnyal. Tizennyolcszor operáltak. Többek között Germán Tibor professzor (Bajor Gizi férje), miután leszigorlatoztam nála. Naphosszat ültem a zongora mellett, vagy csavarogtam a szétbombázott házak között. Bemásztam a rommá lőtt királyi várba, a Margitszigeten akkor még majdnem épségben álló neoreneszánsz Margit fürdőbe. A fürdőt, ahelyett, hogy helyreállították volna, később sajnos lebontották. Helyén épült a hatalmas, modern gyógyszálló. De hagyjuk a háborút! Nem szeretek erről beszélni. Csodálatos gyerekkorom volt. Szüleim az átlagosnál műveltebb emberek voltak. Anyám, aki egyébként nagyon szép volt, kitűnően zongorázott Apám, aki a Heim Pál kórház elődjének, az Állami Gyermekmenhely kórházának volt a labor-főorvosa, a Vilmos császár úti (ma: Bajcsy-Zsilinszky út) lakásunkban is berendezett egy laboratóriumot. Abban az időben, amikor a vérbajt csak akkor lehetett gyorsan és biztosan meggyógyítani, ha a betegség kezdetén felismerték, ő a nyirokcsomókból vett váladék mikroszkópos vizsgálatával már pár napos fertőzést is ki tudott mutatni. Tízéves koromban már versenyeztünk, hogy ki találja meg először a mikroszkóp alatt a dugóhúzó alakú kórokozót. Ma is könnybe lábad a szemem, ha arra gondolok, hogyan hagyott „nyerni” engem. Ugyanis ha nekem sikerült előbb megpillantani a veszedelmes kórokozót,
5 pengőt kaptam, ami abban az időben kb. fél pár cipőt ért. Jórészt az ilyen „trükköknek” volt köszönhető, hogy szinte korábban tanultam meg vérképet számolni, mint olvasni.

– Természetes volt ezek szerint, hogy az orvosi hivatást választja.

– Nem, egyáltalán nem. A műszaki dolgok izgattak, ábrázoló geometriát tanultam, és rádióamatőr voltam.
Csak az érettségi előtti évben határoztam el, hogy orvos leszek. Nem volt egyszerű. Közbeszólt a háború, a munkaszolgálat, szüleim halála. Végül úgy tudtam elvégezni az egyetemet, hogy édesapámnak volt egy gyógyszerszabadalma. Ezt a lázkeltő gyógyszert, amellyel a harmadik stádiumú vérbajt kezelték, a háború után még használták egy ideig. És én ennek a gyógyszernek a hasznából részesültem. Az egyetem utolsó éve alatt kórboncnok-segédként dolgoztam. Az egyetemen ismertem meg a feleségemet, aki egy nagyszerű fiút szült nekem. Iván most Svédországban él a feleségével és négy gyönyörű unokámmal. Az 50-es években nem volt könnyű az élet. A feleségemmel injekciós tűket regeneráltunk, darabonként nyolcvan fillérért, evvel eléggé jól kerestünk. Az eljárást országos újításként is bevezették. 1950-ben kaptam meg a diplomámat, s ekkor kerültem föl a mai Heim Pál kórház gyermekosztályára. Akkoriban az volt a szokás, hogy az orvosok végigjárták az összes szakmát, a fül-orr-gégészettől a sebészetig. Ennek később sok hasznát láttam. Húsz évig dolgoztam ott. Aztán a Madarász utcai kórház igazgatóhelyettese voltam, majd az újpesti Árpád kórház gyermekosztályának lettem a vezetője. Még a Heim Pál kórházban kitanultam az EEG-t. Érdekelt a gyerekneurológia. És persze sok minden más is, a szakmámon kívül is. A nyelvészet, a helytörténet, az építészet, a zene, a térképek.

– Úgy tudom, ön sokat publikált, és nem csak orvosi témájú cikkeket.

– Igen, írtam egy könyvet, amelynek most éppen a negyedik, bővített kiadásán dolgozom. Az a címe, hogy Beteg a gyermekünk. De írtam nagyon sok építészeti, helytörténettel foglalkozó cikket is. S ezekért Podmaniczky-díjjal jutalmaztak. Erre éppen olyan büszke vagyok, mint a két alkalommal kapott Bókay-éremre, amely szakmai kitüntetés, és amellyel a Gyermekgyógyász Társaságban végzett sok évtizedes munkámat ismerték el. Mindez azonban talán kevésbé fontos, mint az, hogy azok a szülők, akik gyerekként jártak hozzám, ma már a gyerekeiket hozzák el a rendelésre. S ha valami bajuk van, sokszor felnőttként is tőlem kérnek tanácsot.

– Mások a gyerekbetegségek ma, mint negyven évvel ezelőtt?

– Persze – bólint a főorvos úr. – A bárányhimlőt kivéve az igazi komoly, veszélyes gyerekbetegségek ellen ma már oltásokat adunk. Szinte egyáltalán nincsen tbc, nincs szívbelhártya-gyulladás. Régen a leukémiába belehaltak a gyerekek, ma nagyon sokszor meg tudjuk gyógyítani őket. Sajnos azonban megjelentek újabb betegségek, de sokféle bajnak megtalálták az okát, amit azelőtt nem tudtunk. Ilyenek például egyes endokrinológiai, neurológiai és anyagcsere-betegségek. A mai gyerekorvos fontos feladata az is, hogy ezeket időben felismerje, s a megfelelő szakrendelésre irányítsa. Tudja, nem volt könnyű a kezdet, mégis szerencsés ember vagyok. Imádom a hivatásomat, nagyon szeretem a gyerekeket, és azt hiszem, ők is szeretnek engem. Talán azért, mert a szívem mélyén én is gyerek maradtam. Gyűjtögetem a játékokat. Megmutassam? – kérdezi. És a rendelőjéből előkerül a régi zenélő doboz, a labdát kergető kis prémes állatka, a kopogó harkály és a többiek. – Felhúzom, jó?
– mondja. Aztán csak állunk, a két felnőtt, az újságíró meg az orvos, és nézzük, ahogy a szőnyegen labdáját kergeti a szőrméből készült kis menyétgyerek.