2007 XII. évfolyam 4. szám Idegsebész a Tátra csúcsain  Dr. Katona Istvánnal Dogossy Katalin beszélgetett Léteznek emberek, akik számára a nap mintha nem huszonnégy, de legalább harminchat órából állna. Mintha életük sem egyetlen ember élete lenne. Mert egyetlen napjukba annyiféle tevékenység belefér.Katona István, a Magyar Honvédség Központi Honvédkórházának (jelenleg Állami Egészségügyi Központ) néhány hónapja nyugdíjba vonult idegsebész főorvosa ilyen ember. Egyetemista kora óta gyűjti az eredeti, kézzel festett kínai porcelánokat, a vasútmodelleket, amelyeket saját kezével restaurál. És fest, és különös, pattintott kövekből, ásványokból, hegymászó szegecsekből s egyéb anyagokból ragasztott karikatúrákat készít, meg Wagner-operák díszletterveit. Néha hegyet mászik.

Teraszán bonsai fácskákat nevelget, amelyekről köztudott, hogy gondozásuk valóságos művészet. 
Aztán könyveket ír, például a koponya és a gerinc lőtt sérüléseiről. A Magas-Tátra csúcsainak minden hajlatát és ösvényét ismeri. Megmászta s megfestette őket számtalanszor.

– Hogy mindezt mikor? – kérdez a kérdésre vissza. – Ő szintén szólva fogalmam sincs róla – mondja.
Csupa derű, jókedv és kedvesség. Nem érzem, hogy többnek, fontosabbanak, előrébbvalónak gondolná magát a többi embernél. Pedig tehetné. Európai hírű idegsebészként festőnek sem akármilyen.
Mégis, mindvégig, míg beszélgetünk, a kíváncsi gyereket érzem benne, akinek a világ még mindig csupa felfedezésre váró csoda. Néhány nap múlva indul egyik fiával Japánba, megnézni az őszi tájat,
hogy lefesthesse majd. Mert nagyon szereti a Távol-Kelet kultúráját. Festészete onnan merít színeket, ködöket, finomságot. Dr. Katona István boldog ember. Nekem annak tűnt legalábbis. Boldog, mert a felesége, aki mindenben támogatja, büszke rá, mert a fiaik sikeresek. Egyik fogorvos, a másik térképész.
Hogyan volt mindenre, festésre, vasútmodellekre, bonsai fácskákra és gyerekek nevelésére idő évi száz gerinc- és koponyaműtét mellett?

– Talán a gyerekkori lógásaimat akarom behozni – mondja, és nevet. – A Ráday utcában és környékén nőttem föl. A szüleim mindketten nyakas, büszke emberek voltak. Apám szigorú, önmagának való. Szájsebészként dolgozott a Mária utcai klinikán. Nagyapámat, az ő édesapját, kitagadta a Szlovákiából származó család, amiért egy szász leányt vett feleségül, s érte megmagyarosította a családi nevet. Nyakas ember volt ő is, tiszti főorvos, az első Katona István József a családban. Édesanyám vöröskeresztes nővérként dolgozott a háborúban, s szolgált a Don-kanyartól néhány kilométerre a fronton, ahonnan munkaszolgálatos zsidók leveleit csempészte haza. Háborús helytállásáért 1943-ban a kormányzó Magyar Arany Érdemkereszttel tüntetette ki. 1998-ban posztumusz megkapta a II. Világháborús Emlékérmet, majd 1999-ben vitézzé avatták. A szüleim mindketten kiváló, önérzetes emberek voltak, talán ezért nem tudtak együtt maradni. Válásuk után édesanyámnak röntgenasszisztensként három munkahelye is volt, hogy minket az öcsémmel tisztességesen tudjon nevelni. Talán apánk túlságos szigora, talán a válás vagy az, hogy a szüleimnek kevés idejük volt arra, hogy a körmünkre nézzenek, oda vezetett, hogy egyik zsiványságot követtük el a másik után.
És hát én tanulni se nagyon szerettem. A gimnáziumot végigbukdácsoltam, mígnem negyedikben összeszedtem magam, s jelesre érettségiztem. Azonban az addigi közepes gimnáziumi eredményeim miatt biztosan nem
vettek volna föl az egyetemre, úgyhogy apám tanácsára kitanultam a finommechanikai műszerész szakmát. Ennek egyébként hasznát vettem később többször is. Például akkor, amikor ezeket a vasútmodelleket kell felújítanom – mutatja a könyvespolcon sorakozó kocsikat és mozdonyokat. – Aztán két évvel az érettségi után tiszta lappal indultam az egyetemi felvételin. A szomszédunkban lakott egy kiváló ember, Túróczi-Trostler József,
aki Faust- és Goethe-kutató volt, és egy akkoriban divatos filozófia, a teozófia hirdetője. A felesége, a húga és ő nagy hatással voltak rám. Tulajdonképpen akkor kezdődött a Távol-Kelet iránti érdeklődésem. És akkor kezdtem komolyan tanulni. Abban az évben hat hónapig szinte moziba se mentem, csak a felvételire készültem.
S akkor elsőre fel is vettek. Annyira biztosra akartunk menni, hogy apám egyik barátjának a tanácsára katonai ösztöndíjas lettem, mert azt ígérték, hogy ez számítani fog a felvételin. Aztán végül nem lett volna szükség erre,
de akkor már nem lehetett visszacsinálni.

