2009 XIV. évfolyam 3. szám
Ingyen is csinánám
Dr. Csókay Andrással dogossy Katalin beszélgetett
Illetlenség, tudom, mégis el kell mondanom, hogy mi volt az első benyomásom róla. Csókay András, a Szent János Kórház Idegsebészetének főorvosa, a Prima Primissima-díj közönségdíjasa olyan, mint egy gyerek. Kíváncsi és lelkes. Valahogy hiányzik belőle a felnőttek fásultsága. Azt mondja, hogy ez azért van így, mert képes együtt érezni a betegeivel. Átéli a szenvedéseiket, enélkül nem tudja elképzelni a gyógyítást. A tonnányi tudomány nem elég. Az együttérzés az anyaföld, melyből a szokatlan gondolatok és megoldások kinőnek. – Sokat találkozom a halállal – folytatta a főorvos aztán –, sajnos a gyermekhalállal is. Ilyenkor nekünk orvosoknak, nővéreknek egy feladatunk lehet: a szenvedőktől mély együttérzéssel át kell venni valami kis terhet ugyanúgy, ahogy egy szörnyű nehéz zsákból ha súlyt veszünk ki, az könnyebb lesz. Hogyan lehet ebből a súlyból levenni, hogy minket ne nyomjon össze a sokszor átadott teher? Csak kegyelmi úton. Ez az út pedig azt jelenti, hogy minden pillanatomban tudom, hogy a földi életem összes eseménye, benne a fogantatásom, a születésem, a házasságom, a gyermekeim születése és a halálom a létemnek egy-egy pillanata, de nem a vége. Ha ezt tudom, akkor ugyan félek a haláltól, mert ember vagyok, de Isten segítségével legyőzöm a félelmemet, és így már át tudok venni terheket mástól úgy, hogy közben ne nyomjon agyon.
– Ön mélyen vallásos, hívő ember. Otthonról hozta a hitét?
– Igen. Édesanyám latin–német szakos tanár volt. Édesapám, bár jogot végzett, születésemkor, 1956-ban, segédmunkásként dolgozhatott csak. És bármennyire nehéz volt is az élet abban az időben, a szüleim soha nem veszítették el a hitüket. Nem úgy, mint én. Én ugyanis életemnek legszörnyűbb tíz évében elfordultam Istentől. S ekkor minden tönkrement körülöttem. Rossz orvos voltam, rossz férj, rossz apa.
– Úgy tudom, eredetileg nem is orvosnak készült.
– A belvárosban nőttem fel. Az Apáczaiba jártam óvodától érettségiig. Amikor az Erzsébet híd épült, naponta elmentem előtte, és lenyűgözött a híd szerkezete, a munka szépsége. Ezért határoztam úgy érettségi után, hogy a Műszaki Egyetem építőmérnöki karára jelentkezem. Nem mondom, hogy fölösleges éveket töltöttem ott, de valahogy mindig is azt éreztem, hogy nem építményekkel, hanem emberekkel akarok foglalkozni.
– Miért nem jelentkezett rögtön az orvosira?
– Azt hiszem elsősorban azért, mert nem volt felhőtlen a viszonyom a biológiatanárral, s így a tárggyal sem. És hát tizennyolc éves korában az ember még nem tudja eldönteni, hogy a pálya, amelyet éretlen fejjel választ, az ő útja-e. A diploma megszerzése után három évet dolgoztam a metró építésénél. Az a munka szép volt, de mást akartam. Huszonöt évesen ismertem fel, hogy gyógyítással szeretnék foglalkozni. Huszonhét évesen kezdtem el az orvosi egyetemet. Emlékszem, azzal indokoltam az Egészségügyi Minisztériumba beadott jelentkezési kérelmemet, hogy olyan szakmát szeretnék választani, amelyben akár ingyen is dolgoznék. A felvételin megfelelő pontszámot értem el, bejutottam.
– Ekkor már családos ember volt?
– Igen. Hiszen a feleségemet, aki jóban-rosszban mindig kitartott mellettem, tizenhat évesen ismertem meg egy szigligeti nyaraláson. Ő akkor még csak tizennégy éves volt. De tudtuk, hogy egyszer majd együtt fogunk élni. S így is lett. Az egyetem elvégzése után házasodtunk össze. S mire én az orvosit elkezdtem, már Gergő és Bence fiunk is megszületett.
