2006 XI. évfolyam 4. szám Nem telhet el nap zene nélkül  Winkler Gábor professzorral Dogossy Katalin beszélgetett Winkler Gábor a „békeviselt nemzedék” tagja. A háború után születik, az ötvenes évek szorongásokkal terhes, „elsötétített” korszakában eszmél erre a világra, és a hatvanas évek szűkös, hiánycikkekkel és óvatos reményekkel teli időszakában kamasz. Mondhatjuk úgy is, szerencséje volt. Az ötvenhatos forradalom idején még gyerek, 1967-ben, a kádári konszolidáció, a viszonylagos gazdasági fejlődés, az új gazdasági mechanizmusnak nevezett reformidőszak bevezetésének előestéjén érettségizik. S akkor jelentkezik az orvosi egyetemre, amikor már a tudás számít elsősorban, és nem a származás.A polgári család, az orvos végzettségű édesanya és a mérnök édesapa egyetlen gyermekeként mindent tud, amit tizennyolc évesen tudni lehet.

Kitűnőre érettségizik, maximális ponttal felvételizik, jól beszél németül és oroszul, és persze zongorázik. Egész életében könnyen és jól, az egyetemen is mindvégig kitűnően tanul.
Mindent elér, amit a szakmájában kórházi orvos elérhet. A Fővárosi Szent János Kórház osztályvezető főorvosa – ma azt az osztályt vezeti, ahol egykor pályáját kezdte –, belgyógyász, endokrinológus szakorvos, diabetológus, lipidológus. 2006 januárjától fővárosi belgyógyász szakfelügyelő főorvos. Egyetemi magántanár, a Magyar Tudományos Akadémia doktora.
A Magyar Diabetes Társaság szakmai lapja, a Diabetologia Hungarica főszerkesztője.
A Magyar Diabetes Társaság leendő elnöke.
– Létezik egyáltalán bármi, amit, ha elölről kezdené, máshogyan csinálna? – kérdezem.

– Igen – mondja. Bólint, elmosolyodik.

– Ha tehetném, több időt töltenék a lányaimmal. Legalább annyit, mint velem a szüleim. Nálunk otthon, gyerekkoromban, esténként mindig együtt vacsorázott a család. Mindenki elmondta, aznap mi történt vele. Mindent megbeszéltünk. Nyugodtabb volt az élet, nem volt akkora hajtás, mint manapság. Persze nem volt ennyi lehetőség sem. Én mégis mindent megkaptam a szüleimtől. Legfőképpen időt és odafigyelést. Azt tehát, amit én már nem tudtam eléggé megadni az enyéimnek. Hatéves koromtól tanultam németül, szolfézsra jártam, és hétévesen elkezdtem zongorázni. Állandó bérletünk volt az Operába. A zene szeretete egész életemben meghatározó maradt. A gimnázium első osztályától kezdve minden nyáron cseregyerekként eltölthettem néhány hetet Bécsben. Egy rendkívüli osztrák családnál, amelynek feje egy kitűnő iskolaigazgató, szinte a saját fiaként szeretett. Ő mutatott meg mindent, amit Bécsben látni érdemes. Nekik köszönhetem, hogy a német szinte második anyanyelvem, bármikor képes vagyok nyelvet váltani ma is, amikor pedig az angolt gyakrabban kell használnom. Nekik köszönhetem, hogy az osztrák főváros olyan ismerős és otthonos számomra, mint Budapest. Talán ennek is tulajdonítható, hogy kamaszkoromban nem éreztem magam itthon bezárva. Nem lázadtam. Szorgalmas voltam, és hallgattam a szüleimre.
Már egyetemistaként felvettek ének tanszakra az egyik legkitűnőbb zeneiskolába, ahol akkor olyan kiválóságok tanítottak, mint a későbbi zeneszerző, Papp Lajos, az országos szakfelügyelő, Pálfalvi József, vagy a későbbi Schola Hungarica nemzetközi ismertségű vezetője, Dobszay László. És imádtam énekelni. Imádok a mai napig – mosolyodik el. – Kivételes alkalmakkor, ritkán, kedves társaságban szoktam is. De ezt nehogy leírja – fenyeget az ujjával. – Mégis, amikor a tanárnőm a harmadik félévben azt mondta, hogy lát bennem fantáziát, de választanom kell a zene és az orvosi hivatás között, nem tudtam dönteni.
Akkor aztán egy esti vacsora közben a szüleimnek elmondtam a dilemmámat. Édesapám azt válaszolta: fiam, a művészet csodálatos dolog, de művésznek lenni közel sem mindig az. Hallgattam rá.

