2009 XIV. évfolyam 1. szám
Hatvanan, a szűkebb család
Csiba László professzorral
Dogossy Katalin beszélgetett
Miközben Csiba professzorral beszélgettem, az járt az eszemben, hogy mennyi mindent olvastam róla. Megnéztem előadását a Mindentudás Egyetemén. Kigyűjtöttem publikációinak listáját, elolvastam életrajzát a Ki Kicsodában. Mégse tudtam róla szinte semmit. Mert hát mit mondanak el egy emberről az életrajzi adatok? Elmondják, hol született és mikor. De nem árulnak el semmit a gyerekkoráról. A játékokról, amiket szeretett, a patakpartról, ahová elbújt a többiek elől, hallgatnak a büntetésekről és a dicséretekről, amiket édesapjától kapott. Elmondják, merre járt iskolába, hol végzett, de egy szót sem árulnak el arról, hogy miért éppen oda jelentkezett. Mik voltak kedvenc tárgyai. Nem szólnak az egyetemi szerelmekről, sétákról. Sem a diplomaosztás utáni legelső szülésről, amelyet le kellett vezetni. Semmit sem tudunk meg arról, hogy milyen volt az első beteg, akin nem tudott segíteni. Fontosak az életrajzok persze, hiszen én is azokból tudtam meg, hogy Csiba László a Debreceni Egyetem Neurológiai Klinikájának tanszékvezető egyetemi tanára, 1999-tõl az MTA doktora. A stroke-kutatás nemzetközileg ismert szakembere. A Magyar Stroke Társaság elnöke, a Nemzetközi Stroke Társaság tagja, az Európai Neuroszonológiai Társaság vezetőségének és a Stroke folyóirat kiadói testületének tagja. Ő szervezte meg az ország első neuroszonológiai laboratóriumát és a Magyar Neuroszonológiai Társaságot. 143 teljes terjedelmű közlemény, 20 könyvfejezet szerzője. Azt azonban már tőle tudom meg, hogy egy ideje a szépirodalom felé fordult. Nemrég megjelent novelláskötetében gyógyításról, kudarcokról és sikerekről, utazásokról, különleges emberi találkozásokról ír. Arról, hogy az orvos mindennap fontos lehet valakinek, hivatása ezért is csodálatos. Rövidek ezek a novellák, feszesek, olvasmányosak. Nehezen letehetők.Amikor beszélgetni kezdünk, látom rajta, hogy fáradt. Ködben, síkos, nyálkás úton jött fel Debrecenből az Akadémiára. S ma még mennie kell Miskolcra, egy beteghez, s csak aztán indulhat majd haza.– Megszoktam a fáradtságot. Amikor nagyon megviseltnek érzem magam, eszembe jut az édesanyám, aki vidéki körorvos apám mellett írnokoskodott, fertőtlenítette a műszereket, vigasztalta a betegeket, miközben nyolc gyereket szült és nevelt. Nem láttam őt soha éjfél előtt feküdni, hat óra után felkelni. Hiszen az ötvenes években, amikor én születtem, még nem volt segítsége az asszonyoknak. Nem volt gázfűtés, mosógép, papírpelenka. Anyám sparhelten főzte meg az ebédet, szénnel fűtötte a cserépkályhánkat, mosófazékban főzte ki a pelenkát, mégse panaszkodott sosem. Apám negyvenhat évig volt Sajószentpéteren körzeti orvos. Ma már el se tudjuk képzelni, milyen lehetett biciklivel, ökrös szekérrel, sínautóval utazni a betegekhez, nem nézve, nem tudva, hány óra van.Nem volt ügyelet, mert mindig szolgálatban volt, és a hetvennégy éves korában beköszöntő nyugdíjig nyaralni se voltak. Szüléseket levezetni, kocsmai verekedések utáni sebeket varrni, huszonnégy órás szolgálatban, közel fél évszázadon át. Miközben születtünk sorra, mi gyerekek, a hosszú, patakra nyíló parasztházba, ahol rajtunk kívül még két család lakott, vécé az udvaron, fürdőszoba nincs, viszont a patak kétévente kimossa a családot.
– Biztosan szerették az édesapját Sajószentpéteren.
– Igen, hisz díszpolgárrá választották, Batthyány-Strattmann díjat kapott, utcát, öregek otthonát neveztek el róla.
– Gondolom, ezért lett orvos ön is.
