2003 VIII. évfolyam 2. szám A fog végén mindig egy ember van Dr. Görgényi Klárával Dogossy Katalin beszélgetett Az ablakból százesztendős gesztenyefákra látni. A kertet a Színművészeti Főiskola, a Vörösmarty Gimnázium s egy bölcsőde falai veszik körül. Fehér kőkerítés mögé bezárt kicsi térben apácák labdáznak itt néha délután. Az elvarázsolt kertre nyíló ablakok Budapest belvárosában, egy régi polgári család harmadik generációjának otthonában találhatók. A falakról a nagypapa szigorú arca vigyáz. A nagypapáé, aki a tizenkilencedik század nyolcvanas éveiben látta meg a napvilágot, a két világháború között hozta fel családját a székesfőváros elegáns bérpalotájának egyik lakásába, miután nevét magyarosította, s meghagyta szigorúan, hogy fiának kívánságait teljesíteni csak akkor lehessen, ha a gyermek magyarul kéri, amit kér.

Dr. Görgényi Klára aztán már ebbe a belvárosi lakásba született, gépészmérnök édesapja és különös tehetségű édesanyja gyermekeként.
– Édesanyám grafikusnak készült – mondja, lábát maga alá húzva bekucorodik az ablak elé. Zsombi, a világoskék szemű, kecses sziámi macska az ölébe bújik, s mert ott érzi a világon legjobban magát, hát elalszik. A kép békés és őszinte.
– Aztán anyám – folytatja a doktornő – édesapám s a négy testvérem mellett háztartásbeli lett. Tehetségéből egyetlen műve maradt fenn, a Negró cukorka kéményseprője, amelyet ő tervezett, és a soha később föl nem emlegetett lemondás melankóliája, hogy lehetett volna művész talán. Családunkban nem volt orvos előttem.
Nem akartam az lenni én sem. Sokáig nem akartam komolyan semmit, imádtam élni, hanyagoltam az iskolát.
Azt gondoltam, érettségizni azért kell, de a tanulásból ennyi elég is. Elmentem aztán egy Váci utcai, elegáns szalonba varrni. Csináltam néha magamnak csinos kis cuccokat, azokban néhányszor végigflancoltam a belvárost. A hetvenes évek elején, a konfekciós időkben nagy feltűnést tudtam ezekben a ruhácskákban kelteni. Mire hazaértem, valaki biztosan leudvarolta rólam, s kétezer forintos egységáron megvásárolta a holmit. Varrtam akkor másikat. Soha nem eladásra, valahogy mégis mindig vevőre lelt, én pedig kiegészítő keresetre – mondja, elidőz az emléknél és megmosolyogja. – Maradhattam volna varróleányka – neveti a hetvenes éveket – de egy idősebb szabász, ki a fiatal kislányokat túlságosan szerette, néhányszor megpróbált benyúlni a szoknyám alá, s ezt zokon vettem nagyon. Hiába mondogatták az idősebb asszonyok, hogy nem lesz nekem attól bajom, odahagytam a divatszakmát örökre, s elszegődtem könyvesbolti eladónak. Valahogy úgy képzeltem, az szép és fontos dolog. Irodalmat eladni már majdnem olyan, mint könyvet írni. S bár nem akartam iskolába menni, meg kellett tanulni a könyvterjesztést is. Nem volt hiába az sem. Ott tanított engem az irodalomra Beke Kata, akinél jobb irodalomtanárom nem volt előtte, és utána sem. A könyves szakma aztán persze megmutatta nekem kevésbé fennkölt oldalát is. Azért megmaradtam eladónak egy darabig még. Bár túlzásba, mint akkoriban más se, én sem vittem a munkát. Nagy társaságom volt. Télen szüleim lakása gyakran tele volt színművészetis barátaimmal.
Bár édesapámék nem voltak bohém emberek, valahogy megérezték, hogy nekem akkor arra van szükségem. Bíztak bennem, és elviselték, hogy némely hajnalon földön heverő művészpalántákon átlépve kell a saját lakásukban közlekedniük. Abból a társaságból maradt sok barátom, akikkel a mai napig találkozgatunk.
Nyáron viszont egészen másfajta emberek, orvosok között nyaraltam a Balatonon. Művész barátaimnak köszönhetem végül, hogy a férjemmel, Baky Péterrel megismerkedtem. Orvos barátaimnak pedig azt, hogy fogorvos lettem. Ôk mondták ki végül, egy hosszú és fülledt nyár után, hogy elég legyen a bohóckodásból, s tessék egyetemre menni. Az egyetemen megtanították a legfontosabbat, hogy ugyanis a fog végén mindig egy ember van. Ez a szemlélet lett munkámban később a meghatározó, a többi végül is kézügyesség, szakmai tudás és gyakorlat. Nagyobbik lányom kérdezi néha, mi szép van ebben, emberek elkínzott arcát látni s a félelmét érezni szünetlen.
