2003 VIII. évfolyam 4. szám Fáj, hogy csökken az orvosi pálya presztízse Dr. Romics László belgyógyász professzorral Dogossy Katalin beszélgetett Azt szokták mondani, az ember életének meghatározó időszaka a gyerekkor. Vannak szerencsés nemzedékek, békeidőben születettek és békében felnövők, akik csak filmekből, könyvekből ismerik a háborút. Csak szüleik emlékezetében és történeteiben élnek a borzalmak. Romics professzor rossz korban született erre a földre. Gyerekfejjel élte át a háborút. Emlékszik rá. Érden a 70-es út melletti szülői ház kertjéből figyelte az elvonuló katonai teherautókat, a fogolytranszportokat.Emlékszik a légi csatákra, arra, hogy érdeklődéssel nézte a tűzbe borult eget, miközben szánkózott a barátaival.

– Kedvenc időtöltésünk volt – emlékszik vissza a régen volt időkre –, hogy puskagolyókat szétszedve katyusákat készítettünk, amikor senki se látta, mit csinálunk, és meggyújtottuk őket.
Sok mindenre egészen pontosan emlékszem.
A Horthy-proklamáció napjára is. Gyönyörű, napfényes késő őszi vasárnap volt. Apámat akkor már besorozták. Anyámmal hallgattuk a rádiót. Emlékszem a rövid boldogságra, ami a fegyverszünet bejelentését követte, és arra is, hogy néhány órával ezután, Szálasi hatalomátvételét követően anyámmal elástuk a kertben kevés kis tartalékunkat, némi ékszert és néhány kiló rizst.
Kilencéves voltam ekkor. Érdekesnek tűnt az élet. Nem kellett iskolába menni, a szomszéd házban álló bunkerbe szaladtunk a bombázások elől. Gyerek voltam még. Ha szorongtam is, csupán izgalom volt az, még nem halálfélelem. A háború aztán meghatározta az egész életemet. Minden visszaemlékezést, minden háborúval kapcsolatos tudományos munkát elolvastam, összegyűjtöttem. Talán orvosnak is azért tanultam, mert túl sok szenvedést, sebesültet, értelmetlen halált láttam a háború alatt. Negyvenötben aztán egy félig romos kocsmában megnyílt az iskola. Apám is hazajött a frontról. Negyvenkilencig még saját asztalosműhelyében dolgozhatott. Szerettem, a mai napig szeretem a frissen gyalult fa illatát, a kétkezi munkát, a fával való foglalatosságokat.
Bár negyvenkilencben apám műhelyét elnyelte a szövetkezesítés, utána is megéltünk valahogy. Hárman voltunk fiúk, édesanyám otthon volt velünk, úgyhogy apámnak sokat kellett dolgoznia ahhoz, hogy mindhármunkat diplomássá neveljen. Öcsém szintén orvos lett, kisebbik öcsém pedig diplomás mezőgazdász.
Furcsa, hogy az ember milyen erősen kötődik a gyerekkorához.
Nem csupán a gondolataiban, de fülében, orrában is őrzi. Nekem, ha megérzem a fenyőfa illatát, ma is eszembe jut apám műhelye. Emlékszem, 1968-ban, már végzett orvosként Bukarestben jártam tanulmányúton.
Amikor leszálltam a vonatról a pályaudvaron, orromat megcsapta a román benzin szaga, s erről élesen megjelent a házunk előtt elvonuló német teherautók zaja és képe is. Ezek ugyanis akkoriban ploesti-i benzinnel mentek. Ugyanilyen élesen rögződtek a gimnáziumi évek is. A József Attila gimnázium előtt zakatoló 61-es villamos, a mai Kertészeti Egyetem épületeinek helyén virágzó barackosok, a Feneketlen-tó körül, a mai elegáns étterem és szálloda helyén éktelenkedő ócska grund, rajta a salakos focipálya, ahol az iskola válogatottjaként rúgtam a labdát.
Aztán az első igazi pofon, amikor 1955-ben, érettségi után „egyéb” származásom miatt nem vettek fel az orvosi egyetemre. Ötvenhat októbere, amikor ócska kis fényképezőgépemmel jártam a pesti utcákat. Az előhívott képeket aztán Bösendorfer zongoránk mélyére rejtettem, miközben anyám könyörgött, hogy semmisítsük meg őket. Apám pedig félrehívott és azt mondta, ne törődj velünk, törődj magaddal, húszéves vagy, tedd, amit jónak látsz. A barátaim közül akkor sokan disszidáltak. Én nem bántam meg, hogy itthon maradtam. Az egyetem elvégzése után leginkább a hematológia érdekelt.
