2007 XII. évfolyam 3. szám Ha jó leszel, eljöhetsz a fogorvoshoz  Dr. Szomolányi Gy. Istvánnal Dogossy Katalin beszélgetett Egészen mostanáig nem tudtam olyan helyzetet elképzelni, hogy örömmel üljek le egy fogorvos várójában. Félek ott. Holott az eszemmel tudom, hogy az aprócska tűszúrás kivételével, amely az érzéstelenítést szolgálja, a kezelés nem fáj. Nem fájhat. Persze kellemetlen, Olykor hosszadalmas, semmiképpen sem tartozik az ember kedvenc elfoglaltságai közé. A beteges rettegés azonban, amelyet én érzek, ha fogorvoshoz kell mennem, indokolatlan, jól tudom. Egyszóval, míg dr. Szomolányi Gy. Istvánnal nem találkoztam, nem tudtam magam elképzelni fogorvosi rendelőben szorongás nélkül. Hacsak nem olyan szituációban, melyről a doktor úr mesélt.

Hogy ugyanis volt őnéki olyan rendelése, amikor a várójában két kiváló zongoraművész játszott négykezest. Az is megesett, hogy ugyanazon a napon járt nála a két csodálatos karmester,
Lamberto Gardelli és Giuseppe Patané. Miközben beszélgettünk, azon gondolkodtam, hogy talán másként izgul az ember, ha félelmében világhírű énekesnőkkel osztozik.Szomolányi Gy. Istvánhoz számosan járnak a komolyzenei élet kiválóságai, de más művészeti ágak képviselői is; televíziósok, újságírók, sportolók közül is jó néhányat páciensének, sőt barátjának mondhat. S nem csak azért mert kitűnő fogorvos. Szomolányi doktor megszállott lemeztudor, zenerajongó, operabarát. Mellesleg újságíró,
Verne-bibliográfiát készített, postatörténettel foglalkozik. Reneszánsz ember, József Attilával szólva, fehérek közt
egy európai. Kicsit rosszkedvű, mint valamennyien, akik ebben a szép, új világban, melynek jelszava: „vedd meg, dobd ki, vásárolj újat”, lassanként megfulladunk.
Dr. Szomolányi Gy. István korszerűtlen ember. Ahelyett, hogy valóság-showt nézne a televízióban,
a múlt század elején kiadott sellak lemezek hangfelvételeit hallgatja, katalogizálja, és szünet nélkül azon gondolkodik, hogyan lehetne a lakását beborító harmincötezer hanghordozón található felbecsülhetetlen értékű kincset digitalizálni, kereshetővé és elérhetővé tenni mindazok számára, akiket érdekel.
Családjában generációk óta bujkál a művészi tehetség. Hol felszínre tör, hol kénytelen elrejtve maradni, mert megélni belőle nem lehet. – Dédanyám testvére volt a magyar operaszínpadok első Brünnhildéje – mondja, – hogy az opera iránti mély, szinte genetikai vonzódását megmagyarázza. – Nagyanyám,
a braunschweigi és drezdai opera szopránja, hét gyermeket szült, közülük két zongoraművésznő és egy színésznő is lett. Tehetsége szerint lehetett volna az drága anyám is, csak hát közbeszólt a háború és a születésem. Azok a borzalmas hónapok, amikor anyám, miközben engem, a másfél éves csecsemőt a karján ringatott, újlipótvárosi lakásunkban tucatszám bújtatta az embereket. Művészi tehetséggel amúgy édesapám is rendelkezett. Katonatiszt volt, építész és festőművész is.
– Volt hát a hajlamot kitől örökölnie – bólintok, miközben a lépcsőházban, hálószobában, szerte a falakon látható remek rézkarcokat és festményeket csodálom.

