2004 IX. évfolyam 1. szám Idealizmusból felmentve   Dr. Danics Zoltánnal Dogossy Katalin beszélgetett   Számomra, s talán nem vagyok egyedül ezzel, ma is az emberi agy a legtitokzatosabb és legcsodálatosabb dolog ezen a világon. Nem hiszem, hogy élményeink, félelmeink és eufóriáink, létezésünk ritmusa és emlékeink milliárd kockaköve, elfojtásaink és álmaink, egyszóval lelki működéseink biokémiai folyamatok s bizonyos genetikai kódolás következményei csupán. Abban is biztos vagyok, hogy az egészséges létezést testi és lelki folyamataink egyaránt meghatározzák. Így aztán az orvos, aki képes segíteni abban, hogy megfejtsük és fölülírjuk a tudatunk mélyén elrejtett kóros üzeneteket, igazi gyógyító.

Dr. Danics Zoltán, az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet pszichiátriai rehabilitációs osztályának vezető főorvosa valószínűleg mindent tud az agyról, amit ma tudni lehet, és tudja azt is, hogy mit nem ismer, vagyis tudása határait. Tudja, hogyan lehet szavakkal gyógyítani, ismeri a lelki működésünket befolyásoló modern gyógyszerek hatását, a zene, a művészetek terápiás lehetőségeit, az értelmes munka gyógyító hatalmát, s pszichoterapeutaként ez utóbbiakat használja szívesebben.
– Valahogy úgy gondolom – mondja, s szobája ablakából messzire néz el –, hogy a gyógyítás egyfajta szolgálat, mint a szerzetesek önfeláldozása. Igaz, hogy huszonkét év orvosi munka után az illúziók megkoptak, az orvosi munka is inkább mint magas színvonalú, szakszerű segítségnyújtás fogalmazódik meg bennem.
A pszichiátriai, pszichoterápiás gyógyítás ráadásul sokban különbözik a hagyományos medicinális megközelítéstől. Valamiféle együttműködés orvos és beteg között, közös munka, közös felelősséggel és közös sikerekkel, örömökkel s időnként közös kudarccal, szomorúsággal. Ma már persze tudom, hogy pátosz ritkán kíséri munkánkat, de a lelkem mélyén őrzöm a gyermeki hitet. Persze nincs arra mindig elég idő, szükség és lehetőség, hogy hosszadalmas analízissel tárjuk fel valamely baj gyökerét. De már kamaszkoromban és később az egyetemi évek alatt is azt gondoltam, hogy létezik a világban s az emberekben egyenként is valamilyen rendező elv,
s énnekem azt meg kell találnom. Serdülőként kicsit patetikusan viszonyultam a gyógyításhoz.
Volt egy eszményképem az emberről, aki segíteni tud, az emberről, aki megment másokat, de ennek a fantáziának nem voltak gyakorlati elemei. Talán azért volt ez így, mert beteges kisgyerek voltam. Vékony, de szívós, gyenge, de kitartó kisfiú, mindenféle emésztési problémákkal. Sokat voltam kórházban. Féltem az orvosoktól.
Valószínűleg gyűlöltem, hogy fájdalmat okoznak, elszakítanak a családomtól, és csak kevesen nyújtanak vigaszt közülük. Soroksár szélén, a város peremén születtem. Olyan József Attila-i környékeken éltem. Volt egy vegyész szomszédunk akinek otthoni laboratóriumában számtalan titokzatos élmény fogadott, A sok kémcsőben fortyogó, izgalmas színű folyadék, a rengeteg különös szag, a Bunsen-égő lángja kisgyerekként lenyűgözött.
Talán ennek is volt köszönhető, hogy kémia szakra jelentkeztem gimnáziumba. A hetvenes évek eleje, gimnáziumi éveim, a nyitás felpörgetően izgalmas időszaka volt. Az a korszak, amikor már puhulni kezdett a diktatúra. Az Egyetemi Színpadon Latinovits szavalt, Cseh Tamás énekelte különös dalait. Hétvégeken a Mini játszott a Bem rakparton, és a lányok olyan pezsdítően titokzatosak voltak. Március tizenötödikén tüntetni jártunk. Lázadtunk, vallásról, politikáról, filozófiáról vitatkoztunk éjszakákon át. Kipróbáltam szinte az összes sportot. Esténként vízilabdáztam a Sportuszodában, ejtőernyőztem, kajakoztam a Szigeten, még a cselgánccsal és a súlyemeléssel is próbálkoztam. Ezzel a termettel – neveti el magát. – Akkoriban mindenre volt időm.
