2006 XI. évfolyam 2. szám Gyógyítani képekkel is lehet  Dr. Yaghi Rida háziorvossal Dogossy Katalin beszélgetett Reneszász ember. Ez járt a fejemben mindvégig, míg Yaghi Rida doktorral beszélgettem. Székesfehérvár egyik jól felszerelt, barátságos orvosi rendelőjének falán festménynek lógnak. A képeken arab telivérek vágtatnak, erdőszélen két kislány szalad, kutya lohol a nyomukban. Mediterrán kertben meszelt falú, zsalugáteres ház árnyékba bújik. A képeket a rendelő családorvosa festette. A libanoni származású orvos csaknem húsz esztendeje él és gyógyít hazánkban. Keresztneve: Rida az arab nyelvben annyit tesz: megelégedett. Úgy tűnt nekem, hogy a gyors beszédű, széles mosolyú, élénk és megnyerő doktor úr sorsával elégedett ember, valóban.

Yaghi doktor a föld egyik legszebb országának szülötte. Hazáját a Közel-Kelet Svájcának is nevezik. Földjével bőkezűen bánt a természet. Az ország háromezer méteres hegycsúcsain örök a hó, tengerpartjain a nyár. A kétezer méteres hegygerinceken őshonos libanoni cédrus az ország jelképe. A csodálatos, szélbe kapaszkodó fa a mi Csontvárynkat is lenyűgözte. Nem voltak azonban mindig és mindenben kegyesek Libanon főniciai, görög, örmény és arab keveredéséből létrejött, sokféle vallású népéhez az istenek. Az ország sok ezer éves történelme háborúk, felkelések, megszállások és felszabadulások története. A francia gyarmatosítók távozása után kereskedelme, ipara felvirágzott, hétezer éve lakott fővárosát, Bejrútot, az arab világ Párizsának nevezték akkoriban. Mígnem a hetvenes évek közepén kirobbant és tizenhét évig tartó polgárháború miatt a tizenötmillió libanoniból tízmillió külföldre menekült. Köztük volt Yaghi doktor is.
– Festő akartam lenni – mondja. – Gyerekkoromban rajzoltam, mindig csak rajzoltam, de édesanyám azt mondta, a művészetből nem lehet megélni.
A középiskolában franciául tanultam a matematikát, a biológiát, a francia irodalmat és történelmet. Haragudtam akkor nagyon ezért. Később mégis jól jött a nyelvtudás. Amikor kitört a polgárháború, a szüleim úgy találták helyesnek, ha kimenekítenek az országból. Romániában, Temesváron végeztem el az orvosi egyetemet. Persze románul egy szót sem tudtam eleinte, de a francia tudásom sokat segített. Kevés jó emlékem maradt abból az időből, mégse bánom, hogy ott voltam, hiszen ott ismertem meg a feleségem. Marika nagyváradi születésű lány volt, bár ez akkoriban nekem semmit sem jelentett. Románul beszéltünk, s én az arab nyelvre tanítgattam. Amikor 1985-ben összeházasodtunk, még azt reméltem, szülővárosomban, Baalbekben élhetünk majd.

– Gondolom, nem volt egyszerű megszerezni az akkori Romániában egy arab származású fiatalembernek és egy magyar nemzetiségű lánynak a házassághoz az engedélyt.

– Ne is mondja. Hónapokig úgy tűnt, az esküvő csupán álom marad. Végül egy szerencsés véletlennek köszönhettük, hogy megkaptuk a román államtól
az engedélyt. Diplomaosztás után hazavittem a feleségem. Három évig éltünk és dolgoztunk Libanonban. Boldogok lehettünk volna, de a politika, a kiszámíthatatlan gazdasági helyzet miatt kénytelenek voltunk elhagyni az országot. Franciaországban vagy Kanadában szerettünk volna letelepedni. Nizzában akkor már élt egy öcsém. Hozzá készültünk. Akkoriban azonban a nyugati államok nem nézték jó szemmel a keleti országokban kiállított orvosi diplomát. Szóval nem sikerült. Marikának viszont éltek Magyarországon rokonai. És neki ez az anyanyelve. Ô hazakészült. Úgyhogy Bejrútban bementem a magyar konzulhoz. Berényi Jánosnak hívták. Franciául kezdtem beszélni hozzá. Egy darabig hallgatott, aztán azt mondta, ha önnek kényelmesebb, beszélhetünk arabul is. Fantasztikus ember volt. Három évre adott vízumot nekünk. Azóta is szeretném ezt megköszönni neki.

– Gondolom, egy szót sem tudott akkor magyarul.

