2008 XIII. évfolyam 1. szám A körorvos kislánya Dr. Csapláros Zsuzsával Dogossy Katalin beszélgetett A Kaposvár belvárosában álló tágas kúriában mintha megállt volna az idő. Az egymásba nyíló, hatalmas szobákban kényelmes bútorok, cserépkályhák, a falakon olajfestményeken a szülőfalu, Kötcse képe, a ködbe burkolódzó, téli Erzsébet híd. A lefüggönyözött ablak előtt a szemközti gimnázium ifjúsága korzózik, hangjuk azonban nem hallatszik be a szobába. Vendéglátónk, dr. Csapláros Zsuzsa fogorvos, kandidátus, műkedvelő szobrász és novellista szívesen beszél nekünk a múltról.

– Kötcsén születtem, bizony elég régen – sóhajt s elneveti magát. – Nehéz, de békés idők voltak. A háború előtt naponta kijárt hozzánk a fűszeres meg a hentes, felvették a rendelést, délután pedig nagy gyékényszatyrokban hozták ki az árut. A pék reggelenként a kapu elé tette a friss, ropogós péksüteményt.
Nem nyúlt ahhoz senki. Édesapám hat falu, négy tanya orvosa volt. Abban az időben, amikor közvilágítás sem volt még arrafelé. A járhatatlan utakra télen ráfagyott a rög, amely tavasszal cuppogó sártengerré változott. Nyáron a szekeret, lovat belepte a por. Huszárdoktornak hívták az édesapámat, mert leggyakrabban lóháton járta a körzetet. A hűséges állat méteres hóban is elvitte a nehéz szüléshez, a beteg kisgyerekhez, az élettől búcsúzó haldoklóhoz. Aztán egyedül is hazatalált fáradt, alvó gazdájával a hátán, a csillagtalan éjszakában. Lóháton indult apám azon a tragikus napon is 1937-ben, december 3-án, amikor a balatonszárszói állomáson veszteglő, 1284. számú tehervonat kerekei között József Attila holttestét kellett azonosítania.

- Csapláros főorvos asszony bánja, hogy nem faggatta többet arról a napról az édesapját.

