|
2009 XIV. évfolyam 2. szám
A mérkőzés mindig kézfogással ér véget
Dr. Solymosi Péterrel Dogossy Katalin
beszélgetett
Solymosi doktornak két névjegye is van. Egy „rendes”, amit komoly embereknek, betegeknek, kollégáknak ad, és egy másik, egy filozofikus. Nekem az utóbbi jobban tetszik. Egy régi típusú, fából készült teniszütő látható rajta, melynek húrjait éppen átszakítja egy teljes erőből megütött teniszlabda. S a labda reptének sugarában a következő szöveg olvasható: Solymosi Péter endorfinista.
– Nagyon meggondolom, hogy ez a névjegyet kinek adom – mondja a szikár, napbarnított bõrű, kortalan doktor. – Mert félreérthető. Természetesen nem arról van szó, hogy én valamiféle szer rabja lennék. Ellenkezőleg, nagyon nem vagyok barátja a gyógyszereknek. Szerintem a gyógyszernél többet ér, ha meghallgatjuk az embereket. Visszakanyarodván azonban az endorfinista megjelöléshez, ez az általam kreált szó azt jelenti, hogy nagyon fontosnak tartom az életben azokat a tevékenységeket, amik természetes endorfint, boldogsághormont szabadítanak fel a szervezetben. Ilyen tevékenység lehet a sport, az utazás, a jó zene hallagása, az alkotó munka. De endorfint termel a szerelmes agy is. Számomra ilyen tevékenység a fényképezés, amelynek technikáját profi fotóstól tanultam. Aztán ilyen az írás. Persze, az én írásaim nem publikálásra születtek. Gondolatok, érzések, emlékek, amik kikívánkoznak belőlem. De miután megszülettek, a fiók és a számítógép mélyére kerülnek. S ilyen a dobolás is. Csaknem két éve dobolni tanulok egy fiam korabeli tanártól. Elég izgalmas, főleg, ha belegondolok, mi sülhet ki mindebből. Ezt a sok mindent azért csinálom, mert meggyőződésem, hogy ha jól akarjuk érezni magunkat a bőrünkben, akkor keresnünk kell olyan tevékenységeket, amelyek boldogságot generálnak.
– Névjegye szerint azért a teniszezésben találta meg leginkább.
– Könnyű volt, belenőttem. Budán a Mese utcában, egy teniszpálya mellett nőttem föl. Már gyermekkoromban olyan jól játszottam, hogy Skvarek bácsi, a legendás teniszedző nekem füttyentett, ha tanítvány érkezett, hogy szaladjak már ütögetni a hölgyekkel, urakkal.
Volt, hogy egész nap teniszeztem.
– A szülei is orvosok voltak?
– Nem, a családban egyedül én vagyok orvos. Édesanyám női szabó volt, édesapám pedig textilnyomó kisiparos. Sokféle ember járt anyámhoz ruhát csináltatni. Nemcsak azért jöttek, mert ilyen-olyan testi hibájukra nem találtak készen, de azért is, mert a hatvanas évek elején alig volt konfekció. Anyám művész volt. Úgy tudott szabni, hogy azzal komoly testi hibákat, akár púpokat is eltüntetett. De az csak halála után derült ki, hogy gyönyörű novellákat írt. Különleges asszony volt. A halála előtti napon, nyolcvanéves korában még teniszezett. Nálunk a családban különös becsülete volt ennek a játéknak. Én ma is úgy tartom, hogy a tenisz több, mint egy sport. Gondolkodásmód, életfilozófia. Aki szívből teniszezik, másmilyen ember. Ma is játszom, sajnos nem olyan gyakran, mint szeretném. Általában hetente egyszer, de mint most, versenyek idején, persze többször. Még az is lehet, hogy egyszer, ha nyugdíjba megyek, teniszezéssel keresem majd a pénzt. Végül is elvégeztem a Testnevelés Főiskolán a teniszedző szakot.
– Szívesen emlékszik a gyerekkorára?
