2005 X. évfolyam 1. szám Hosszú út Dr. Rihmer Zoltánnal Dogossy Katalin beszélgetett Vannak kivételesen szerencsés emberek. Számukra az élet egyenes út. Testük, lelkük, minden emberi kapcsolatuk egészséges. Ők nem szeretnek magukról beszélni. Számukra nem az a fontos, ami velük történt, az a lényeges, amit ők adnak a világnak. Önéletrajzuk tizenöt sor, de tudományos publikációik sora sok ezer oldalt tesz ki. Az igazi tudósok, az igazi művészek, a nagyon jó pedagógusok ilyen emberek. Miként a kiváló orvosok is. Rihmer Zoltán, az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet főorvosa, éppen ilyen nagy tudású, zárkózott, önmagáról nem szívesen beszélő ember.

1947-ben született, az ország egyik legszebb vidékén, a Zengő alján, Pécsváradon.
Az akkor háromezres lélekszámú nagyközségben ügyvéd édesapja eltartotta három fiát és édesanyjukat. Így aztán a gyerekeket nem a napközi és nem az utca nevelte.
Egy polgári család értékrendje szerint nőttek fel. Természetes volt a pontosság, a kötelesség, és egy egész hosszú életre elég volt a szeretet.

– Nagyon szép gyerekkorom volt – mondja erről a főorvos. – Volt fára mászni, focizni, biciklizni való kertünk. A hóba borult Zengő alján szánkózni való dombok. Volt idő a játékra, s megvolt az ideje a kötelességnek is. Március tizenötödikén megérkezett a tavasz, s mi felvehettük a rövidnadrágot. Volt nyár és ősz. Voltak évszakok. Nem jártak azonban autók a makadámúton, amely a házunk előtt vezetett. Nagy szenzáció volt, amikor édesapám 1960-ban vásárolt egy használt Wartburgot. A rendszámára ma is emlékszem. CA 6552.
Nem volt még televízió sem, csak mesekönyvek.
Talán ezért, s mert bátyám két évvel volt nálam idősebb, mire iskolába mentem, ismertem a betűket. Ez nem volt érdem, de hátrány se volt. Az első osztályos tanítómra különösen élesen emlékszem. Keserű János bácsinak hívták, és mindent tudott a gyerekekről.
Az általános iskolai tanáraim Pécsről jártak vonattal. Valószínűleg jól tanítottak, hiszen később a gimnáziumban nem kellett bepótolnom semmit. Nem emlékszem, hogy a szüleim különösebben szigorúak lettek volna.
Mi fiúk, két évvel idősebb bátyám és az öcsém, mégis jól vettük az akadályokat.
Bátyám orvos lett, öcsém ügyvéd.
Középiskolába Pécsett jártam, a Nagy Lajos gimnáziumba, amely korábban a ciszterci rend iskolája volt.
Ma újra az. Szigorú iskola volt, sokat követelő tanárokkal, biztonságot adó renddel és teljesíthető követelményekkel. S bár lehettem volna bejáró is, kollégiumba kerültem. Így volt jó. Abban a korban, amikor a gyerekeknek nagyon fontosak a kortárs kapcsolatok, abban a korban, amikor könnyű megtanulni az alkalmazkodást, nyolc-, később hatágyas hálótermekben voltunk elhelyezve.
És bár otthon külön szobám volt, nem okozott problémát a váltás. Az iskolában csak fiúk tanultak. Azt hiszem, harmadikos voltam, amikor az első koedukált osztály elindult. Emlékszem valami furcsa izgalomra, arra, hogy az ablakból lestük a lányokat. De szerelemről szó sem volt közöttünk. Mivel természetes volt, hogy tanulni kell, természetes volt az is, hogy érettségi után elsőre felvettek a Pécsi Orvostudományi Egyetemre.
Akkoriban – nem úgy, mint most – nyolc- vagy tízszeres volt a túljelentkezés.
És Rihmer Zoltán, éppoly egyszerűen, ahogyan addig is élte az életét, elvégezte az egyetemet. Szigorló évében eldöntötte, hogy az „elme” gyógyításával foglalkozik majd.
Elsőéves korában megismerte, majd negyedéves korában feleségül vette Lídiát, aki évfolyamtársa volt két éven át, amíg Pécsett járt egyetemre.
Harmati Lídia azonban – akkor már – pesti lány volt, s ötödévben visszaköltözött a fővárosba. Rihmer Zoltán pedig, hiszen vele akarta élni az életét, elvette őt feleségül.
– Harmincöt éve ennek – mondja.
– A feleségem belgyógyász lett, később kardiológus, aztán pszichiátriából is szakvizsgázni akart, ezért néhány évig itt az intézetben dolgozott.
A gyerekek amúgy is itt jártak bölcsődébe, óvodába. Szakvizsga után visszatért a belgyógyászathoz a pszichiátriának azonban ma is jó hasznát veszi. Nagyon gyakori ugyanis, hogy a belgyógyászati, szív- éérrendszeri panaszokkal orvoshoz forduló betegek problémáinak hátterében pszichopatológiás okok vannak. A feleségem jelenleg a Kútvölgyi Kórház kardiológiai szakambulanciáját vezeti.

