2002 VII. évfolyam 4. szám Az én hivatásom alázatra nevel Dr. Szuromi Pál pszichiáterrel Dogossy Katalin beszélgetett A kívülálló számára a pszichiátria az orvoslásnak talán legtitokzatosabb területe. Pestiesen szólva nehéz ügy. Sok ember képzeletében még ma is sárga házak, hálós ágyakba zárt, kiszámíthatatlan, őrjöngő emberek jelennek meg, ha ezt a szót hallják: elmegyógyászat. A pszichiáter a laikus szemében nem is „igazi” orvos. Mert az igazi orvos fogat húz vagy operál, de legalábbis sztetoszkóppal a nyakában vérnyomást mér és receptet ír. De mit csinál a pszichiáter? Erről ma is a legkülönfélébb nézetek, féligazságok élnek. Vagy az, hogy csupán szavakkal gyógyít, vagy csak gyógyszereket rendel, vagy, ami a legrosszabb, még ma is mindennap elektrosokkot ad…

A hetvenes évek legelején, akkor, amikor dr. Szuromi Pál a Szegedi Orvostudományi Egyetemen kezéhez kapta diplomáját, az ama már nyilvánvaló tény, hogy az elmebetegségek az agy betegségei, hogy hátterükben hormonális és biokémiai folyamatok zajlanak, szinte csak feltételezés volt, hiszen nem álltak rendelkezésre a működő agy vizsgálatának korszerű módszerei, a CT, az MRI, az EEG, és az ennél is korszerűbb eljárások, mint például a pozitron emissziós tomográfia.

– Ha ma visszagondolok azokra az évekre – mondja a békési pszichiáter –, néha még egy kicsit szégyellem is magam. Bár az egyetem utolsó két évében már biztosan éreztem, hogy az én érdeklődési köröm kívül esik a – mondjuk úgy – biológiai orvoslás területén, fiatalemberként nem tudhattam, milyen nehéz fába vágom a fejszémet, amikor a pszichiátriát választom. Diplomaosztás után a gyulai kórházba kerültem. Akkoriban is ott működött az ország egyik legnagyobb elmeosztálya. És bizony majdnem olyan volt, amilyennek az emberek az elmeosztályt elképzelték. Való igaz, hogy a gyógyítás egyik alapvető eszköze az elektrosokk volt. S amikor én a szakmát kezdtem, akkor ezt a beavatkozást még altatás nélkül is végezték. A betegek tizenöt ágyas hálókban voltak elhelyezve, szemükben közöny volt vagy rémület. De az is tény, hogy én a szakmai tudásom jelentős részét azokban az években és ott szereztem. Édesapám, aki rendkívüli áldozatok árán taníttatott, kezdetben egyáltalán nem örült, hogy fia nem „rendes” orvos lett. Ma már megértem ezt, és pontosan tudom, mennyi mindent köszönhetek neki. De akkoriban még voltak a pályaválasztásom miatt vitáink.

– Édesapja is orvos?

– Nem. Tipikus elsőgenerációs értelmiségi vagyok. Hevesben, egy Egertől egyórányi „vonatjárásra” lévő nagyközségben születtem. Nagyszüleim néhány holdon gazdálkodó parasztemberek voltak. Szünidőben én is kijártam velük a földekre, és gyakran láttam, hogy térdig sárban ásták a cukorrépát. Iszonyú nehéz munka volt. Édesapámnak már sikerült egy lépcsővel feljebb lépni a társadalom ranglétráján, tisztviselő lett. Én egyedüli gyerekként mindent megkaptam, amit egy gyerek akkoriban megkaphatott, és nem kellett osztozkodnom anyámon, apámon, a játékaimon senkivel. Ma már persze tudom, hogy egy testvér többet ért volna. Azonban édesanyám fájdalmasan fiatalon meghalt. Én csupán tizenkét éves voltam akkor. Két évvel később bekerültem a városba, az egri Dobó István Gimnáziumba, amely akkor az ország egyik legjobb középiskolája volt. Erős szigorral, hihetetlen kemény fegyelemben, de magas szakmai színvonalon neveltek minket. A szigor összekovácsolta a diákokat, és ez a közösség valamennyire pótolta a szülői házat.

