2005 X. évfolyam 3. szám Az ikonok szerelmese    Dr. Béla Árpáddal Dogossy Katalin beszélgetett   Jómagam ahhoz a generációhoz tartozom, melyet egy tehetséges költőnő barátom békeviselt nemzedéknek nevezett egyszer. Szerencsém volt, sikerült békében megszületnem és felnőnöm. Gyakran elgondolkozom azonban a történelem igazságtalanságán. Ez járt a fejemben egyre, miközben Béla Árpáddal, a gyöngyösi kórház nyugalmazott főorvosával beszélgettem. Dr. Béla Árpád 1936-ban született Budapesten. Serdülő fiúként, az életnek éppen abban az időszakában, amikor a gyerek szeme kinyílik a világra, amikor eszmélni, látni, gondolkodni kezd, ő akkor élte át a háború borzalmait, Budapest ostromát. Kamaszként tapasztalta meg az ötvenes évek félelmekkel, szorongásokkal terhes éveit. Egyetemistaként a forradalmat, a menni vagy maradni dilemmáját.

– A kispesti Wekerle - telepen töltöttem a gyerekéveimet – mondja. – Kilencvenöt éves édesanyám ma is ott él, a szülői házban. Jó volt gyereknek lenni ott, mert sokan voltunk hasonló korúak. Csapatban jártunk, rúgtuk a labdát, sohasem léptünk, mindig csak rohantunk. A mozgás, a sport volt az életünk. A sport iránti rajongásom aztán egész életemben megmaradt. Ma is úgy gondolom, hogy a sport megtanítja az embert küzdeni, koncentrálni és veszíteni. Életem során sokféle sportot űztem, talán ezért vagyok egészséges ma is.
Mivel édesapám MÁV-tiszt volt, a háború alatt nem kellett bevonulnia. Bátyám és én pedig még gyerekek voltunk, ezért minket se hívtak be akkor. Emlékszem azonban, hogy édesanyám Budapest ostroma előtt úgy gondolta, a németek a külső kerületekbe húzódva fogják védeni a várost, és a család inkább biztonságban lesz a belső kerületekben. Ezért beköltöztünk Zuglóba, a Kolumbusz utcába. Negyvennégy őszén több száz zsidót tartottak fogva ott. Gyerekként, amikor néha a pincéből kibújtunk, borzalmas dolgoknak voltam szem- és fültanúja. Gondolni se szeretek erre. Február 6-án költöztünk a Wekerlére vissza. Ástunk magunknak a kert végébe egy bunkert. Aligha védett volna meg minket, ha nincs szerencsénk. A velünk szemközti házban lakóknak nem volt. Az ő otthonukat porig rombolta egy bomba.

– S a háború után?

