2008 XIII. évfolyam 4. szám

„Szóval mindig is orvos szeretett volna lenni?” „Igen”, mondja. Délután van, korán sötétedő késő őszi délután. Hosszú volt a nap, hosszú az év. Látom szemében a fáradtságot. Legszívesebben hagynám, pihenjen, menjen friss levegôre. „Nem tartom föl sokáig”, vigasztalom. Ettől mintha megnyugodna egy kicsit. Elgondolkodik. – Talán erdőmérnök is lehettem volna, mert a természetet és az állatokat nagyon szerettem. Rövid ideig állatorvosként is el tudtam volna képzelni magam. Aztán győzött az apai példa. Az Áldás utcai általánosból egyenes út vezetett a Rákóczi Ferenc Gimnáziumba. Ez volt akkor a budai, a környékbeli gyerekek szokásos útja.  Az egyetemre azonban csak másodszorra vettek föl. Először helyhiány miatt utasítottak el.

– Gondolom, gyerekkorában édesapját elég keveset látta, ez nem riasztotta el az orvosi hivatástól?

– Valóban, édesapám délelőtt a kórházban dolgozott, délután magánrendelése volt, amikor nekünk gyerekeknek bizony csendben kellett maradnunk. De ez így volt természetes. Édesapámat ugyan keveset láttam, de édesanyám nem dolgozott, otthon volt velünk. Később én is hasonló pályát jártam be. Nekem is huszonöt éven át volt magánrendelésem. Erre azért volt szükség, hogy nyugodt konzultációt biztosíthassak a betegeimnek. Hiszen a kórházban az embernek percnyi megállása sincs. Egyszerűen nem jut elég idő egy-egy betegre. Néhány éve, mióta bevezették az egészségügyben az úgynevezett kreditrendszert, különösen kevés szabadidőnk marad. A mostani rendszerben minden szakorvosnak ötévente szakvizsgánként kétszázötven kreditpontot kell szereznie. Mivel nekem három szakvizsgám van, hiszen sebész, mellkas sebész és onkológus is vagyok, ahhoz, hogy önállóan dolgozhassak, ötévente hétszázötven kreditet kell teljesítenem. Ez azt jelenti, hogy meghatározott kreditszerző tanfolyamokon kell továbbképeznem magam, ami nagyon sok időt és elég sok pénzt emészt föl. Egyszer kiszámoltam, hogy egy kreditpont átlagosan ezer forintba kerül az orvosnak. Mert persze ő fizeti. Ráadásul olyan anomáliák is vannak, hogy ha én tartok a hallgatóknak egy kétszer negyvenöt perces előadást, akkor ez nekik ötven pontot ér, nekem meg hármat. A tudományos publikációk közül is csak a bizonyos folyóiratokban megjelentek számolhatók el kreditként. És ezek között a folyóiratok között nincs magyar. A felvilágosító, ismeretterjesztő könyvek, amelyeket a kollégáimmal például az emlôrôl és annak betegségeiről írtunk, s amelyeket a Kossuth Kiadó jelentett meg, szintén nem számítanak. Szóval nem könnyű. Mire az összes szakvizsgámat megszereztem, tizenhárom teljes évet tanultam, Az osztályon, amit vezetek, tíz év alatt 252 ezer ambuláns és 42 ezer nagy műtétet végeztünk. Ezeknek csupán a 0,39 százaléka végződött halállal. Mégis szinte havonta előfordul, hogy egy gyógyult beteg pert indít.

– De hát miért? Azt gondolnám, az ember örül, hogy egészségesen távozhat egy ilyen osztályról.

– Furcsák az emberek – sóhajt a főorvos. – Amíg betegek, minden követ megmozgatnak, hogy ide kerülhessenek, hiszen ez az intézet státusa révén kiemelt, jó hírű. Amikor meggyógyultak, megtámadnak minket, például azért, mert nem tájékoztattuk ôket elôre az emlő deformitásáról.

– És tényleg nem?

– Persze, hogy tájékoztattuk. Nem is nyerik meg ezeket a pereket, nekünk azonban muszáj a bíróságra szaladgálnunk. Ma már vannak olyan ügyvédek, akik úgy hirdetik magukat, hogy „hozza el a zárójelentését, megmondom, mibe lehet belekötni”.

– Keserűséget érzek a hangjában.

– Tudja, én évtizedek óta mindennap fél hatkor kelek. Régen volt egy kutyusunk, ôt vittem le sétálni, de fél hétkor mindig itt voltam. Mostanában még korábban is. Hétig elvégzem az adminisztrációt, megbeszélem a kollégákkal, amit kell. Nyolckor végigvizitáljuk a hatvan ágyat. És kilenckor elkezdek operálni. Évente több mint ötszáz műtétem van. És mi ezen az osztályon a nyelőcsőtől a végbélig mindent operálunk. Egy nyelőcsőműtét sokszor öt–hat órán át tart, és csak negyedóra szünet van a következő műtétig. Ha este megszólal a mobilom, az első gondolatom mindig az, talán valami baj van valamelyik frissen operált betegemmel. Persze megszoktam. Tulajdonképpen gyerekkorom óta ebben élek. Szenvedélyesen szeretek operálni. Ha ott állok a műtőasztal mellett, az kivételes idő. Olyankor az ember nem érez fáradtságot, nem kell vécére mennie, nem éhes, nem szomjas. Minden porcikájával a műtétre koncentrál. És természetesen mindig a tudása legjavát adja. Jó lenne, ha egy egészen kicsivel több tiszteletet kapna ezért.

– Pihenés?

– Nyaranként a Balatonon szoktunk egy házat bérelni. Szeretek teniszezni. Sokáig minden pénteken este volt egy bridzspartink. Minden héten másikunknál. Sajnos az egyik barátom elment külföldre, hárman maradtunk, az a bridzshez kevés. Nehéz partnert szerezni. Az én fiatalkoromban népszerű játék volt. Szentendrén, ahol a szüleim háza volt, nyaranként éjszakákon át kártyáztunk. Ma a fiatalokat ez nem érdekli. Én még úgy tanultam meg, hogy a szüleim játszottak, s ha valaki nem jött el, kellett negyedik. Beálltam.

– És télen? Síelés?

– Nem szoktam síelni. Féltem a kezem. Fiatalkoromban jéghokiztam. Korcsolyázni jól tudok, tudtam. Ma már inkább rajzolgatok. A családról szoktam portrékat készíteni, meg a sebészeti tankönyvekbe vázlatokat, melyek segítségével a grafikusunk, Varga Géza elkészíti az anatómiai rajzokat.

– Felesége?

– Mivel ő röntgenben dolgozott, korkedvezménnyel nyugdíjba mehetett. Most élvezi az unokákat. Segít Nórának, a lányunknak hozni-vinni őket. Én sajnos csak a hétvégeken láthatom a gyerekeket, de hát amikor az orvosi hivatást választottam, tudtam, hogy így lesz. Így van rendjén.