2003 VIII. évfolyam 3. szám Ritkán vagyok elégedett Dr. Kerényi Zsuzsával Dogossy Katalin beszélgetett Vannak helyek, ahol az ember leül, a fotelben hátradől, és jól érzi magát. Ahol a falak színe, a lámpák, képek, bútorok összhangja olyan tökéletes, hogy elfelejti, az előbb még sietett. Vannak orvosok, akik olyan természetes egyszerűséggel beszélnek, hogy a laikus is megérti a szavakat, és elhiszi, hogy itt őrajta majd segítenek. Megnyugszik, jó helyen van. Dr. Kerényi Zsuzsa, a Szent Imre Kórház IV. belgyógyászati osztályának vezető főorvosa hiteles ember. Irodája pedig megnyugtató hely. Orvos és környezete tökéletes. Nem véletlenül. Dr. Kerényi Zsuzsa négy és fél éves kora óta beteg. Szeptember elején Párizsban vette át azt az érmet, amelyet a világon egyedül ő kapott meg, azért, mert ötven éve szövődménymentes cukorbeteg.

Csak az tudja, milyen fantasztikus ez az eredmény, aki hasonló betegség miatt végigkínlódta az életét. Nem volt képes gyereket szülni, veséje, látása, érrendszere fokozatosan tönkrement. Pedig nem kellett volna, hogy így legyen. De kit tudta azt az ötvenes évek elején – amikor az 1-es típusú diabétesz helyes kezeléséről alapvetően téves elképzelései voltak az orvosoknak –, hogy a cukorbeteg kisgyerek is élhet teljes életet, hogy helyes és pontos táplálkozás, sportolás és megfelelően adagolt inzulin mellett ugyanúgy fejlődik majd, mint egészséges társai, időben nővé érik, képes gyereket kihordani és megszülni.
– Szinte senki sem tudta – mondja a főorvos asszony. – Nekem szerencsém volt.
Az én édesanyám, aki tizennyolc éves korában már három nyelven beszélt és olvasott, abban a pillanatban, amikor a betegségem kiderült, megkérette az összes angol és német nyelvű szakirodalmat, és gyakorlatilag diabetológussá képezte ki magát. Ha behunyom a szemem, ma is látom a fehér olajfestékkel lemázolt mérleget, a két csillogó réztányért a budakalászi szülői ház konyhájában, amelyen anyám naponta ötször grammra kimérte nekem a szénhidrátot. Látom anyám finom, ápolt kezét, amellyel kertünket veteményekkel beülteti, hogy mindig legyen friss zöldség a gyerek tányérjára. Az ötvenes évek elején, amikor a cukorbeteg gyerekeknek zsíros kenyeret rendelt az orvos, amikor az alapélelmiszer minden házban a töpörtyű volt, és minden kamra mélyén bödönben állt a zsír, a mi házunkban olajjal főztek. A szüleim nyulat tartottak, hogy én sovány húst ehessek, és prágai sonkát csomagoltak kiflibe uzsonnára. Az ötvenes évek elején, amikor a diabéteszes gyerekeknek napi kétszeri inzulint rendelt az orvos, az én édesanyám ragaszkodott a napi többszöri inzulinadagoláshoz.
Ötéves korom óta mindennap hatkor kelek, órára élek, órára étkezem, órára szúrok, naponta hatszor ma is.
Az én szüleim nem ismerték a belenyugvást, a lazaságot, az ő szótárukból hiányzott az a mondat, hogy nem tudom, vagy nem vagyok rá képes. Már ötévesen két nyelvet tanultam, és hegedülni, később zongorázni. Operabérletem volt. A szüleim minden előadásra elkísértek. Pénzünk azonban csupán egyetlen bérletre futotta, ezért az előadás végéig sétálva vártak. Vasárnaponként múzeumokba és kiállításokra jártunk. Apám soha nem azt kérdezte egy kép előtt vagy egy opera meghallgatása után, hogy ki írta, festette.
Azt kérdezte, mit éreztem közben, szomorú lettem, vagy vidám, baljós volt-e a zene, a kép, vagy ellenkezőleg, felszabadító, megnyugtató.
Megtanított látni, hallani és örülni. Mert apám csodálatos ember volt. Tizenegy évesen dolgozni kényszerült bizonyos Klinger Henrik szövőgyárában, mert apja halála után neki kellett három lánytestvérét és édesanyját eltartania.