– A Trefort gimnáziumba jelentkeztem.
Jó hírű, erős iskola volt már akkor is.
Emlékszem, az igazgató minden jelentkezőt maga kérdezett ki. Anyámmal jártunk nála. Ma is le tudnám írni a szobáját, emlékszem az arcára és a megilletődöttségemre is, mely érthető volt, hiszen valószínűleg nem is volt hozzám hasonló külvárosi, szegénynek számító kisgyerek ott rajtam kívül. Az osztálytársaim zömmel, egykor legalábbis, jómódú belvárosi értelmiségi és polgári családok gyerekei voltak.
Én valószínűleg székely származású édesapám zárkózottságát örököltem. Kicsit magányos, de nagyon kitartó és valószínűleg jó eszű gyerek voltam, aki sehogyan sem tudta eldönteni, hajóskapitány, gazdag kereskedő legyen, vagy inkább orvos. Végül aztán, 1955-ben az orvosegyetemre adtam be a jelentkezésemet. Abban az évben négyszeres volt a túljelentkezés. Engem azonban elsőre felvettek. Az egyetem akkoriban olyan nehéz volt, hogy az első két évben a tanulók húsz százalékát kibuktatták.
Nekem sikerült bent maradnom.
Ádám professzor élettan-laboratóriumába jártam be demonstrátorként, s kerestem ezzel már akkor is néhány forintot. Ezekből az egyetemi demonstrátori kereseteimből vásároltam az első ikonokat. Lenyűgözött az ikonművészek visszafogottsága, a képekből áradó aszkétizmus misztikus szépsége. Nem volt ebben a később gyűjtőszenvedéllyé váló vásárlásban semmiféle előrelátás. Nem is értettem az ikonokhoz akkor. Nem az értékeset vásároltam, csak azt, ami tetszett. Akkoriban, mint egyházi művészetnek, az ikonfestésnek nem volt különösebb becsülete, s az ikonoknak értéke. Egyetemistaként is imádtam utazni.
Hajóskapitány nem lettem, de bebarangoltam szinte az egész akkori Szovjetuniót. Jártam Moszkvában, Leningrádban, Közép-Ázsiában, Bakuban, Jerevánban, Grúziában.
Akkor az IBUSZ rengeteg olcsó utat szervezett. S ott kint néhány doboz cigaretta áráért, később pár nejlonharisnyáért vagy farmernadrágért csodálatos ikonokat lehetett vásárolni. Ennek a gyűjtőszenvedélyemnek aztán évtizedekig nem tudtam ellenállni. Valóban nagy és csodálatos gyűjteményem van. Később aztán a feleségemmel Portugália kivételével egész Európát bebarangoltuk. Legtöbbször kocsival, sátorral mentünk. Feljutottunk egészen az északi sarkkörig, délen pedig Tunéziáig.
Végzős egyetemistaként már tudtam, hogy elsősorban neurológiával szeretnék foglalkozni. Mivel hatodévben én írtam az egyetem legjobb diákköri dolgozatát, Horányi Béla professzor úr meghívott Neurológiai Klinikájára.
Fantasztikus lehetőség volt. Az akkori egészségügyi vezetés azonban a végzős orvosokat szétszórta az ország különböző területeire. Én például Kaposvárra kerültem körzeti orvosnak.
Nem adtam föl azonban. A megyei kórház igazgatóját arra kértem, hogy elvállalhassak minden helyettesítést, azért, hogy neurológiából szakvizsgázhassak. Nehéz évek voltak, de megérte. 1966-ban aztán sikerült visszakerülnöm Pestre, a Lipótra. Talán ma is ott lennék, ha kölcsön nem ad az intézet Gyöngyösre, ahol az akkor százötven ágyas pszichiátriai osztályon különböző személyi problémák miatt több poszt is megüresedett. Kevés volt a szakember. Arra gondoltam, egy-két évig maradok, s aztán visszamegyek Pestre.
Nem így történt. Megszerettem a várost. Huszonhét évig vezettem az osztályt. Az ideg és elme terület olyan, tudja, hogy szinte leképezhetők benne a társadalmi mozgások. Akkoriban, a hetvenes évek elején rengeteg beteg került hozzánk azok közül az emberek közül, akik vidékről a nagyvárosba kerülve különböző alkalmazkodási problémákkal küzdöttek. A nagy társadalmi változások, éppen úgy, mint ma, szinte termelték a pszichiátriai betegeket.

– Nem bánta meg tehát, hogy Gyöngyösön maradt.

– Nem. Sőt, ma már el sem tudnám képzelni, hogy a fővárosban éljek. Sajnos, igazságügyi orvos szakértőként éppen elég sokszor kell jönnöm a bíróságra, rendőrségre. Ilyenkor alig várom, hogy végezzek, s mehessek haza. Nekem itt túl sok a zaj, a fenyegetettség. Lehetetlen közlekedni, az embert állandóan megbüntetik valamiért, örökösen lejár a parkolóórája, sehol nem tud megállni. Mindenki feszült, ideges, rohan.
Ezért legtöbbször nem is jövök autóval.

– Biztosan gyöngyösi lányt vett feleségül.

– Nem. A feleségem az ELTE-n végzett. Történelem-angol szakos tanár. Egyébként elég későn, harmincöt éves koromban nősültem. A lányunk marketingmenedzser. Az esküvőjére készülünk. Építkezünk.
Már nem vagyok fiatal. Igyekszem kevesebbet dolgozni, bár szakértőként ma is sokszor hívnak, s a kórházban ügyeleteket vállalok. Elégedett embernek érzem magam. Igyekszem nem bosszankodni a társadalmi igazságtalanságok miatt, azért, hogy méltatlanul gazdagodnak s kerülnek hatalomra értéktelen emberek. Így volt ez régen, még inkább így van ma is. Rendezgetem az ikonjaimat. Örömmel tölt el, megnyugtat a művészet, mert örök és tökéletes.