– Azért ez csak így elmondva egyszerű.

– Persze – bólint, és kis mosolyt látok a szája szögletén. – Amíg aprók voltak a gyerekeink, kicsit nehéz volt. Hol a feleségem ügyelt, hol én. Megoldottuk valahogy. Zoltán fiam bölcsész.Római jogot és latin nyelvet tanít az egyetemen. A lányom azonban orvos lett, mint a szülei.

– Úgy tűnik nekem, ön monogám alkatú ember.

– Valóban – mondja. – Életem egyetlen területén sem vagyok csapodár. 1973. február 16-a óta ebben az intézetben dolgozom.
Egyetlen munkahelyem volt ezen kívül. Pomázon kezdtem a szakmát a Munkaterápiás Intézetben. De csak azért, mert 1971-ben, amikor megkaptam a diplomámat, itt még nem volt szabad státus. Azonban első pillanattól kezdve tudtam, hogy ide akarok jönni, mert a pszichiátria területén ez a központi intézmény. Persze 1973-ban még egészen más volt itt az élet. Több zárt osztállyal működtünk, hiszen nem voltak még olyan kitűnő gyógyszerek, mint most. Akkoriban különös, titokzatos, ijesztő helynek számított a sárga ház. Az emberek bolondoknak nevezték az elmebetegeket, féltek tőlük, és rácsok, zárt ajtók mögött, hálós ágyakban akarták tudni őket. Első főnököm, Kun Miklós professzor rendkívül progresszív elme volt, ő szervezte meg az első, igazán korszerű elvek alapján működő pszichiátriai osztályt (kis zárt részleg az akut, súlyos betegeknek és egy nagyobb, nyílt részleg a már javuló, gyógyuló betegek számára). Részben persze jogos volt a zártság.
Aki látott már öngyilkos, a kötélről az utolsó pillanatban levágott embert vagy „dühöngő” pszichotikus beteget, tudja, hogy ők valóban ijesztők és gyakran veszélyesek, főleg önmagukra. És valóban, régen inkább csak nyugtatni, sokkolni tudtuk őket. Ez azonban már évtizedek óta nincsen így. Közben a pszichoterápiás eljárások is sokat fejlődtek, és manapság a gyógyszeres és pszichoterápiás módszerek kombinációjával tényleg sokkal hatékonyabban tudunk gyógyítani. Az elektrosokkot például nálunk már vagy hat éve egyszer sem használtuk.
A mai korszerű gyógyszerekkel a legtöbb, mégoly súlyos pszchiátriai betegség, mint például a szkizofrénia,
a mániás depresszió, az életet szinte megbénító pánikbetegség, a fóbiák jó része gyógyítható.
Persze csak akkor, ha a beteg nem felejti el bevenni a gyógyszereket, illetve ha kellően együttműködik
a pszichoterápiával is. A mai kitűnő gyógyszereknek köszönhetjük, hogy egy 180 ezer lakosú területet az osztályunkon lévő nyolcvan ágyon ellátunk. Persze nem mondom, hogy könnyen. Ezen a nyolcvan ágyon évente 1500 beteget kezelünk.