– Miből éltek?
– Drága feleségem a szállodaiparban dolgozott. Ő tartott el minket, egy panaszos szó nélkül. Az egyetemen aztán gyorsan világossá vált számomra, hogy a neuro-trauma érdekel, agy- és gerincsérülteket akarok gyógyítani. A gyógyításban egyébként nagyon jól tudom használni azokat a statikai és mechanikai elveket, amelyeket még a műegyetemen tanultam. Másrészt azért is lettem baleseti idegsebész, mert kicsit türelmetlen típus voltam, s a baleseti idegsebészetben nincs idő a töprengésre, a hezitálásra. Gyorsan kell dönteni és cselekedni. Az Országos Traumatológiai Intézetben kezdtem dolgozni gyakornokként, majd az Amerikai úti idegsebészetre kerültem. A tradicionális idegsebészetbe, agysebészetbe is bele kellett tanulnom.
– Abban az időben dolgozta ki azt az eljárást, amelyért sokan, sokáig bántották a szakmában?
– Igen. Ezt az eljárást ma már az agysebészeti eljárások között alternatívaként lehet használni. De sokáig nem ismerte el a szakma.
– Miről is van szó tulajdonképpen?
– Az agysérült betegekkel kapcsolatban tudni kell, hogy a fejüket ért sérülés, ütés miatt agyuk megdagad, tágulni kezd. A koponya zárt, csontos tere miatt a tágulás csak az egyedüli nagyobb nyílás, az öreglik felé lehetséges. Súlyosabb esetekben a benyomódó alsó agytörzs sajnos itt, az öreglikban megbénítja, elszorítja a légzési és keringési központokat, ami halálhoz vezet. Az idegsebészetben már régóta gyakorolt eljárás, hogy az agy tágulását a mindkét oldali koponyacsont elvételével próbálják segíteni. A módszerrel csökkenthető a koponyaűri nyomás. Ez azonban általában nem jelent kielégítő megoldást, a betegek többsége meghal. Sok gondolkodás után rájöttem egy nagyon egyszerű dologra.
A kitüremkedő, duzzadó agyellátó artériáit és elvezető vénáit a csontszél és a kemény agyburokszél pillanatok alatt leszorítja, a vénás pangás miatt tovább fokozódik a duzzadás, majd elhal az agykéreg.
Az új módszer abból áll, hogy az erek két oldalára kis pillérszerű párnákat helyezek az agyszövet és a csontszél közé, így egy alagút nyílik meg a szabad véráramlásnak. Az éralagút-módszer esélyt ad az életben maradáshoz. Ezt a technikát ma már alkalmazni lehet. Talán ezért mostanában más probléma izgat. Kidolgoztam egy új ultra mikrosebészeti eljárást, amit nemcsak az agysebészetben lehet majd alkalmazni, hanem a szemészettől a plasztikai sebészetig minden olyan területen, ahol mikroszkóp alatt eret operálnak.
– Sokat dolgozik? Sokat operál?
– Nem vagyok munkaalkoholista. Szerintem az embernek a munka csak a második helyen állhat az életében. Az első helyen a család van. Operálni többet is operálhatnék. De kevés a műtő, és meggyőződésem, hogy a fiatalok csak úgy tudják megtanulni a szakmát, ha lehetőséget kapnak arra, hogy operáljanak. Én ezt fontosnak gondolom.
– Hányra szokott hazaérni?
– Ha nem ügyelek, hatra rendszerint otthon vagyok. Szeretek otthon lenni, hiszen öt gyerekem vár. Igaz, Gergő fiam, aki szájsebész rezidens, és Bence, aki gazdasági területen dolgozik, már felnőttek. De van nekünk otthon még három kicsink. Barnus fiam, aki most a munkám mellett a legnagyobb kihívása az életemnek. Szóval ő a mi kiskamaszunk, ennek a kornak az összes problémáját felvonultatja. Aztán az egyetlen kislányom, Bernadett, és a csoda, Marci fiunk, akit a feleségem negyvenhét évesen szült. Ők és a feleségem jelentik számomra a legtöbbet az életben. Hálás vagyok, amiért nekem adta őket a Jóisten.
|
