|
2008 XIII. évfolyam 3. szám
Angyalföld és Himalája
Cserháti Endre professzorral
Dogossy Katalin beszélgetett
– Nem hiszem, hogy az én életem igazán érdekes – mondja Cserháti
Endre, az I. számú Gyermekklinika nyugalmazott professzora, a
Schöpf-Merei-, a Markusovszky-érem és számos egyéb szakmai kitüntetés
tulajdonosa. Aztán órákig beszélgetünk, s még mindig csak valahol a
gimnáziumi éveknél tartunk. Nincs ezen csodálkoznivaló persze, hiszen a
professzor életéből több regényt is meg lehetne írni. Egyikhez nem is
kéne más, csak elővenni osztrák édesanyja családi fényképalbumát. Egy a
XIX. században élt dédapa jóvoltából ugyanis, aki a fényképezés
feltalálása után rövidesen fotóztatni kezdte a család tagjait, és a
festményeken szereplőkről is fényképet készíttetett, ritka kincs maradt
az utódokra. Egy olyan album, melyben már a XVIII. században élt ősök
„fényképei” is megtalálhatók. De csöppet sem kevésbé érdekes a család
Nógrád megyéből elszármazott ágának története. Külön regényt lehetne írni Cserháti professzor apai nagyapjáról, Angyalföld első körorvosáról. Ő az egyik nagyon szegény, körgangos bérház szoba-konyhás lakásaiból kibérelvén s egybenyitván négyet, megkezdte rendelését az 1890-es évek elején. A város e szegény, ebben az időben fejlődő ipari területén évtizedeken át népszerű orvos volt. Nem sokkal Cserháti doktor fia születése után valahol Ausztriában, az Inn folyó partján nyújtózkodó romantikus városkában, Braunauban születik egy másik gyermek is. Egy leány. Az egymástól ezer kilométernyire lévő két család nem sejtheti ekkor az eljövendő háborúkat, miként azt sem, hogy rokonokká lesznek alig néhány évtized után, az első világégés zűrzavarát követően. – Apám – mondja erről az időszakról a professzor – érettségi után beiratkozik az orvosi egyetemre. Teheti, hiszen nagyapám, kinek emlékét sokáig őrizte az angyalföldi bérház és környékének emlékezete, polgári jómódot biztosított a családnak, feleségének s a két gyereknek. Tisztes munkával szerény vagyont gyűjtött, és bizakodón nézhetett a jövőbe. Hogyan is sejthette volna, hogy mindezt elsodorja a nagy háború és az azt követő infláció? Sajnos ez történt. Apám nem folytatta az egyetemet, mivel közben besorozták a tiroli császárvadász ezredbe, és Ausztriába vezényelték, ahol nemcsak a háború rémségeit, de anyámat is megismerte. A szépséges, fiatal osztrák leányka ugyanis a középiskola elvégzése után egy katonai raktárban dolgozott. S a Ferenc József születésnapja alkalmából tartott bálon megismerte apámat. Ahogyan tréfálkozva mondani szoktam, a császár születésnapja az én életem legfontosabb eseménye. A háború elvitte nagyapám vagyonkájának maradékát és apám doktori álmait. Fialt azonban oly szerelmet, melynek következményeképp mi itt most beszélgethetünk.
– Ezek szerint a professzor úr anyanyelve nem is magyar, hanem német.
– Hároméves koromig nem is nagyon beszéltem magyarul. Osztrák származású anyám csak németül beszélt velem. A cselédlánytól kezdtem el tanulni a magyar szavakat. Emlékszem, hogy a magánóvodába, amely német óvodának hirdette magát, ingyen járhattam azért, hogy a gyerekekkel beszéljek németül. Az angyalföldi Reitter Ferenc utcai házban, ahol laktunk, apám zongora- és németnyelv-tanításból tartotta el a családját, miközben élete végéig bántotta, hogy nem lett orvos belőle.
– Gondolom, önt, a fiát szinte születésétől orvosnak szánta.
– Bizonyára. Bár engem nem kellett különösebben nógatni. Azt szoktam mondani, hogy már másfél éves koromban orvosnak készültem. Van ugyanis egy fénykép, ahol apám kalapjában, nagyapám orvosi táskájával a kezemben állok a kertben. Ez persze csak tréfa. Az viszont igaz, hogy két kitűnő gyermekorvosom, Flesch Ármin, később Steiner Béla nagy hatással volt rám. Az élet érdekessége, hogy az elmúlt évtizedekben ugyanazt a munkakört töltöttem be a gyermekklinikán – az igazgató-helyettesit –, amit annak idején Bókay János mellett Flesch Ármin. Steiner Béla, aki szintén a mi klinikánk tagja volt valamikor, később az orvostovábbképzés első professzora lett. És apám baráti körében is sokan voltak orvosok. Az is igaz, hogy apámnak nagyon fontos volt, hogy jól tanuljak. Az ostrom alatt egy ideig nem jártunk iskolába. Apám megpróbált ugyan az egyik még működő katolikus iskolába beíratni, de ez sem sikerült. Amikor azonban a Várban az utolsó német katona is elesett, kézen fogott, bevitt a Kölcsey gimnáziumba, ahol harmadikos voltam, hogy megtudakolja, mikor kezdődik a tanítás. Vitéz Esztergomi Ferenc igazgató úr, kinél szigorúbb embert nem ismertem, s akitől tanár, diák egyformán reszketett, megsimogatta a fejemet, azt mondta, örül, amiért ennek a kedves kisfiúnak semmi baja nem lett. Az igazgató tudta valószínűleg, hogy az őt körülvevő polgári világ megszűnik, én pedig ekkor éreztem először, hogy valami elképzelhetetlenül nagy változás következik.
