2007 XII. évfolyam 1. szám Ma már elsősorban a múlt érdekel  Lozsádi Károly professzorral Dogossy Katalin beszélgetett Létezik egy titokzatos összefüggés, fordított arányosság, mely a tudás és szerénység között fennáll. Tapasztalataim szerint minél mélyebb egy emberben a tudás kútja, annál nehezebb tőle saját életére, fontosságára vonatkozó részleteket megtudni. Ezen a különös összefüggésen gondolkoztam, miközben Lozsádi professzorral beszélgettem. Pedig kedves volt, készséges, őszinte, nyílt, mégis mindvégig azt éreztem, nem szeret magáról beszélni. Azt mondta, ő már keveset alszik, ami jó, mert így sokat olvas, és ráér az élet nagy kérdésein gondolkodni. Hogy mit olvas? Filozófusokat, latin és görög szerzőket. Történelmet nem, mert a történelmet mindig a győztesek írják. Inkább kultúrtörténetet, hitelesebben kiolvasható ugyanis belőle a múlt.

Mert Lozsádi Károly professzort, egy ideje a múlt érdekli legfőképpen.
– 1935-ben születettem – mondja – Vajdahunyad városában, ahol édesapám a vasgyárban volt technikus.
1940-ben, amikor Erdély északi része Magyarországhoz visszakerült, a románok a déli részen fekvő városok és falvak, köztük Vajdahunyad magyar lakosságán álltak bosszút. 1940-ben apám épp a gyár udvarán sétált keresztül, amikor közvetlenül mellette egy tégla zuhant le. Román barátai figyelmeztették rá, hogy a dolog valószínűleg nem volt véletlen. Menekülnünk kellett. Budapesten sokáig nyomorogtunk, apám nem kapott rögtön munkát, albérletben laktunk. Aztán apám állást kapott a MOM-ban, s egy kis padlásszobát, melyet nem sokkal költözésünk után kibombáztak az angolok. Engem a szüleim beírattak a ciszterci rend iskolájába, amelyet négy évvel később államosítottak, a József Attila Gimnázium lett az utódja. A cisztercieknél eltöltött négy év meghatározta a későbbi életemet.
Paptanáraink szigorúak voltak. Életük a gyerekek között, a nevelés szolgálatában telt. Ők alapozták meg bennem azt az erkölcsi világrendet, amit egész életemben igyekeztem követni. Sokat követeltek, de sokat is adtak.
Reggel hétre jártunk, misével kezdődött a nap. Kettőig, három voltunk iskolában, de otthon még késő estig tanulnunk kellett.
Ebben az időszakban nyílt ki szemem a világra. Azt gondolom, hogy az egyháznak ma is elsősorban tanítania és gyógyítania kellene. Mert ehhez a két tevékenységhez teljes odaadás, szeretet és önfeláldozás kell.

– Már akkor is orvosnak készült?

– Nem. A zenét szerettem. Szép énekhangom volt, és zongorázni tanultam. A szüleim a háború után vettek egy ócska pianínót, azon gyakoroltam. Aztán Ferenci Csaba, az egyik paptanárom megengedte, hogy a harmadik emeleten lévő kápolna kis orgonáján játsszak. Szorgalmas voltam, napi hat-nyolc órát is gyakoroltam. Jelentkezni akartam a Zeneakadémia egyházzenei tanszakára, melyet azonban éppen abban az évben, 1948-ban megszüntettek. Így aztán nem lett zenész belőlem. Szerencsére – neveti a régi emléket.

– Hogyan lett orvos aztán?