– Hárman lettünk orvosok a családból, öcsém a Borsod Megyei Kórház főigazgatója, Gabriella húgom gyerekgyógyász lett. Hat fia született, a hatból három már az orvosira jár. Sokfelé sodort minket az élet. Egyik húgom Párizsban a L’Oréal kozmetikai cég fejlesztő mérnöke, Tamás öcsém az Avon vezető szakembere. Ő kísérleti fizikából doktorált, de öt gyermekét nem tudta ebből a fizetésből eltartani, ezért kényszerült a kozmetikai iparba. Tipikus magyar karrier. Fizikai doktorátus, amerikai ösztöndíj, KFKI, ígéretes tudományos lehetőség, majd az Avon. Judit nővérem Svájcban él, bölcsész, újságot szerkeszt. A nyolc testvér átlagos gyerekszáma 3,38. Nekem is három gyermekem van. Közülük egy se lesz orvos. Zsuzsa lányom Külkereskedelmi Főiskolára járt, fantasztikusan lovagol. Military versenyeken, valami általam nehezen megjegyezhető kategóriában jár az élen. Dávid fiam kommunikációt, Klaudia, a legkisebb pedig amerikanisztikát tanul.
– Összejön néha a nagy család?
– Ritkán van erre mód, elfoglaltak vagyunk. Legutóbb karácsony másnapján voltunk együtt a szülői házban, melyet haláluk után megőriztünk. Minden testvérem ott volt, és az összes gyerek. Az unokák már nem mind, nem hiánytalanul. Öcsém és a felesége negyvennyolc emberre főzött. Azóta is bámulom őket. A testvéreim, a gyerekek és az ő gyerekeik, hatvan körül van a létszám.
– Gondolom, jó néha hazamenni. – Bizony, nagyon. Pedig régen elkerültem otthonról, hiszen már gimnáziumba is
Pannonhalmán jártam, a bencéseknél. Aztán Debrecenben egyetemre.
– Miért nem Pesten?
– Igaz, édesapám Pesten végzett, logikus lett volna, hogy az õ példáját kövessem. Csak hát a szerelem. A kislány, aki után Debrecenbe mentem, oda jelentkezett biológia szakra. őt nem vették fel, engem igen. Aztán ott ragadtam.
– S miért éppen a neurológia?
– Summa cum laude végeztem, idegsebész akartam lenni. Molnár professzor azt mondta, jól gondoljam meg. Ha nem érzek egészen különleges képességet az ujjaimban, válasszam inkább a neurológiát. Hallgattam rá, és nem bántam meg. Diplomaosztás után elvittek egy évre katonának. Elvállaltam, hogy a katonaidőm egy részét olyan távoli vidéken töltöm, ahol orvoshiány van. Így kerültem egy kis Szabolcs megyei községbe. Soha nem fogom elfelejteni, amit ott tanultam. Még láttam halott mellett igazi siratókat. Ott történt velem, hogy amikor egy fiatalasszonynak meghalt a gyereke, nem tudtam, mit mondjak neki. Ezt nem tanították az egyetemen. Egy idős parasztember, látva a kínlódásomat, így szólt hozzám: Doktor úr, mondja meg az asszonykának, hogy fiatal ez az ág, még sokszor kizöldül. Azóta sokfelé megfordultam a világban, dolgoztam három évig Kölnben a Max Planck Intézetben, majdnem egy évig Japánban, kilenc hónapig Franciaországban, néha mégis úgy érzem: ott, abban a kicsi faluban tanultam a legtöbbet. Édesapám halála után tudtam, hogy édesanyánk se él majd egyedül sokáig. Amikor súlyos betegen feküdt Miskolcon, sokat jártam hozzá. Ültem az ágya mellett, járkáltam a folyosókon, és gondolkodtam az életünkön. Mindig éreztem, hogy a szakmai dolgokon kívül talán van mondanivalóm, ami másokat is érdekelhet. Akkor jutott először az eszembe, hogy össze kellene gyűjtenem az emlékeimet. Persze hozzájött még egy nagyon pozitív, elementáris erejű emocionális élmény is. Ebből az elhatározásból született aztán a novelláskötetem, amelynek a Kérem, boncoljanak fel! címet adtam. A történetek (így a címadó is) igaz eseményen alapulnak. Egy öreg paraszt bácsi jött, hogy a boncolását kérje – halála esetére. A múlt század elején halt meg az akkor még fiatal nővére gyermekágyban egy kicsi faluban. El is temették, orvos nem látta a beteget. A vigasztalhatatlan ifjú férj azonban nem bírt magával, és éjjel a barátaival a viharlámpa fénye mellett kiásta a holttestet. A feleség már valóban halott volt, de nem a hátán, hanem a hasán feküdt a koporsóban, a halott csecsemő alatta… Azért kérte a boncolást, hogy biztosan holtan kerüljön a föld alá.
|