– Nehéz volt akkor, a hatvanas évek közepén orvosegyetemre bekerülni?

– Viszonylag könnyen bejutottam. A szóbelimen például nem is kémiáról vagy biológiáról, hanem olvasmányélményeimről kérdeztek.

– Talán úgy gondolták, hogy a tárgyi tudás az egyetemen megszerezhető, de emberséget nem lehet tanítani.

– Bizonyára ez is közrejátszott. Tény, hogy első nekifutásra felvettek. És akkor elkezdődött életem egyik legszebb időszaka. Szeged csodálatos város volt, tele élettel, fiatalsággal, szabadsággal és művészetekkel. Én úgy gondolom, hogy sokkal könnyebb, színesebb, boldogabb életet éltünk, mint most a fiam, aki ötödéves orvostanhallgató Pesten. Persze voltak kemény vizsgaidőszakok, amikor az ember még az ép elméjét is féltette, de a szorgalmi időszakban lazábban éltünk. Színházba, irodalmi összejövetelekre, kiállításokra, vitakörökbe jártunk. Akkor kezdtem publikálni a Tiszatájban. 1970-ben megnyertem egy orvostanhallgatók számára kiírt novellapályázatot. Verseket írtam, operába jártunk. Ma a fiamnak alig van ideje ilyesmire.

– És vonzódása az irodalomhoz azóta is megmaradt.

– A zene ma is a tökéletes kikapcsolódást jelenti. S az írogatással se tudtam felhagyni. Két kötetem jelent meg eddig, s mostanra összegyűlt egy kötetnyi limerick. Nehéz műfaj, most, hogy már írtam jó néhányat ezekből a fonák versikékből, csak most érzem igazán, hogy mennyire. De az írás fontos számomra, kizökkent abból a feszültségekkel teli munkából, amelyben élek. Több mint húsz éve a békési pszichiátriai rendelőt vezetem. Valamikor a hetvenes években sokan jöttek azért, hogy kimerültek, túlhajszoltak, vegyük táppénzbe őket, pedig csupán a háztájiban akartak dolgozgatni kicsit. Ez sem volt jó. Ma azonban fordult a kocka. Nagyon sok embernek valóban szüksége lenne pihenésre, mert a stressz, az állandó létbizonytalanság, az anyagi kiszolgáltatottság miatt megsokszorozódtak a szorongásos, pánikreakciókat mutató, depresszió közeli kórképek. Az állandó gondozottak, tehát a nagy pszichiátriai kórképekkel kezeltek mellett a naponta hozzánk forduló negyven-ötven beteg legalább fele ilyen. Sokkal több idő vagy legalább még egy orvoskolléga kellene ahhoz, hogy nyugodt lelkiismerettel azt mondhassam, mindenkire jutott elég idő. A pszichiátria a leggyorsabban fejlődő tudományágak egyike. Rendkívül sokat tudunk az agyban lejátszódó folyamatokról, és kitűnő gyógyszereink is vannak, de a szó gyógyító ereje nem nélkülözhető. A beszélgetésre azonban idő kell. S az én munkám talán legnehezebb része éppen az, hogy képes legyek felismerni, melyik betegemnek milyen terápiára, segítségre van szüksége. Ez a munka alázatra nevel, mert kiszolgáltatott, sérülékeny, meggyötört embereknek kell nap mint nap a szemébe nézni.

– Nehéz?

Gyakran nehéz. Szerencsére a családom biztos hátteret nyújt. Hatéves kislányom fiatalon tart, szívsebésznek készülő fiam kitűnő eredményei pedig büszkeséggel töltenek el. És első házasságomból való huszonnyolc éves lányom is sikeres ember. Ha néha úgy érzem, hogy a betegségekkel szemben alulmaradok, ők segítenek. Az esetek jelentős részében, ha receptre felírhatnám a derűs és harmonikus családi életet, a biztos és értelmes munkát és az emberhez méltó megélhetést, gyógyszerre talán szükség se volna.