2005 X. évfolyam 2. szám Ötven éve ugyanazokon a köveken Vígh Béla professzorral Dogossy Katalin beszélgetett Vannak olyan emberek, akiknek jó a közelében lenni. Szavaikból bölcsesség sugárzik, mozdulataikból nyugalom árad, válaszaik a feltett kérdésre felelnek. Emberek, akik úgy tudnak őszinték lenni, ahogyan csak a gyerekek és a nagyon nagy tudású felnőttek képesek. Vígh Béla, a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Humánmorfológiai és Fejlődésbiológiai Intézetének professzora valószínűleg többet tud erről a zavaros világról, s benne rólunk, esendő emberekről, mint ami megtanulható és tankönyvekben megírható. Talán ezért oly derűs és kiegyensúlyozott.– Festő akartam lenni gyerekkoromban – mondja. Irodájában az általa készített, szénnel rajzolt családi portrék, akvarellek, számítógéppel készült különös nonfiguratív rajzok között mandalák lógnak.

A hinduk elefántot formázó istenének szobrocskája ül a sarokban. Íróasztalán a számítógép előtt, mellett, fölött papírok, jegyzetek, könyvek és kéziratok halmai. Az ebédről maradt káposztás kocka hűl egy tányéron elfeledve. Ajtaja nyitva diákjai előtt. Vígh Béla professzor nem olyan ember, akit zavar a külvilág zaja.
– Hol a titok? A derűs élet bölcsessége honnan való? – kérdezem. Hangomban irigység. Hisz régen tudom már, hogy zaklatott életünkből mindennél jobban éppen ez hiányzik.
– A legtöbb mai ember – mondja a professzor – a kóros öningerlés csapdájában vergődik.
Már csecsemőkorában sem hagyják nyugodtan szemlélődni. Rázzák a csörgőt az orra előtt, cumit nyomnak a szájába, ha nyikkan, rázzák a babakocsiban, hintáztatják, mindenféle berregő, nyávogó, sípoló játékot vásárolnak neki. Amikor felnő, issza a kávét, szívja a cigarettát, bömbölteti a rádiót, éjfélig akciófilmeket néz. Ezerféle módon izgatja magát. Az ingereknek ez az örökös hajszolása végül depresszióhoz, szorongáshoz, alvásproblémákhoz vezet. Holott a jóízű, természetes, pihentető alvás és a nyugalom az embernek nagyon fontos. S ha nem rontja el maga magát, a pihenésre való képesség időskorára is megmarad. Én például kezdek úgy aludni, mint csecsemőkoromban, vagyis négyóránként felébredek. Ilyenkor ennem kell. Eszem tehát. Lehetőleg szénhidrátot, majd visszafekszem és alszom tovább. Legalább nyolc órát naponta. Igaz, soha nem nézek televíziót, nem fogyasztok kávét, nem dohányzom. Nem hergelem magam. Ellenben jógázom. Mindennap, és néha futok. Jószántamból, meg a villamos után is. Mert nem járok autóval. Arra nincs időm. Van azonban biciklim, három is. Vonzódásom a jóga tudományához szinte egyidős velem.
Tizenkét éves, cingár gyerek voltam. Cukorspárgának csúfoltak az utcában, Rákospalotán, ahol a házunk állt.
A szüleim, már akkor, a negyvenes években jógázni jártak egy híres mesterhez, Selverajan Yesudianhoz. Emlékszem, volt egy könyvük, az volt a címe: Sport és yoga. S a könyv címlapján egy satírozott figura látszott, aki dagadó izmokkal mutatta magát. Az a könyv, rajta az izmos ember nagyon tetszett nekem.
Kivittem hát a szakirodalmat a szilvafa alá, és a szomszédok nagy rémületére kezdtem tekergetni a tagjaimat. Később Sári Béla belgyógyász tanáromtól, Weininger Antaltól, aki jógaterápiával foglalkozott,
később Baktay Ervintől tanultam a legtöbbet. Aztán végigjártam India legnagyobb jógaközpontjait. S idővel magam is írtam tankönyveket a jóga és az orvostudomány különböző területeiről. A mai napig is tartok speciálkollégiumokat a diákjaimnak erről.

– És a képzőművészet?

– Középiskolás koromban festő akartam lenni.
Akkoriban azonban a portréfestészet volt divatban. S én valahogy úgy éreztem, ez nem az én műfajom. Így aztán az orvosira jelentkeztem.