– S ők valamennyien súlyosak.

– Általában igen. A családorvosok, ha egy panasz hátterében pszichiátriai okot sejtenek, először a pszichiátriai gondozóba irányítják a beteget. Többnyire csak a súlyosabb állapotúak kerülnek el hozzánk. Legtöbben közülük depressziósok. Ez nem véletlen. A lakosság 2,5-2,6 százaléka aktuálisan, tehát minden adott napon, olyan komoly, orvosi kifejezéssel szólva major depresszióban szenved, ami miatt nem tud dolgozni, házassága, emberi kapcsolatai tönkrementek, esetleg megkísérelt már öngyilkosságot, vagy foglalkozik a gondolatával.
Vagyis mindenképpen kezelést igényel. Hazai vizsgálatok szerint Magyarország felnőtt lakosságának 15 százaléka átesett már legalább egy depressziós időszakon, s ez az arány a világon mindenütt hasonló. Ez persze nem azt jelenti, hogy a rosszkedvű, szomorú, nehézségei miatt lehangolt ember depressziós. Gyakran éri a pszichiátereket az a – nem feltétlenül rosszindulatú, de mindenképpen hamis – vád, hogy mi minden szomorú embert depressziósnak tartunk, és antidepresszivummal akarjuk tömni őket. Ez egyáltalán nem igaz. A rosszkedv, szomorúság nem azonos a depresszióval. A depresszió komoly, orvosi értelemben vett betegség, és orvosi, esetleg pszichológusi kezelést igényel.
Nagyon régóta foglalkozom a depressziók klinikai kutatásával, kandidátusi és nagydoktori értekezésemet is e témákból írtam, persze ezt elmondani így nagyon egyszerű, de ezek és a több mint 250 publikáció, illetve számtalan előadás mögött rendszeres, sok energiát és szorgalmat igénylő munka van. 1983 óta vagyok osztályvezető főorvos, szerencsére kiváló munkatársaim vannak, akik sokat segítenek nekem nemcsak a klinikai, hanem a tudományos munkában is. Érdekes, hogy az alkotó, kreatív emberek, művészek, írók, költők között mintha gyakoribb lenne ez a kór, és elsősorban a depresszióknak egy relatíve ritkább formája, az úgynevezett mániás depresszió. Nemrég jelent meg egy könyv Sipos Lajos professzor úr szerkesztésében Babits Mihály életének, irodalmi munkásságának, testi és lelki betegségének komplex megközelítéseként. Ebbe a könyvbe Németh Attilával és Harmati Lídiával közösen Babits pszichopatológiájáról szóló fejezetet írtunk. Babits Mihály ugyanis depressziós alkatú ember volt, és időnként súlyosabb depressziós epizódjai is voltak. Ezeket a rossz időszakokat ő maga „megmagyarázhatatlan lelkiállapotoknak” hívta, de néhány hét, maximum pár hónap után mindig rendbe jött. Ma már tudjuk, hogy ezen időszakok depressziós epizódoknak feleltek meg, amelyek sokszor maguktól is meggyógyulnak bizonyos idő múlva.

– Ma már a pszichiátria elismert tudományág. Az agykutatás fantasztikus eredményeket ért el.

– Ez így van – mondja a főorvos. – Nagyon hosszú út vezetett azonban odáig, amíg az élő, működő agy vizsgálata lehetővé vált, és az emberek is megértették, hogy elménk is megbetegedhet, nem csak a szívünk vagy a vesénk. Egyre több beteg jelentkezik „önként” és egyre koraibb stádiumban pszichiátriai kezelésre, és ma már a betegek döntő többségét ambuláns formában is szakszerűen el tudjuk látni.Könnyebb lett tehát a pszchiáterek dolga. De az, hogy könnyű lenne, azért nem állítható.