Jártam a várost, fényképeztem és rajzoltam. Sokáig pilóta akartam lenni, de elriasztott, hogy csak a Szovjetunióban volt ilyen képzés. Ráadásul az a hír járta, hogy a pilótatanoncokat első évben kihelyezik valamilyen isten háta mögötti, szibériai támaszpontra. Erről tehát már akkor lemondtam. Jelentkeztem azonban a Képzőművészeti Főiskolára és az orvosi egyetemre is.
A tanulással nem voltak gondjaim. Valahogy gyorsan és könnyen megjegyeztem mindent, és ösztönösen tudtam, mi az, amit a tanárok hallani akarnak. Elsőre felvettek az orvosira. A képzőművészetről és a repülésről szőtt álmaim lassanként elszunnyadtak, de végleg nem vesztek el. A kamaszkorból leginkább a sport szeretete maradt meg. Amikor a versenysportból végképp kiöregedtem, napi rendszerességgel futottam. Ha egy nap kimaradt, fizikai hiányérzetem támadt. Később, amikor pszichiátrián kezdtem dolgozni, a Lipótmező erdeiben megtett néhány kilométer tökéletesen kikapcsolta a szakmában átélt szorongásaimat, és karbantartott, nem csak fizikailag. Úszni azért járok, mert megnyugtat és ellazít. Teniszezni, mert éppen ellenkezőleg, felpörget. A Budapest melletti kis faluban, ahol a feleségemmel és négy gyermekemmel lakunk, ha tehetem, elindulok minden versenyen, és néha megnyerem a helyi bajnokságot. Erre gyerekesen büszke vagyok. Talán azért, mert szeretem a dolgokat jól csinálni, de ennél is fontosabb, hogy szeretem a küzdelmet, önmagam legyőzését, ahogy a keleti filozófiákon nevelkedett küzdősportok tanítják. Az egyetemet is komolyan vettem, különösen az első években. Azt gondoltam, hogy az orvosi hivatást felelőtlenség alapos szakmai felkészültség nélkül elkezdeni. Aztán lassanként idomultam az általános elképzelésekhez. Persze nem annyira, hogy teljesen konfliktusmentessé váljon a kapcsolatom a kollégákkal, illetve tanítványaimmal, akik közül meglepően sokan lettek pszichiáterek. Nos, ők és mások is elmondják utólag, mennyire megviselték őket túlzottan szigorú elvárásaim, a nullás és nulla alá értékelt dolgozataik. Bízom benne, nem sínylették meg túlságosan. Diploma után az egyetem anatómiai intézetében lettem tanársegéd. Nehezen tudtam eldönteni, milyen szakterületet válasszak.