– Gondolom, az 50-es évek elején, amikor érettségizett, nem volt túl jó ajánlólevél az osztrák édesanya és a polgári származás.
– Nem, de mivel én jó tanuló voltam, elsőre felvettek az egyetemre, amit vörösdiplomával végeztem el. Ez akkoriban a summa cum laude fokozatnál is nehezebben volt megszerezhető. 1956-ban diplomáztam, szeptember 29-én, szombaton doktorrá avattak, hétfőn pedig bevonultam katonának Nagykanizsára. Így aztán az októberi pesti eseményekből kimaradtam.
– S hogyan került a klinikára?
– Hiába végeztem vörösdiplomával, ahhoz, hogy az ember egy egyetemi klinikára bekerüljön, akkoriban ennél „fontosabb” dolgokra volt szükség. Nekem azonban nem voltak kapcsolataim, se politikai érdemeim. Szerencsém volt. Dolgozott a klinikán egy adjunktus, aki hosszú ideig Franciaországban élt, és baloldali gondolkodású volt. Évekig dolgozott Párizsban a gyermekklinikán, és az 50-es évek elején hazajött, hogy a megvalósult szocializmust szolgálja. Egy ízben sétáltam a folyosón, amikor az adjunktus úr hátba vert és azt kérdezte, mondd, tudsz-e angolul? Valamennyire. Nos, akkor az asztmáról írott referátumomhoz szükséges angol cikkeket te fogod elkészíteni. Így is lett. Ô intézte el aztán, hogy egy akkor éppen megüresedett álláshelyre engem a friss diplomámmal felvegyenek. Ennek több mint ötven éve. Neki köszönhettem az állásomat és máig tartó érdeklődésemet az asztma és allergia iránt. Így váltak kutatási területemmé a csecsemő- és kisgyermekkori allergiás és légúti megbetegedések, a tüdőasztma természetes lefolyása, gyógyítása. Miközben a WHO asztmaellenes ajánlásainak egyik kidolgozója lehettem, több könyvet is írtam erről a témáról. Például Allergia – öröklôdés – megelőzés címmel, társszerzőkkel együtt, a Gyermek-tüdőgyógyászat tankönyvét.
– Sokat fejlődött a gyerekgyógyászat ötven év alatt?
– Két adatot mondok magának. 1921-ben a csecsemők 21 százaléka meghalt egyéves koráig. Ma ez a szám néhány ezrelék. Az 50-es években a gyerekkori fehérvérűségben szenvedők túlélési ideje három hónap volt, ma a túlnyomó többségüket meg tudjuk gyógyítani.
– Minek köszönhető ez?
– Három dolognak. A higiénés körülményeknek, a védőoltásoknak, az antibiotikumnak és természetesen negyedikként a farmakológia fejlődésének. Eltűnt a himlő, megszűnt a járványos gyermekbénulás. Nagyon sok számot, adatot tudnék mondani, mert szenvedélyesen érdekel az orvostörténet is.
Azért írtuk meg Tulassay Tivadarral a Pesti Szegény Gyermekkórháznak, vagyis a mai I. számú Gyermekklinikának a történetét. Ugyanezen érdeklődés része a Magyar Gyermekorvosok Társaságának történetéről Székely Áronnal írt munka. S van még egy szenvedélyem, imádok utazni. A feleségemmel voltunk tengeralattjárón a korallszirtek között, és jó néhányszor négyezer méter felett a hegyekben. Legutóbb, már hetvenen túl, a Himalájában 5019 méteren – természetesen terepjáró autó segítségével. De jártunk majdnem mindegyik földrészen, és olyan helyeken is, melyekről a legtöbb ember alig hallott. És szenvedélyesen filmezek, miközben a feleségem fotózik. A hangosított, megszerkesztett útifilmek életem fontos tárgyszerű emlékei.
– A felesége is orvos?
– Nem, ő jogot végzett, és az államigazgatásban dolgozott egész életében. Egy lányunk született, aki bár három diplomát és jó néhány nyelvvizsgát megszerzett, egyelőre főleg az anyaság mellett döntött. Négy unokával ajándékozott meg minket. A legidősebb kilencéves, a legkisebb pedig tizenöt hónapos.
|