– A harmincas években egészségügyi ellátás szempontjából Balatonszárszó is Kötcséhez tartozott – mondja. – Apám azon a decemberi napon is reggeltől talpon volt már, amikor telefonáltak neki, s csak annyit mondtak, a vonat alá vetette magát valami költő, József Attilának hívják. Édesapám a dermesztő hidegben lóháton tette meg a tíz kilométeres utat, s olyan fáradtan szállt le a nyeregből, hogy majdnem rászédült az élettelen testre.
 Apám a család háziorvosa volt, de József Attilával csak ritkán találkozott. Nővéreit kezelte, akik megkérték, próbálja rávenni depressziós öccsüket, hogy vágjon egy kis fát és lapátolja el a havat. Azt tudom, hogy Attila gyakran vendégeskedett a falu jegyzőjénél, aki apám keresztkomája volt. Esténként hozzájuk járt kártyázni.  Ekkor azonban Szárszón vajmi keveset tudtak arról, hogy egy költőgéniusz lakik a panzió szegényes vendégszobájában. Sőt még a negyvenes évek végén is kevesen hallottak róla arrafelé. Szárszón egy hófehér mészkő szobrot állítottak az emlékére 1949-ben. Ennek leleplezésén én is jelen voltam. A szobor egy favágót ábrázolt, kezében fejszével, alatta pedig ez állt: „Ejh, döntsd a tőkét, ne siránkozz!” A tömegben egy idős szárszói asszony meg is jegyezte: megérdemelte az illető a szobrot, mert kemény munkát végzett, hiszen favágó  volt. Életem minden nyarát kétéves korom óta a mai napig Szárszón töltöttem. Azonban csak tizennyolc éves koromban költöztünk oda véglegesen. Abban a házban laktunk, ahol ma is, immár nyugdíjasként az egész nyaramat töltöm. Persze nagyon más volt akkor az élet. Nem voltak autók, csak a Hunyady gróf bivalycsordája verte fel a port a Fő utcában.  Fehérváron érettségiztem, utána Széplakon voltam fogtechnikus tanuló – folytatja az emlékeket a főorvos asszony. – Aztán a budapesti Központi Stomatológián kaptam állást. Fogszabályzó készülékeket csináltam, s ha maradt időm, eljártam a Dési Huber Képzőművész Körbe. Tanáraim azt mondták, van tehetség bennem, de édesapám nagyon nem akarta, hogy képzőművész legyek. Éhen akarsz halni, lányom? – kérdezte. Így aztán beiratkoztam inkább a fogorvosi karra. A végzés előtti évben megismertem a férjemet, aki gyógyszerészként Kaposvárra került. Jöttem el vele én is ide. Soha nem bántam meg. A rendelőintézetben dolgoztam. Rengeteg szabálytalan fogsorú gyerekkel találkoztam, akiket csak Pestre vagy Pécsre küldhettem fogszabályozásra. Ez persze sok pénzébe került a szülőnek, és sok idejébe a gyereknek. Ezért indítottam el a megyei fogszabályozást, létrehoztam a megyei protetikai szakfelügyeletet, amelyet néhány év után minden megye követett. Volt egy protetikai szabadalmam is, amelyre azonban hiába kerestem kivitelezőt.
Később ezt a készüléket külföldről hozták be. A legbüszkébb azonban még sem erre vagyok – mondja. – Hanem arra, hogy rájöttem az addig ismeretlen eredetű arcidegzsába kórokára.
Az állkapocsízület funkciózavarára visszavezethető betegségből sok száz páciensemet gyógyítottam meg, akik szerte az országból hozzám jöttek, mert nem akarták magukat megoperáltatni. E témából védtem meg kandidátusi disszertációmat. Szóval mondhatom, hogy szakmailag elértem, amit ezen a területen el lehet érni. Azt hiszem, az életem teljesnek mondható. Harminckét éve vagyok tagja a Magyar Orvosíró és Képzőművész Körnek. Nyolc évig voltam vezetőségi tagja, tizennégy éve pedig, az elnöke vagyok. A szívem mindig a művészetek felé vonzott. Elsősorban a szobrászat felé. Ha van időm, erőm, apró szobrokon örökítem meg gyerekkorom figuráit, parasztembereket, csecsemőjüket szoptató asszonyokat. De szívesen készítek portrét Somogy megye híres íróiról, például Csukás Istvánról is. Hat önálló kiállításom volt. Néha elkalandozom az irodalom felé is.
Novelláim különböző újságokban, a kör antológiáiban jelentek meg.
Azt hiszem, valami nyugtalan kreativitással születtem, hiszen mindig is alkottam valamit. Ha mást nem, hát bútorokat terveztem, babaszobákat. Persze a család és a munka mellett kevés időm maradt ilyesmire. Kislányom fogorvos, két unokám pedig gimnazista. A nagyobbik valószínűleg továbbviszi az orvosi hivatást. Legalább is azt mondja, ő mindenképpen orvos lesz. Nem bánom. Mert bár nagyon nehéz, de gyönyörű hivatás a miénk.

– Hogy mit csinálok még? – teszi föl önmagának a kérdést. – Kongresszusokat szervezek. Eddig huszonkét rendezvény van mögöttem, nemzetközi orvosíró-találkozók, sok száz fős fogorvosi vándorgyűlések.
Pedig egyre nehezebben tudom megszervezni őket, hiszen már nem vagyok fiatal. Emlékszem, kiskoromban vágyakozva néztem a Balaton északi partját. Elérhetetlenül távolinak tűnt. Aztán kitágult a horizont, végautóztam fél Európát. A világ kinyílt, s én jöttem-mentem benne. Sokáig nem ismertem a fáradtságot. Volt, hogy hivatalos ügyben hetente háromszor is Pesten voltam, mégis, negyedszerre is beleültünk az autóba, hogy felmenjünk az Operaházba vagy a Vígszínházba, egy-egy érdekesebb, nevesebb előadást megnézni. Erre sajnos ma már nem lennék képes. Ismét szűkülni kezdett a világ. Ülök imádott szárszói kertünkben, és ismét távolinak tetszik Révfülöp, Badacsony. Üldögélek a házban, ahol egy időben negyven ember is vendégeskedett, hiszen apámmal is, férjemmel is nagy társasági életet éltünk. Ma egyedül vagyok. A lányom dolgozik, az unokáimnak is van saját életük. Így hát sokszor csak üldögélek, és azon gondolkodom, hogy mennyi minden történt velem, amit el kéne valakinek mondanom.