– Gondolom, voltak orvosok korábban a családjában.

– Dehogy. Édesapám műbútorasztalos volt, nagyapám hentes. Gyerekkoromban jól elsajátítottam a disznó anatómiáját. Amikor aztán bekerültem az egyetemre, rájöttem, hogy az ember és a hízó között nincs lényeges különbség. Igazából azért jelentkeztem az orvosira, mert a biológia érdekelt. Sokáig neurológus akartam lenni.
Akkoriban, tehát az ötvenes években, a neurológia és a pszichiátria még egy tárgy volt. A pszichiátria azonban nem vonzott. A szigorlatomon közepest kaptam, és megsértődtem. Az idegrendszer anatómiájával kezdtem el foglalkozni. A morfológia, a fejlődés biológiája izgatott. Szerencsém volt.
A diplomaosztás után rögtön ide kerültem az egyetemre. Lassan ötven éve ennek.
Ötven éve koptatom ugyanazokat a kockaköveket, ugyanazon az ajtón jövök be reggel, és ugyanaz izgat évtizedek óta. Szerencsés ember vagyok. Szakterületem, a humán morfológia és az embriológia olyan tudományág, amelynek fejlődését napi tízórás munkával is szinte lehetetlen követni. Évente három-négy tankönyvet is írok. Fordítok, tanítok, mostanában főleg német diákokat. És ha marad időm, kutatok.
Találtunk egy speciális idegsejtet, ennek és a tobozmirigy működésének titkai izgatnak.

– A családja hogyan tűri a napi tízórás munkát?

– Az első feleségem is orvos. Mivel német származású, a válásunk után visszaköltözött Németországba.
A második feleségem viszont portugál, és Lisszabonban üzemorvos.
Péntekenként repülőre ülök, és együtt töltjük a hétvégét. A lányom Düsseldorfban él.
Őt is gyakran meglátogatom.

– Akkor elég sok időt tölt a levegőben.

– Igen, és ez jó. Kicsi gyerekkoromban ugyanis pilóta akartam lenni. Készítettem is szárnyakat magamnak. Sokáig terveztem, hogy valami magas helyről leugrom velük. Akkor ez nem sikerült.
De mostanában kárpótolt az élet. Havonta háromszor biztosan szárnyra kapok.

– Gondolom, a világban sehol nincsenek nyelvi nehézségei.

– Amikor én 1938-ban otthon, a szülői házban megszülettem, a nagynéném franciául kezdett el beszélni, hogy a francia szó legyen az első, amit hallok. Gyerekkoromban francia gyerekújság járt a családba, de Kindergartenbe jártam, ahol német volt az óvónő és a beszélt nyelv. S bár mostanában főleg németül adok elő, s az első feleségem is német anyanyelvű, a szakirodalmat pedig – főleg az interneten – inkább angolul olvasom, a francia nyelv a fülemnek ma is otthonosabb. Lehet, hogy a nagynénémnek mégiscsak igaza volt, amikor azt gondolta, születésemkor franciául kell felolvasnia? Ki tudja.

– Szóval kutat, tankönyveket ír, tanít, jógázik, szinte hetente elrepül Lisszabonba. És mikor fest?

– Mostanában különös képeket csinálok… Látja? Tudja mik ezek? A különös absztrakt ábrák láttán rázom a fejem.
– Ez itt például – magyarázza Vígh professzor – a légcső belső felszínének pásztázó elektromikroszkópos képe. Ezek meg vékonybélbolyhok. Szerintem szépek így kiszínezve. A Független Képzőművészeti Szalon tagjaként minden évben van kiállításom. Legközelebb ezt a natúr absztrakt irányzatot fogom bemutatni. De lehet, hogy nem árulom el, mit is ábrázolnak valójában a képek.

– Úgy tűnik nekem, ön a világban sok helyen otthon van. Indiában, a lányánál Düsseldorfban, a feleségénél Lisszabonban, a kertjében, a madarai közt Budán. De hol érzi a legjobban magát?

– A legjobban? – kérdez a kérdésre vissza.

– A legjobban itt az egyetemen érzem magam. 1950 májusában jöttem végig itt az Üllői úton először.
Szerencsés ember vagyok, mert azóta ez az intézet az én igazi otthonom.