– Nálunk a családban mindig, minden gyerek komolyzenei indíttatást kapott. Négyéves koromban voltam először Operában, de ma se nagyon telik el úgy hét, hogy el ne mennék. Gyerekkoromban gyakran elképzeltem magam az Operaház színpadán. De már jól működő praxisom volt, amikor énekelni kezdtem egy magántanárnál, aki kisebb fellépésekre is felkészített. Ötéves koromban kaptam az első hanglemezem apámtól, akinek csodálatos lemezei megsemmisültek a háború alatt. Akkor kezdődött a szenvedély, amelynek eredménye az a harmincötezer hanghordozó, mely beborítja falainkat, az életemet. Tízezer cserelemezem külön szobában, katalogizálva, már egy honlapra is felkerült. A Discorara Egészségügyi, Kulturális és Kereskedelmi Kft-t is azért hoztam létre, hogy a lemezeimet cserélgetni tudjam, és hogy értékes hanghordozóimról kimentsem, CD-n kiadjam, s így a nagyközönség számára elérhetővé tegyem a hangkincseket.
A mai napig is szinte hetente vásárolok valamilyen ritkaságot. Ambícióm egy hangarchívum létrehozása. Szomorúnak tartom, hogy nincs a Széchényi Könyvtárhoz hasonló, teljességigényű zenemúzeum, illetve hangtár, ahonnan bármilyen zenei anyagot lehetne kölcsönözni. S nem azt kellene mondani, hogy a Szomolányinak úgyis megvan. Büszke vagyok rá, hogy sikerült kiadnom olyan elfeledett énekeseket, mint Fekete Pál,
Tutsek Piroska vagy Környei Béla, akik valamennyien a magyar operaszínpad csillagai voltak. De hozzájuk hasonló kitűnő magyar és külföldi énekesek, zenészek százai érdemelnék meg, hogy őrizze őket az emlékezet. Én azon vagyok, hogy így legyen.

– Miközben dolgozik is, rendel.

– Természetesen, hiszen ez a hivatásom. És ezen a területen is van ambícióm. Azt szeretném, ha minden gyerek fogát négy-, hatéves és tizenkét éves korában bevonnánk azzal a csodálatos anyaggal, amelyről én először
1977-ban hallottam. S rá egy évre sikerült is beszereznem és kipróbálnom, ikerlányaim és néhány óvodai társuk fogát vontam be először ezzel a konzerváló anyaggal. Ma huszonnyolc évesek, és kilencüknek összesen tizenöt kezelt foga van. Sok szülő nem tudja ugyanis, hogy a hatéves korban kibújó hátsó fogak már nem tejfogak. Ezért nem figyelnek eléggé rájuk. Én azt szeretném, ha a szülő a hároméves gyereknek azt mondaná, ha jó leszel, eljöhetsz a fogorvoshoz. És el is hozná, s a kicsi kapna rágógumit, valamilyen kis játékfigurát a doktor bácsitól.
S nem félne, mint ön, a fogorvostól soha. Nem is kellene félnie, hiszen megelőznénk a szuvasodást. Mert meggyőződésem, hogy a gyerekkortól megfelelően karbantartott, időben ellenőrzött fog nem romlik el. És ha mégis, akkor sem kell kihúzni. Ehhez persze az otthoni szájápolás is elengedhetetlen, beleértve a fogselyem használatát, mely a másik mániám.

– Hányadik is?

– És akkor még – neveti a kérdést – nem is említettem, hogy a Semmelweis Egyetem Baráti Köre elnökségének is a tagja vagyok, és nem szóltam a sport iránti rajongásomról sem. Gyerekkoromban úsztam, nem is eredménytelenül. Tizennégy évesen Budapest-bajnokságot nyertem. Aztán átigazoltam a vízilabdára, amely szerintem az egyik legintellektuálisabb sport. Még az egyetem alatt is vízilabdáztam.

– Könnyen felvették az egyetemre?

– Nehezen, de elsőre. Tudtam, hogy a származásom miatt csak maximális pontszámmal kerülhetek be.
Jól tanultam, summa cum laude végeztem, és dr.Gerlóczy Pál mellett kezdhettem dolgozni.
Ez fantasztikus dolog volt.

– Honnan volt, és van ma is ennyi mindenre idő?

– Keveset alszom. És hát legfőképpen megengedhetem magamnak, hogy mindazzal foglalkozhassak, amit szeretek: zenével, könyvvel, sporttal, bélyegekkel, fog- és lemezbarázdákkal, mert a feleségem elviseli mindezt. Olyan életet teremtett nekem és ikerlányaimnak, akik persze ma már diplomás, felnőtt emberek, hogy nyugodtan élhettünk, élhetünk. Egyik lányom két közgazdasági diplomával kulturális menedzser, a másik pedig szintén kétdiplomás, ügyvédjelölt jelenleg.
Ők életem főművei.