– Csodálatos gyerekkorom volt. Szabadon éltünk. Télen a környékbeli, Virányosra futó zsákutcákban a lépcsők tetejéről indítottuk a szánkót, és az 58-as villamos sínjéig csúsztunk, sokszor frászt hozva szegény vezetőjére. Nyáron mindennap a Hunyadoromra jártunk az osztálytársaimmal. A villamos sínjére patront tettünk, gesztenyével dobáltuk a lányokat, avarba ugráltunk. Este anyánk kiszólt az ablakon, hogy vacsora, s mi izzadtan, koszosan estünk be az ajtón. Mégis jól tanultunk. Én már hatévesen tudtam, hogy orvos akarok lenni. A Rákóczi gimnáziumot végig kitűnővel végeztem, és simán fel is vettek az egyetemre. Ez nem volt könnyű akkoriban, hiszen mi, az úgynevezett Ratkó-gyerekek, népes korosztályok voltunk. Az egyetemet aztán már csak cum laude végeztem el. Mert jöttek a szerelmek, s a tanulás helyett néha inkább a sétát választottuk. Végzés után a II. Patológiai Intézetben kaptam állást. Ez volt az elsõ szakvizsgám. Az ott eltöltött időszak nagyon fontos az életemben. A halottaktól rengeteget tanultam. Aztán szakvizsgáztam tüdő- és belgyógyászatból, és végül háziorvoslásból is. Tanáraim kitûnõ emberek és nagyszerű orvosok voltak. Közülük is talán a legtöbbet Halmos Tamás professzortól tanultam. Akkoriban még nyugodtabb körülmények között dolgoztunk. Több idõnk volt a gyógyításra és a pihenésre is. Mert a pihenés nagyon fontos. Miként a csend is.
– Csend! Van még csend valahol?
– Van. Az inkák ösvényein Peruban, a nagy hegyek között Tirolban vagy a Himalájában, az Everest alaptáborban.
– Járt ezeken a helyeken? Nagyon irigylem.
– Igen, van egy utazási iroda, amelyik csodálatos helyekre szervez kalandutakat. Olyan túrákat, amelyeken az ember közelebb kerül a saját teljesítőképessége határaihoz. Például Nepálban, ahol 2500 méterről kell öt nap alatt elérni az 5300 méteren fekvő Everest alaptábort. Azt a helyet, ahonnan a hegymászók ostromolják a legmagasabb csúcsokat. Csodálatos, varázslatos helyeken jártam. Határtalan tiszteletet érzek az ott élő emberek iránt. Érdekes dolog ez. Ahogyan már hatéves koromban a kérdésre, hogy „mi leszel, ha nagy leszel”, azonnal rávágtam hogy orvos, úgy a Himalájával is abban az életkoromban találkoztam először. Apám elvitt az állatkertbe, a barlangmoziba. S ott láttam egy fekete-fehér filmet az Everest meghódításáról. És az a film a lelkembe égett. Igaz, több mint negyven évet kellett várnom, hogy találkozhassak gyerekkorom csodált hegyével, de sikerült. És ha fiatalabb lennék, a csúcs megmászására is vállalkoznék.
– Kis endorfintermelés céljából.
– Nem csak azért. Amikor az ember egy ilyen útról hazatér, hetekig szinte megváltozott tudatállapotban van. Semmi nem tudja felidegesíteni, és valahogy tisztán látja a lényegtelen és lényeges dolgok közötti különbséget. Például az egyik ilyen utamról hazatérve találtam ki, hogy néhányan, orvosok fogjunk össze, látogassunk meg szegény településeket. Rendezzünk ott pingpongbajnokságot, és gyűjtsünk pénzt sportszerekre az ottani fiatalok számára. Tegyünk valamit. Valamit, amit módunkban áll megtenni.
A hegyek alázatra tanítanak, és arra, hogy mindenki életében van egy hegy, amit meg kell másznia ahhoz, hogy az élete teljes lehessen. Így gondoljuk orvos feleségemmel, és ezt tanítottam a gyerekeimnek, Kinga lányomnak, Bence fiamnak, akivel sajnos mostanában keveset találkozom, mert Dublinban él és dolgozik. De ezt szoktam mondani a betegeimnek és azoknak az embereknek is, akik számára előadásokat tartok. Mindenkinek van egy hegye. Nekem a Himalája, az Everest, másoknak más. Egy szeretett személy vagy egy fontos munka elvesztése. Egy útjába tornyosuló nehézség, amin úrrá kell lennie. És képes is lesz erre, ha bízik önmagában. Mert ez a legfontosabb.
|