– A gimnáziumi évek alatt egyik ismerősöm elvitt egy különös helyre. Az Igazságügyi és Orvosszakértői Intézetben joghallgatóknak tartottak előadásokat. Egy ilyen alkalommal módom volt egy boncolást megnézni. Talán ez keltette fel az orvoslás iránt az érdeklődésemet. Mivel jó tanuló voltam, 1953-ban felvettek az orvosi egyetemre. A szívsebészet ebben az időben kezdett Magyarországon is ugrásszerűen fejlődni. Ekkor kezdték használni a szívmotort, amelynek segítségével már nyitott szívműtétek elvégzésére is lehetőség nyílt. Ekkor alapította Littmann Imre a Városmajori Klinikán az első szívsebészeti centrumot. S mivel az én szemináriumvezetőm a professzor felesége volt, bejárhattam a klinikára. Sőt, második segédként asszisztálhattam is. Persze ez gyakorlatilag kampófogásból állt, mégis nagy megtiszteltetésnek számított. Éjjel-nappal bent voltunk. ‘56-ban is persze. Emlékszem, október 23-án kezdtük el a sebesülteket összegyűjteni és a klinikára szállítani. Egy keddi nap volt, s én először vasárnap tudtam hazamenni. Életemben egyszer, akkor volt halálfélelmem. Négy, vöröskeresztes zászlóval megkülönböztetett, nyitott platós teherautón szállítottuk őket keresztül a kihalt városon. Egyetlen lélek sem volt a hajnali utcákon. Robogtunk a Petőfi hídon, s láttuk, amint a Soroksári úton jönnek az orosz tankok. Biztos voltam benne, hogy szitává lőnek minket. Nem tették. ‘57-ben engem is, csakúgy, mint az évfolyamtársaimat, kihallgattak az egyetemen. Talán használható információkat vártak, de nem tudtam ilyesmivel szolgálni. Azt hiszem, nem vették jó néven.
Ahogyan azt sem, hogy az egyik évfolyamtársammal, aki később a feleségem lett, nem léptünk be a KISZ-be. ‘59-ben, amikor végeztem, bár négy egyetemi klinika, köztük az anatómiai és a Littmann Intézet is kikért, egy nyíregyházi, majd egy esztergomi állást ajánlott fel az álláselosztó bizottság, valamint egy helyet az országos Munkaegészségügyi Intézetben. Ezt fogadtam el, mert a Nagyvárad téren volt, közel az István kórházhoz, ahol a Kardiológiai Intézet kapott helyet. Akkori vezetőjének, Gottsegen Györgynek köszönhetem, hogy sikerült az intézetbe átkerülnöm. Bár akkor még aligha gondoltam, hogy egykor a főigazgatója leszek.
 Bár az ötvenes évek óta létezik Magyarországon gyermekszívsebészet, mégis csak 1999 decemberében adták át a gyermekkardiológia épületét.
 Már 1961-ben önálló gyermekszívsebészeti osztály nyílt a II. számú Gyermekklinikán.
Én 1974-ben kerültem oda. Húsz év kellett hozzá, hogy az osztály az Országos Kardiológiai Intézetbe költözzék. S még öt, hogy külön épületet kapjon. Az én életemből negyed század telt el, miközben mindvégig azért küzdöttem, hogy a gyermekszívsebészet elfoglalhassa a fontosságának megfelelő helyet.
Huszonöt év alatt lett a régi álomból valóság.

– Végül is sikerült.

– Igen, s én büszke vagyok, hogy részese lehettem a küzdelemnek. Ma már azonban egyre inkább a múlt érdekel. Sokat olvasok, s néha írok is. Mostanában évenként megjelenik egy könyvem. Valamiféleképpen persze mind kapcsolódik az orvosláshoz, a tudományhoz. Tavaly jelent meg a De corde című munkám, egy trilógiatervezet második részeként. Az első, a Nomen est omen, az orvosi szavaink mitológiáját mutatta be.
Míg a harmadik, az Etymologia Medica, egy orvosi szótörténeti tár. A De corde a szívről és a keringésről alkotott ókori, illetve középkori hiedelmeket foglalja össze a kezdetektől a vérkeringés felfedezéséig. Mivel Erdélyben születtem, kedves számomra az erdélyi magyar universitas történetét feldolgozó kötet is, amelynek persze inkább szerkesztője, semmint szerzője voltam. S a legújabb a nemrégiben megjelent Atopia és theogonia – A természet tévedései, avagy az istenek eredete című könyvem. Ebben az ember teremtésével kapcsolatos mitológiai-vallási magyarázatokat gyűjtöttem össze, a fejlődési rendellenességekkel született torzaknak az antik, illetve a közép-újkori gondolkodásban betöltött szerepére igyekeztem rávilágítani, úgy, hogy e szörnyszülöttek és a görög,
valamint az indiai mitológia isten- és démonalakjai közti egyezésekre hívom föl figyelmet.