Számomra azonban ez a munka boldogító.
Mert tudom, hogy segíthetek, hogy hatalmamban áll elűzni a rosszat, s ezért még pénzt is kapok.
Diplomaosztás után egy egészen kicsi, Szekszárd melletti faluba, Magyarkeszire szegődtem el.
Férjnél voltam már akkor. Kaptunk ott szolgálati lakást meg rendelőt. Péter Képzőművészeti Főiskolát végzett festő szakon, s bár belvárosi bohém volt ő is, akárcsak én, ott, abban a kicsi faluban mindketten megtaláltuk azt, amire vágytunk. Ő a szemlélődéshez, töltekezéshez való nyugalmat, én a szakmai kihívást. Régen nem beszéltem erről senkivel – nevet, és mintha most történne mindez, jelen időre vált. – A hetvenes évek végén vagyunk.
A rendelőben a hőlégsterilizálót kacsasütésre használják, fogorvoshoz csupán húzatni járnak az emberek.
Nem kérnek érzéstelenítőt, mert az úgyis fáj, el kell viselni. A fog tömését úri huncutságnak gondolják,
a fogpótlást számukra a protézis jelenti. A fiatal orvosnő pedig, aki én vagyok, mindezt kihívásnak tekinti.
Mint ahogy az is volt. Már-már misszió, megmagyarázni az embereknek, hogy egy beteg fogat meg lehet menteni, hogy nem kell ötvenéves korban kivehető protézissal járni, az ember leélheti az életét a saját fogaival. Ott, akkor, hónapok alatt csodadoktorrá lehetett válni – bólint. – Imádtam azokat az embereket. Volt, hogy arra ébredtem reggel, hogy az egyik asszony, hófehér szalvétával letakart tálon, tűzforró lángossal szalad, nehogy kihűljön.
A doktornőnek hoztam, mondta, hálából, amiért megszabadított a fájdalomtól.
Abban a kis faluban született meg a nagyobbik lányom. A következő faluban pedig a kicsi. 
Akkoriban már jártak ki hozzám Szekszárdról is betegek. Hívták Pétert, a férjemet tanítani a Pedagógiai Főiskolára. Ajánlottak műteremlakást. Hát elfogadtuk. Beköltöztünk a műterembe, megnyitottam a szekszárdi rendelőmet. Idővel Péter a szekszárdi Művészetek Házának lett az igazgatója. Azt gondolom, ez igazán neki való feladat. Csinálja ma is, szerintem nagyon jól. Csodálatos emberek járnak oda, koncertet adni, kiállításokat rendezni. Szerettünk élni ott. A rendszerváltás után azonban, nem is tudom a pontos okát, valahogy elkezdtem visszavágyódni Pestre. Hiányzott ez a régi lakás, nőttek a gyerekek, gondoltam, jó lesz nekik itt egyetemistának lenni. Morgolódtak először, nem akartak jönni, de azt hiszem, most már szeretnek itt. Azért kétlakiak maradtunk. Ebben a régi családi lakásban kialakítottam egy rendelőt. Hetente két napot Szekszárdon, hármat Pesten rendelek.
A baj csak az, hogy mostanában mintha gyorsabban szaladna az élet. Sok év eltelt, Petra, a nagyobbik lányom huszonegy éves, és magát keresi ebben a zajos világban, a kisebbik, Réka is idén érettségizik.
Felneveltük őket, éltünk, de nem lettünk gazdag emberek. Egy Suzukival autózok Szekszárd, Pest és kis kenesei nyaralónk között.
Egyetlen igazi hobbim van, a lovaglás. Saját lovat nem tudok, tán nem is akarok tartani. Talliándörögdre járok, meg Pócsmegyerre lovagolni. Szeretem a kicsit vad, öntörvényű paripákat. Szeretem azt az érzést, amikor ismerkedni kezdünk, ló és lovasa. Tiszteletet és barátságot érzek ezek iránt a gyönyörű, szabad és erős állatok iránt. Nem akarom legyőzni őket, nem szoktam harcolni velük. Szeretem megérezni a ritmusukat, és megpróbálok együttműködni velük.
S ezt ők méltányolják. Jó nagyon. Azt hiszem, a lovaglás az egyik legszebb dolog a világon, esőben, hóban, szabadon. Szerencsés embernek érzem magam. A hivatásomat imádom, művész barátaink között egy kicsit megmaradhatunk bohémnek.
A lányaim, legalábbis szeretem ezzel áltatni magam, igazi barátaim. Itthon vagyok Pesten, gyerekkorom emlékei, férjem, barátaim képei közt, de otthon vagyok Péter műtermében, a hosszú séták gyönyörű kis városában, Szekszárdon is. S azért ez nem kevés.