2001 VI. évfolyam 4. szám Lovak és képek Dr. Szentirmay Istvánnal Simon Judit beszélgetett (E sorok írója így, zárójelben bevallja, hogy hosszabb ideje ismeri Szentirmay Istvánt, a MÁV Kórház nőgyógyászati osztályának helyettes főorvosát, s vele vizsgálat előtt és után, a váróteremben üldögélő hölgyek szinte buddhista türelmét kihasználva, halk s gyors szavakat szokott váltani festményekről, aukciókról, művészekről.) – Mi volt előbb, a nőgyógyászat vagy a műgyűjtés? – Először az úszás volt. Ugyanis tizenegy éves koromtól úgy tizenhét-tizennyolc éven át foglalkoztam úszással. Általában rövid távon indultam, száz gyors, pillangó, mell, kétszáz vegyes.

Egyéniben harminc magyar bajnokságot nyertem, Európa-bajnoki helyezett voltam, Európa Kupa-győztes, és három olimpián kerültem be az első hat közé. Közben természetesen iskola, majd egyetem, munka. Az úszásnak talán logikusnak tűnő következménye volt, hogy beiratkoztam a Testnevelési Egyetemre is, és megszereztem az úszó szakedzői címet, gondolván, hogy majd ezzel foglalkozom. De nem így történt, mert jöttek a lovak. Most a kaposvári Állattudományi Egyetemre járok, mégpedig lótenyésztő szakmérnöki szakon végzem az utolsó évet.

– „Jöttek a lovak”? Ezt olyan magától értetődően mondja, mintha mi sem lenne természetesebb, mint hogy a lovak beléptek, akarom mondani, bevágtáztak az életébe.

– Az állatokat mindig nagyon szerettem, mindenekelőtt a lovakat és a kutyákat, ők nagyon közel állnak az emberhez. A ló, amely egyrészt állat, másrészt egy magas szintű teljesítménysportnak társszereplője lehet, különösen kiemelt helyzetben van. Közelebbi találkozásom a lovakkal látszólag véletlenszerű volt, egy barátom révén történt. Kezdetben csak élveztem a lovaglást, de egy idő után arra gondoltam, nagyon szép, nagyon jó, hogy én itt lovagolgatok, de ha már csinálok valamit, akkor azt csak komolyan érdemes. Értem ezen azt, hogy akkor már versenyezni kell, vagy legalábbis feltétlenül szükséges minden lóval kapcsolatos dolgot megtanulni. Így azután vettem egy lovat, és már a saját lovammal foglalkozhattam. Majd vettem még egy lovat, és még egyet, és még egyet, ám egy idő után eljutottam ahhoz a felismeréshez, hogy az orvosi munkám mellett a versenyzést nem tudom olyan profi színvonalon előadni, mint ahogy szeretném. Azt hiszem, már sportoló múltamból is nyilvánvaló életfelfogásom, miszerint, ha valamivel foglalkozom, akkor azt komolyan veszem, s igyekszem a legjobb tudásom szerint művelni. Tehát amikor egyértelművé vált számomra, hogy nem tudok olyan felkészülten versenyezni, mint szeretnék, profi lovasokat és munkatársakat vontam be a munkába, akik biztosítják számomra azt a színvonalat, amit én kívánok. Így most már eljutottunk odáig, hogy van egy nagyon komoly tenyészetünk, sőt, talán azt mondhatom, az egyik legjobb genetikai állomány a miénk az országban, a tenyészkancák tekintetében pedig nemzetközi szinten is megállja a helyét. Ha pedig ezeket a kancákat sikerül a világ legjobb ménjeivel párosítani, reményeim szerint komoly teljesítményt nyújtó egyedek születhetnek.

– Bocsássa meg a profán kérdést, de előfordult már, hogy segédkezett az ellésnél?

– Nem, mert az ellés váratlanul történik, és inkább az ottani személyzet dolga. A tenyésztésnek ebben a gyakorlati részében nem vagyok profi, hogy úgy mondjam.

– De lovagolni azért szokott?