Ez a terület alkalmat adott a gondolkodásra és arra is, hogy szabadon foglalkozhassam az engem leginkább érdeklő kérdésekkel, a tudat és az agy viszonyával, megismerhetőségével. Szentágothai professzor nagy hatást gyakorolt rám már az egyetemen is, Palkovits professzor pedig első, leginkább tisztelt főnököm lett. Higgadtan viselte akkori radikalizmusomat és konvenciókat felrúgó oktatási és munkastílusomat. Sajnos öt év után sem jutottam közelebb a tudat, az érzések és emlékek megismeréséhez. Ekkor gondoltam először arra, hogy talán a klinikum felől kéne közelítenem. Ebben a választásban döntő szerepe volt Arató Mihálynak, aki a 80-as években bejárt laborunkba agyakat vizsgálni, és javasolta az akkori Orvostovábbképző Egyetem Nyéki úti pszichiátria tanszékét, ahol végül kikötöttem és tizenhat évig dolgoztam. Egy pszichodráma-csoportban ismerkedtem meg a pszichoterápiával, és nagyon megragadott humánus, nem kioktató, inkább együttműködésre ösztönző stílusa. Szembeállítva a hagyományos medicina meglehetősen hierarchikus, autoriter, paternalisztikus attitűdjével, amit oly nehezen viseltem, úgy éreztem, megtaláltam a stílust, amit kerestem. Így történt, hogy később, már pszichiátrián dolgozva, sok éven keresztül pszichoanalízisbe jártam, ami megalapozta és kiegyensúlyozta későbbi működésemet, segített szakmai oldalról megközelíteni az emberileg is nehezen viselhető helyzeteket, bajokat, amik súlyos patológiájú pszichiátriai páciensekkel foglalkozva elkerülhetetlenek. Természetesen nem gondolom, hogy minden pszichiátriai kórkép gyógyításának ez az egyetlen módja. Vannak olyan zavarok, olyan lelkialkatú emberek, akik nehezen viselik azt a fajta kapcsolatot, amit egy pszichoterápia feltételez. Vannak betegségek, például a fóbiák, amelyek viselkedésterápiával könnyebben gyógyíthatók. Bizonyos súlyos pszichiátriai zavarok, például a szkizofrénia gyógyszer nélkül nem is kezelhető. Más konfliktusok oldására pedig igazán a családterápia alkalmas. De vannak olyan párkapcsolati, életvezetési problémák, amelyek leghatásosabban a belső tudattalan késztetések analitikus feltárásával orvosolhatók. Ehhez persze sok idő kell. Sajnos az egészségbiztosító a hosszadalmas, ambuláns pszichoterápiát nem kellően finanszírozza, és ennek következtében számos pszichoterápiás rendelő és kórházi osztály szűnt meg az elmúlt években. Sok embernek nincs elég pénze hónapokon, esetleg éveken át megfizetni pszichoterapeuta segítségét. Vannak azonban egyéb lehetőségek is.
Az osztály, amelyet vezetek, abban segít, hogy az akut pszichiátriai kezelés után már stabil, de még otthoni életvitelre, munkára nem alkalmas betegeket felkészítse a társadalmi közegükbe való visszatérésre. A saját műhelyeinkben végzett munka és a számomra talán legkedvesebb művészetterápia során betegeink fantasztikus dolgokat hoznak létre. Azt hiszem, a festészet, a rajz, az anyag megformálása rendkívüli terápiás hatással bír. Az egyik gyógyszergyártól kapott pénzből elkezdtünk létrehozni egy galériát, ahol pácienseink műveit állítjuk majd ki, és a galéria dolgozói közt is lesznek rehabilitált betegek. De szoktunk kiállításokat rendezni külső galériákban is. A Dorottya utcai kiállítóteremben tartott egyik tárlatunk például a leglátogatottabb kiállítások közé tartozott. Úgy érzem, a társadalomban, az egészséges emberekben számos előítélet és eltúlzott félelem, viszolygás él a pszichiátriai betegekkel és olykor kezelőikkel kapcsolatban is. Az utóbbi években azonban fokozatos változás érezhető. A társadalom mindinkább elismeri és elfogadja a munkánkat. Talán ma már kevesebben gondolják azt, hogy pszichiáterhez a bolondok járnak.
Egyre több ember ismeri fel, hogy azok a szorongásos problémák, neurotikus tünetek, étkezési, életvezetési, szexuális és alkalmazkodási, tanulási és egyéb zavarok, amelyek megkeserítik az életét, képtelenné teszik normális párkapcsolat fenntartására, azok a számára érthetetlen félelmek, amelyek megakadályozzák, hogy helytálljon a munkahelyén, a lehangoltság, az érzelmi labilitás, az állandó szomorúság és boldogtalanságérzés nem természetes. Azt tapasztalom, hogy egyre többen hajlandók energiát, pénzt és időt is áldozni arra, hogy szakemberhez forduljanak. Remélhetően egyre többen lesznek azok is, akik a pszichés valóságot is realitásnak fogadják el, nem csupán a műszerrel mérhető jelenségeket. Ahhoz, hogy a pszichés bajok jobban orvosolhatók legyenek, elengedhetetlen, hogy az emberek fejében több tudás legyen a bennük zajló lelki történésekről, a társadalomban kialakuljon egy úgynevezett pszichológiai kultúra.