2007 XII. évfolyam 2. szám Frank Sorel törénetei Dr. Szigeti Zoltánnal Dogossy Katalin beszélgetett Kellemesen töltöttem a szombat délutánt. Novellákat olvastam. Jó novellát nehéz írni. Bölcsesség is kell hozzá, nem „csupán” tehetség. Bár lehet, a bölcsesség maga is egyfajta tehetség, máskülönben bölcsek lennénk mindannyian. A szerző, akivel a kellemes hétvégét eltöltöttem, álnéven ír. Bujkál a világ elől. Pedig négy regénye is napvilágot látott. Hogy hány példányban adták ki, s belőlük mennyi fogyott, nem tudja. Tény, kapni a könyvesboltokban már egyiket sem lehet. Elfogytak, nyilvánvalóan. Frank Sorelt, azaz Szigeti Zoltán szemész főorvost ez nem érdekli különösképpen. Ő szeret írni. Hát ír. Ebben még nincs semmi érdekes, előfordul ilyesmi az emberekkel.

Szigeti doktor azonban tud is írni. Ez ellenben még azokról sem mondható el mindig, akik a betűvetésből élnek. Azt mondja, az írás őnéki nem nehéz, mert sokat élt már, sok embert ismert, sok világot látott, és ha behunyja a szemét, akár valami film, peregni kezd előtte történet, amelyet hajnalban, mikor korán megébred, vagy éjjel, ha nem jön álom a szemére, kigondol.
Szigeti Zoltán, a Szent János Kórház szemészeti osztályának vezető főorvosa négy éve ír, és lassan negyven éve gyógyít.

– Turán születtem a háború alatt – mondja.
– Jó volt ott gyereknek lenni, és jó felnőttként visszamenni. Büszke vagyok a címre, a Galga-díjra, amellyel szülőhelyem engem kitüntetett. Apám mérnök volt a vasútnál, anyám pedig otthon nevelt minket, gyereket. Sokat dolgozott, mindenből pénzt tudott csinálni. A kertben termett gyümölcsöt, zöldséget fölhordta a Garai piacra, hozott lisztből, tojásból, lekvárból tortát sütött a szomszédoknak, és arról ábrándozott, hogy az ő gyerekeiből orvos lesz, mérnök és gyógyszerész. S úgy is lett.
Én orvos lettem, a testvéreim pedig mérnök és gyógyszerész. Általános iskola felső tagozatába a falu gyönyörű kastélyába, az Ybl tervezte Schossberger-kastélyba jártam. Egy olyan soktornyú, romantikus lovagvárban töltöttem a gyerekkoromat, amelyben gyönyörű cserépkályhák ontották a meleget, egy csodálatos pálmaházban volt a tornaterem, ahová színes üvegablakokon keresztül dőlt a fény. A háború után a kastélyt persze kirabolták, nem nyúltak azonban a hatalmas könyvtárhoz, amelyet az iskola vett gondozásba, s amelynek köteteit én már ötéves koromtól elkezdtem olvasni. Így történhetett, hogy kisiskolásként már Thomas Mannt bújtam, s a magyar klasszikusokat. Aszódra kerültem azután gimnáziumba. Hol az ’56-ban érintett, ezért a pesti gimnáziumokból eltanácsolt kitűnő tanárok tanítottak. Tetszett nekik, hogy én, a falusi kisdiák milyen olvasott vagyok.
Máig emlékszem, egy gimis ki-mit-tud vetélkedőn, ahol csokoládé volt a jutalom, hatvannégy szelet édességet gyűjtöttem össze. Nagy kincs volt az akkoriban. Jól tanultam, de nem akartam Pestre kerülni. Elrémisztett a forgalom, a zaj, az ismeretlen utcák rengetege. Érettségi után Szegedre jelentkeztem az orvosira. Kitűnő bizonyítvánnyal felvételiztem. Nem is volt a tudással baj, csakhogy, mint akkoriban mindenkitől, megkérdezték, szoktam-e újságot olvasni, és mifélét. Azt kellett volna mondani, a Szabad Népet olvasom, én azonban egyszerű falusi gyerekként bevallottam, hogy bizony minékünk otthonra a Nők Lapja jár. Akkora feltűnést keltett a buta válasz, hogy később a folyosón egy tanár megszólított, s azt kérdezte, te vagy a „nőklapjás”, fiam? Szóval politikailag éretlennek bizonyultam, elsőre nem vettek föl, csak másodikra. Olyan tanáraim voltak viszont azután, mint Kulka Frigyes, Jancsó, a gyógyszertan, Julesz, a belgyógyászat professzora.
Szigeti Zoltán summa cum laude végezte el a Szegedi Orvostudományi Egyetemet.
Negyedévben megismerte a lányt, aki a szegedi bölcsészkaron tanult, s aki ma a Szépművészeti Múzeum főigazgató-helyettese. A lányt, aki felesége, két fiának édesanyja lett.
De ne szaladjunk ennyire előre.