– Nyolcvankilencet írtunk. Németh Miklós volt a miniszterelnök. Forrt a politika. Én ebből persze kukkot sem értettem. Azzal voltam elfoglalva, hogy találjak magamnak egy francia–magyar nyelvkönyvet a tanuláshoz, de csak olasz–magyar szótárat találtam. Azzal kezdtem el magolni. Kórházi orvosként, intenzív osztályon kaptam állást. Aneszteziológiából szakvizsgáztam. Akkor született Chnatal, a nagyobbik lányom, öt évre rá Caroline, a kicsi. Harminchatezer forint volt a fizetésem, és altatóorvosként egy fillér hálapénzt sem kaptam. Miből fogom eltartani a családomat, kérdeztem. Szóval bármennyire szerettem is a munkámat, váltanom kellett. Feleségemmel mindketten letettük a háziorvosi szakvizsgát. Akkoriban magánosították a háziorvosi praxist. Belevágtunk. Azóta felváltva rendelünk itt Marikával. Nem bántam meg. Úgy érzem, az emberek szeretnek. Az elmúlt években nagyon sokan hozták hozzánk a kártyájukat.

– Más a munkája Magyarországon egy családorvosnak, mint Libanonban?

– Egészen más. Itt egy háziorvosnak kisebb a felelőssége, hiszen a betegeket szakorvoshoz küldi. Libanonban egy körzeti orvos a sebészeti beavatkozások kivételével szinte mindent kezel, az epilepsziától a szívritmuszavarig. Itt a háziorvos a helyes diagnózis felállításához bármilyen szakorvosi segítséget igénybe vehet. Ott az orvosnak sokkal szélesebb tudásra van szüksége. Nagyobb a felelőssége. Igaz, a fizetése is.

– Gondolt rá, hogy visszamegy? Vége a háborúnak, úgy tudom, sok libanoni hazaköltözött.

– Nehéz a szívem, amikor erre gondolok. Ha itt vagyok, vágyom haza a szüleimhez, testvéreimhez, ottani betegeimhez, akik a mai napig felkeresnek, ha hazamegyek. De néhány hét elteltével már jönnék vissza. Hiszen a lányaim itt születtek, az apósomat áthoztuk Nagyváradról, s már itt él velünk. Itt vannak a betegeim, ideköt a munkám, a lakásom, a barátaim.

– A lányai beszélnek arabul?

– Sajnos nem. Ez az én hibám. Persze minden szót értenek, mert gyakran hallgatjuk a kinti televíziót, és nyaranként ott vannak a nagymamánál. De nem szívesen beszélnek.

– S a felesége?

– Marika kitűnően beszél arabul, hiszen három évig kint dolgoztunk. Ô egyébként angolul, németül, románul is tökéletesen tud. Ezért aztán, ha titkolni akarunk valamit, románra vagy arabra váltunk. Otthon azonban a magyar a nyelv. Egyébként mi is és a lányaink is kettős, magyar és libanoni állampolgárok vagyunk.

– Ezek szerint szavazhat is.

– Persze. Szavaztam is. Érdekel a politika. Van is róla véleményem. Úgy vélem, hogy a magyar gazdaságpolitika ügyetlenebb, mint a libanoni. Libanon Magyarországhoz képest egy kis adóparadicsom. Például nincs áfa, és a jövedelemadó is alacsonyabb. Ezért azóta, hogy rendeződött a politikai helyzet, sok pénz áramlik az országba. Mert ha béke van, az én szülőhazámban csodálatos az élet. Szívemből gyűlölöm a politikát, amiért tönkretette egy egész generáció életét, semmiért, saját hatalmi érdekeiért. Ártatlan emberek, gyerekek haltak meg azon a gyönyörű vidéken, ahol olyan kedvesek az egyszerű emberek, oly ízletes az étel, ahol csodálatos gyümölcsök teremnek, változatos az éghajlat. Ahol imádtam élni. Olyan az ország, mint egy nyitott történelemkönyv. Talán, ha nyugdíjba vonulok, veszek egy kis házat a hegyekben, és csak festeni fogok. Mert számomra a festés igazi gyönyörűség. Talán mások is érzik ezt. Azt hiszem, a képeim tetszenek az embereknek. Onnan tudom, mert kérik, szívesen megvennék őket. De én nem akarok eladni egyet sem. Amikor hazamegyek, ajándékba viszek belőlük édesanyámnak, a testvéreimnek. Az más. Ők felteszik a lakásuk a falára, és velem vannak. Ez sokat jelent nekem. Azt gondolom, hogy a művészet képes gyógyítani. A képek vigasztalják az embert, aki festi, és talán azt is, aki nézi őket.