– Sajnos csak ritkán lovagolok, de mindennap kimegyek a lovakhoz. Pesttől negyven kilométerre van egy harminc hektáros területünk, istállókkal, versenypályával, csikókkal, tenyészkancákkal, versenyző lovakkal. Inkább csak irányítom, koordinálom a munkát. Mindig megnyugtat, ha a lovak között lehetek, de nem szeretném, ha olyan érzése lenne bárkinek is, hogy én „lómániás” vagyok. Valóban imádom a lovakat, de egy kicsit másképpen is nézem őket. Számomra ez egy tevékenység, hiszen nemcsak szeretem, hanem nevelem és felkészítem őket valamire. Például csikókora óta van nálunk Joop, egy sötétpej mén, ő már eredményesen szerepelt nemzetközi versenyeken, komolyabb pályákon is.

– Úgy tűnik, a lovakhoz való viszonya túlzás nélkül szenvedélynek nevezhető.

– Természetesen szenvedély, de ebben a szenvedélyben a szisztematikus munka és a türelem is szerepet játszik. Tehát tudni kell, hogy ha ott áll egy féléves csikó, ő azon kívül, hogy kedves és szeretem, azért áll ott, hogy nyolc év múlva majd esetleg nemzetközi pályákon versenyezzen.

– Ha meglát valahol egy kedvére való lovat, akkor megdobban a szíve, és addig nem nyugszik, amíg meg nem szerzi?

– Inkább azt tapasztalom, hogy ha az ember igazán komolyan foglalkozik valamivel, akkor egyszer csak óhatatlanul szembejön vele, ami felé éppen megy. Tehát nemigen történik úgy, hogy meglátok egy lovat, és megtetszik, hanem tudom, hogy melyiket szeretném, és megszerzem, ha módomban áll. Ugyanígy vagyok a festményekkel is.

– Ezzel azt mondja, hogy azon kívül, hogy mindkét foglalatosság szenvedély, van valami közös a műgyűjtésben és a lótenyésztésben?

– Úgy vélem, igen, mert mind a kettő, hogy is mondjam… Tehát a művészet és a sport is az ember legmagasabb rendű tevékenysége, és mint ilyen, egy efféle maximalista ember számára, mint én vagyok, egyenértékű. Tehát ugyanúgy lenyűgöz egy műalkotás, mint egy sportteljesítmény – jelen esetben az ember és a ló együttes teljesítménye.

– A gyűjtést, úgy tudom, nagyon fiatalon kezdte.

– Valóban, már gyerekkoromban érdekeltek a műtárgyak, a képek. Magam is rajzoltam, festettem, de később nem maradt időm és energiám a sport és tanulás mellett. Viszont próbáltam megismerni a festészetet, közelebbről a magyar festőket – mivel nemcsak a művészetük érdekelt, hanem a személyiségük is – olyan nagyszerű művészeket, mint Ország Lili, Bálint Endre, Deim Pál, Korniss Dezső, Czóbel Béla és Barcsay. És közben, azt hiszem, magától értetődően jött a gyűjtés igénye: az ember szeretne a képeikből egyet-kettőt mindennap látni. Mert más egy kép napsütésben, délelőtt, és más este, és teljesen más, mint ha múzeumban néznénk meg. Még húsz év múltán is felfedezhetünk benne valami újat, ami éppolyan lelki-szellemi élményt ad, mint amikor egy Bachot vagy Mozartot hallgat meg az ember ezredszerre. A zenehallgatással ki lehet szakadni az életből, ha csak húsz percre is.

– Elég „sűrűn” él. Nem fáradt?

– A sok fáradtság konzerválja az embert. (Nevet.) A legnagyobb pihenés pedig a sikerélmény. A siker ad erőt. Egy gyermek születése, vagy ha megszerzek egy képet, vagy ha látom, hogy jól dolgoznak a lovak, és az emberek elégedettek körülöttem, ez tölt el energiákkal.

– Miért szereti a hivatását?

– Nehéz kérdés, illetve nehéz rá válaszolni, mert ha azt mondom, azért, mert humanista vagyok, közhelyként hat, de az vagyok, és az is szeretnék maradni, akkor is, ha ez manapság már úgyszólván anakronisztikus. Szeretem az embereket, minden hibájukkal együtt, és a velük való törődés hozzátartozik az orvosi pályához. Az én szakterületem különösen érdekes, mert a nőgyógyászat terén, a gyógyításon kívül egyrészt a műtétek során hasznosíthatom manuális készségemet, másrészt pedig – és talán ez a legfontosabb – a szülészet szinte csak pozitív élménnyel, örömmel és boldogsággal jár. Azt hiszem, több ezer gyermeket segítettem már világra, de ez mégsem válik soha rutinná, mindig fantasztikus élmény marad.