– Az egyetem alatt szülésznek készültem. A sors azonban máshogyan határozott. Feleségem szombathelyi, családjának barátja volt akkoriban Miklós Andor, a világhírű szemészprofesszor, aki egy családi vendégeskedés során rábeszélt, hogy fogadjak el egy állást a szombathelyi kórházban. Életem legjobb döntése volt. Szeptemberben léptem be, és karácsonykor már túl voltam az első hályogműtétemen. Csodálatos kilenc évet töltöttem Szombathelyen. Ott voltam fiatal orvos, gyakorló férj, kezdő apuka. Sokat töprengtem, amikor Pestre hívtak, a Szabolcs utcába, jöjjek-e. Hisz Szombathelyen megvolt mindenünk, a fővárosban pedig nem volt semmink. De most, hogy így visszanézek az életemre, látom, hogy valamiért nékem öt–hétévenként váltanom kellett. Iskolát, munkát és lakóhelyet. A Szabolcs utcában Brooser Gábor szemészprofesszor mellett, aki egy régi vágású, igazi úr volt, rengeteget tanultam. Ott használtunk először az országban lézerkészüléket, amellyel elsősorban a diabéteszeseket kezeltük. Egy speciális technikát, a vitrectomiát is akkoriban kezdtük el alkalmazni. Nekem lehetőségem volt, hogy ezt a mikrosebészeti módszert Kölnben tanulmányozhassam. 1984-ben aztán megint úgy éreztem, váltanom kell.
A minisztérium kiírt egy pályázatot; egy Jemenben felépített új kórházba kerestek szemészt. Megpályáztam, megkaptam az állást, és családommal fantasztikusan tanulságos, érdekes, nehéz munkával és érdekes találkozásokkal teli két és fél évet töltöttünk Szánában. A gyerekeim angol és arab nyelvű iskolákba jártak, abban a korukban, amikor a legfogékonyabb az ember. Talán ennek is köszönhető, hogy Marcell, a kisebbik fiam négy középfokú nyelvvizsgával érettségizett, s most a Külügyminisztériumban dolgozik. Idősebbik fiam, Szabolcs, villamosmérnök, és amit az informatikai biztonságról tudni kell, azt ő mind tudja is.
Amikor megint eljött az „izgága” hetedik év, a János Kórházban megürült a szemészeti főorvosi szék,
Szigeti Zoltán megpályázta, s elnyerte természetesen. Ma apró irodájában, a falakon a nagy elődök arcképe alatt ülve azt mondja, akár nyugdíjba is mehetne. Azonban úgy érzi, hogy éppen most az egészségügyből nem szabad kihátrálni.

– Nálunk már a kilencvenes évek közepe óta működik az egynapos sebészet. Ezért lehetséges, hogy minden évben növekedett a betegszám, amit ez a húszágyas osztály képes volt ellátni. Talán ezt is elismerte a kórház vezetése a Semmelweis-aranygyűrűvel, amelyet három éve kaptam. Büszke vagyok erre. Persze a sok munkának ára volt. Az alapkutatásokban talán elmaradunk, de én hiszem, hogy egy kórháznak elsősorban az alkalmazott tudományban kell elöl járnia. Az egészségügy embert próbáló feladat.
Ki kellett találnom valamit, ami kikapcsol.
Négy évvel ezelőtt kezdtem el írni, Frank Sorel álnéven. Hogy miféle regényeket? Az elsodort lelkek,
A nagykövet lánya, A régi kastély asszonya vagy a Közelebb a csillagokhoz – címük alapján kalandregények.
Valójában inkább a történelem által egymástól messze sodort, majd évtizedek után újra összefonódó emberi sorsok ezek, amelyekben lehetőség nyílik az általam is átélt korok, helyek és emberi karakterek bemutatására.
A karácsonyi könyvvásárra jelenik majd meg az ötödik Sorel-regény, és talán saját nevemen is a közönség elé lépek egy novelláskötettel.