– Az egyetemen szorgalmasabb volt, mint a gimiben?

– Csudát. Emlékszem, hogy bár már akkor is rajzoltam anatómiai ábrákat, első és második félévben is csak egy kettest sikerült anatómiából összeszednem. Rettegtem a szigorlattól. Persze mindenki rettegett.
Szentágothai professzorhoz kerültem, akit nem érdekeltek a korábbi eredményeim, viszont érdekelték a rajzaim. Végül éppen, mint az érettségikor, hajszál híján ötösre szigorlatoztam.

– És a diplomaosztás után?

– Mivel katonai ösztöndíjas voltam, el kellett mennem csapatorvosnak Börgöndre, a Székesfehérvár mellett állomásozó helikopteresek orvosa voltam három éven át. Családos emberként – akkor ugyanis a nagyobbik fiam, István is megszületett már – nem örültem túlságosan, hogy fél négykor kell kelni, levillamosozni a Délibe, ahonnan öt harminckor ment a vonat, s én még annyi pénzt se kerestem, amennyibe a vonatozás került.
Nehéz évek voltak. Nem akartunk leköltözni Börgöndre, pedig volt ott egy kis lakótelep.
De nem akartuk itthagyni Pestet. Meg hát én nem belgyógyásznak, hanem idegsebésznek készültem. Három év után sikerült visszakerülnöm a fővárosba. Először csapathoz, aztán 1976-ban végre átléphettem a Honvéd Kórház kapuját, ahol több mint három évtizeddel később ezredesként és az idegsebészet főorvosaként kértem a nyugdíjazásomat.

– Az egészségügy zűrzavaros helyzete miatt?

– Részben. Meg úgy gondolom, hogy a sebészetet a csúcson kell abbahagyni. Hívnak külföldre több helyre is, de én nem megyek. Egy sebész ne várja meg, amíg megöregszik. Meg hát annyi tervem, dolgom, ötletem van. Egész életemben egyformán érdekelt a táj, az emberi test és a mikroszkóp alatt feltáruló világ. Nem tudtam közülük választani. Egy ideje azonban mintha a táj szépsége és nyugalma jobban érdekelne.

– Kitől tanulta festészetet?

– Eölvedi Gachal József és Guzich Jenő voltak a mestereim. Realista felfogásuk máig tükröződik a képeimben. Ők tanították meg nekem, hogy milyen nehéz egy vitrin üvegét megfesteni. Ez volt az alap, amiről indultam.
A képek, amelyeket mostanában festek, a Tátra 77 meséje című sorozat darabjai.
A Magas-Tátra csúcsait, a különös fényeket, árnyékokat és színeket festem meg hetvenhét olajképen.
De szeretem Wagner zenedrámáinak hangulatát is megjeleníteni, egyfajta kollázstechnikát használva a képekhez.
Amikor itt dolgozom – mutat körbe a pincéből kialakított műteremben –, megáll az idő,
megszűnik a világ ezernyi gondja, mérge. Remek érzés – bólint.
Elhiszem neki, hogy jó állni itt a festékek, ragasztásra váró ásványok és üvegdarabkák, a restaurálásra várakozó vasúti mozdonyok között. S nem törődni azzal, hogy min vitatkozik odakint a világ.