A gyárban aztán végigjárt minden lépcsőfokot, a géptisztítástól a textiltervezésig, míg végül huszonnyolc éves korában már Klinger két nagy gyárának volt az ügyvezető igazgatója. Államosítás után persze ő, a fehérgalléros, nemkívánatos elemnek bizonyult. A gyárban visszacsúszott, s kezdte fizikai munkásként az egészet elölről.
Míg végül főmérnök lett újra. Ez persze csak elmondva ilyen egyszerű. Apám hihetetlen szorgalma, hite és kitartása kellett ahhoz, hogy mindezt végigcsinálja. A szüleim könyörtelen életkedve és fegyelmezettsége kellett ahhoz, hogy engem, a kripli gyereket, akiről azt gondolták az akkori orvosok, hogy igazán fölösleges taníttatni, úgysem lesz belőle ember soha, úszni hordtak, művészi tornára járattak, és mindenre, ami az életben fontos, megtanítottak.
Az iskola nem okozott gondot soha. Egyszer kaptam egy négyes osztályzatot tízéves koromban rajzból. Szabályosan belebetegedtem. Tizenkét éves koromig régésznek készültem. Azon a nyáron azonban történt valami, amire senki sem számított. Minden szakember azt jósolta, hogy a betegségem miatt nem fogok menstruálni, és nem növök százhatvan centi fölé. Egyszer csak mégis megnyúltam, és megjött a menzeszem. Szép lettem, egészséges fiatal lány, tartásom volt, és eltökéltem, én leszek a legjobb ezen a világon. Orvos leszek, mert tartozom a szüleimnek és a hozzám hasonló betegen született gyerekeknek azzal, hogy megtanítom őket, igenis lehet cukorbetegen is teljes életet élni.
Ami dr. Kerényi Zsuzsa életében ezután történt természetes folyománya annak, ahogyan őt otthon nevelték. Summa cum laude végezte el az orvosi egyetemet. Másodéves korában férjhez ment, harmadévesen megszülte a kislányát, de csak egy félévet halasztott. Szoptatás közben felkészült az angol nyelvvizsgára, és letette azt.
Diplomaosztás után csak az Egészségügyi Szervezési Intézetben kapott állást. Ha már ott volt, szakvizsgázott egészségügyi szervezésből, miközben státus és fizetés nélkül öt éven át dolgozott az I-es számú Belgyógyászati Klinikán is. Mert, mint mondja, az volt a diabétesz magyar fellegvára, s neki ott volt a helye.
– Persze az én életem sem sikerek sorozata – mondja. – Az első házasságom válással végződött. Diplomaosztás után annyira hajtottam magam, hogy tüdőbeteg lettem, kilenc hónapig feküdtem szanatóriumban. Akkor azonban már ismertem a második férjemet. Azt az embert, aki nélkül aligha tudtam végigcsinálni idáig az életem.
Egészséges fiatal férfi volt, én beteg, elvált, nyúzott nő egy apró gyerekkel. Könyörögtem, hogy hagyjon el, de csak legyintett. Vállalta, hogy örökbe fogadja és felneveli a kislányomat, vállalta, hogy nem lesz közös gyerekünk. Nem így történt. Egy év múlva, amikor meggyógyultam, megtartottuk az esküvőt. Fiunk ma huszonhat éves. Jogász, öt nyelven beszél, jelenleg külföldön képzi tovább magát.
A lányom Amerikában végzett menedzser, és van egy gyönyörű, tehetséges kislány unokám.
1989-ben másodfőorvosként jöttem a Szent Imre kórházba. Ma egy hatvanágyas osztály vezetője vagyok. Itt működik a Diabétesz Gondozási Nemzeti Központ. A kórház vezetői hagytak és hagynak dolgozni. Jórészt ennek is köszönhetem, hogy sikerült létrehoznunk az ország egyik legjobb munkacsoportját. Nagyon sok tudományos és gyógyszervizsgálati kutatást végzünk.
Ez elég sok pénzt hoz a kórháznak is és a vizsgálatokban részt vevő munkatársaimnak is. Évente negyven tudományos előadást tartok, negyedét külföldön, és ezt orvosaim is elmondhatják magukról. A mi betegeink nem kerülnek dialízisre, a mi gesztációs terheseink gond nélkül szülnek. Lassan elérem gyerekkori álmomat, betegeink megértik, hogy bár a diabéteszt nem lehet meggyógyítani, ha betartják az orvosi utasításokat, minden szövődményét meg lehet előzni.