A SOTE III. Belgyógyászati Klinikán főnököm, Gerő professzor egy ízben a szobájába hívatott és azt javasolta, foglalkozzam inkább a zsíranyagcserével, mert a hematológia nem tartozik a klinika profiljába. Én erre kijelentettem, engem a zsíranyagcsere nem érdekel.
Mire a professzor szabályosan kidobott a szobájából. Végül aztán mégis ez a terület lett a fő kutatási irányom.
A hetvenes-nyolcvanas években a zsíranyagcsere-zavar és a 2-es típusú diabetes közötti kapcsolatot kutattuk, és világossá vált, hogy ez a két betegség nehezen választható el egymástól, sőt van egy állapot, amely azonos.
Akkoriban ez a felfogás még új volt, ezért a nemzetközi kongresszusokon felfigyeltek előadásainkra. Később a lipoproteinek vizsgálata lett a fő kutatási területünk. Manapság pedig a gyulladás és az atherogenesis kapcsolatával foglalkozom munkatársaimmal.
Bár az élet úgy hozta, hogy először az ORFI-ban főigazgató-helyettesként, majd a SOTE ÁOK III. Belgyógyászati Klinikájának igazgatójaként, később a SOTE rektoraként adminisztrációs, oktatói és kutatói feladatokat kellett ellátnom, mindig tudtam, hogy az orvos alapvető célja a gyógyítás, ezért minden egyéb tevékenységet ennek kell alárendelni. Jelenleg a Kútvölgyi Klinika igazgatójaként sem szakadtam el a betegektől, a mai napig is van hetente egy napom, amikor csak gyógyítok, mégis bizonyos nosztalgiával emlékszem vissza azokra az időkre, amikor még gyakornokként nagyon szoros, napi kapcsolatom volt a rám bízott betegekkel.
Sok szervezetnek, bizottságnak vagyok tagja, az MTA, az Egészségügyi Tudományos Tanács, a Belgyógyász szakmai Kollégium, a MOTESZ, amelynek elnöke is vagyok, a klinikai kutatócsoport, nagyon sok elfoglaltsággal jár.
Szeretnék aktívabban kutatni, elindítani néhány olyan klinikai vizsgálatot, amelyet már régóta tervezek. Csakhogy a nap nekem is csupán huszonnégy órából áll. Kevés időm marad olvasásra, zenehallgatásra. Pedig a komolyzenét nagyon szeretem, hiszen gyerekkoromban évekig tanultam zongorázni. Mégsem vagyok elégedetlen. Bár soha nem akartam semmit görcsösen, nem könyököltem, nem jelentkeztem, valahogy mindig megtalált
a feladat. S talán jól el is végeztem, hiszen több orvosi kitüntetést kaptam, a kiváló orvostól egészen az idei Batthyány-Strattman László-díjig.
Büszke vagyok rá, hogy kitűnő munkatársakkal dolgozhattam és dolgozom ma is. Vezetőként sok évtized alatt egyetlen kollégától kellett csak megválnom. Van azonban néhány dolog, ami fáj. Fáj az, hogy csökkent az orvosi pálya presztízse. Egyre kevesebben jelentkeznek az egyetemre, és a végzősök közül is sokan elhagyják a pályát. Néhány dologgal pedig nem értek egyet. Nem szeretem, ha az orvosok sztrájkolnak, nem szeretem, hogy nálunk egymás mellett van jelen a hiány és a pazarlás, hogy az orvosok nem hajlandóak Budapestről elmozdulni. Azt sem szeretem, ha egy orvos tévedhetetlennek tartja magát, és örökké azt hangoztatja, mennyire túl van terhelve.
A fiam, aki harminchárom éves és Írországban sebész, természetesnek tartja, hogy péntektől hétfőig ügyelnie kell.
De mondhatnék más példát is. Meg lehet nézni, hogy az amerikai klinikákon mennyit dolgoznak az orvosok.
Ez egy ilyen hivatás. Aki orvosnak tartja magát, vállalnia kell, hogy nem nyolctól ötig tart a munkaidő.
Az emberek ugyanis nem nyolc és öt között betegek.