– És felhagyott a zenei tanulmányokkal.

– Igen, megmaradt azonban bennem a zene iránti rajongás. Nem telhet el nap ma sem anélkül, hogy zenét hallgatnék. Tekintélyes opera-CD- és zenei könyvgyűjteményem van.
Az operák iránti imádatom miatt kezdtem bele abba a – ma már tudom, embert próbáló – vállalkozásba, amely a Barangolás az operák világában címet viseli. Műfaja szerint operakalauz, de szándékom szerint kicsit több annál, szubjektívabb, mesélősebb, talán olvasmányosabb is. Ezért is lett az alcíme „kezdőknek, haladóknak és megszállottaknak”, hogy a műfajjal kapcsolatba kerülő minden csoport haszonnal forgathassa. Már kapható az első két kötete, és a karácsonyi könyvvásárra jelenik meg a befejező kettő.
A XVIII. század közepétől a XX. század közepéig, a korábbiaknál talán bővebben és részben más aspektusból tárgyalja a szerzőket és a műveket. Feltétlenül írja meg: hálás vagyok a kiadónak, részben a szép kiállításért, részben azért, hogy tartotta bennem a lelket akkor is, amikor magam már csüggedni kezdtem.

– Rengeteg elfoglaltsága, tisztsége, kötelezettsége mellett mikor marad ideje operakalauzt írni?

– Szinte kizárólag éjszaka. Reggel háromnegyed hétkor indulok el otthonról. A kórházi feladataim mellett sokat publikálok, újságokat, kiadványokat szerkesztek, van egy vállalkozásom is, amely tudományos tevékenységet végez. Sokszor hívnak előadni. Általában este hét-fél nyolckor hagyom abba a munkát.

– Nem fárad el?

– Valahogy megszoktam. Az aspirantúrám idején is napi tizenkét–tizennégy órát dolgoztam, mert nemcsak az egyetemi klinikán dolgoztam, hanem itt az osztályon is. Később, amikor a nagydoktorimat írtam, vagy amikor kineveztek osztályvezetőnek, és a Közgazdasági Egyetem egészségügyi menedzser szakát végeztem, akkor is hosszú volt a nap.

– Pihenni nem is szokott?

– Dehogynem. Hetente egyszer, éppen úgy, mint valaha gyerekkoromban esténként, vasárnaponként együtt ebédel a család. Első házasságomból született nagylányom – aki ma már végzett jogász, és az Alkotmánybíróságon dolgozik–, feleségem, főiskolás leányom és édesanyám ülnek az asztal körül. Ez nálunk szent dolog. Ahogyan a karácsony, a húsvét és a családi ünnepek is. Karácsonykor a feleségem – aki nagyszerű asszony, huszonnegyedik éve társam, és akinek rengeteget köszönhetek, hiszen megteremti a nyugodt hátteret a munkámhoz – nagy bejglisütést rendez, s ma már a lányok is lelkesen sertepertélnek körülötte. Huszonharmadikán a gyerekeimmel együtt kötözzük a szaloncukrokat. Ez is egyfajta rítus, amely a gyermekkoromból megmaradt. Miként megmaradt néhány karácsonyi ajándék is, amit édesapám készített akkor, amikor még kisfiú voltam. Ezek fontos dolgok.

– Professzor úr, nekem laikusként úgy tűnik, mindent elért az életben, amit csak lehetett.

– Herbert von Karajan azt írja egy helyen:
ha valaki azt mondja, elérte a célját, valószínűleg túl alacsonyra tette a mércét. Ezt én nagyon igaznak érzem.
Ha valamivel elkészülök, mindig megtalál egy új feladat. Talán egyet kellene még megtanulnom.
Nemet mondani néha.