Azt hiszem, kevésmagyar orvos családi legendáriumában szerepel, hogy már egy XII. században élt elődükis természettudományokkal foglalkozott. Nékám Kristóf professzor, egyetemimagántanár, a Budai Irgalmasrendi Kórház allergológus főorvosa, a Magyar Allergológiaiés Klinikai Immunológiai Társaság előző elnöke ilyen orvos.
Azt mondja, élt aXII. században, Angliában egy Alexander Neckham nevű apát, a cirenchesteriapátságban, aki természettudós is volt : Dererum naturae (A természet dolgairól) címmel írott értekezését a XIX.században kiadták a Középkori angol szerzők művei sorozat egyik köteteként. Akülönleges könyvet (amelyből a család birtokában is van) egy ottani barát elküldteaz ő nagyapjának, aki (bár a konkrét nyomokat a történelem viharai elmosták) egészéletében úgy gondolta, hogy rokonságban állnak ezzel a középkori tudóssal. Eztazóta is így tartja a család, melynek immár negyedik generációja orvos.
– Dédapám volt azelső orvos a családunkban – mondja a professzor –, az 1870-es években a pestiorvosi egyetemen tanított, ahol a Bőrgyógyászati Tanszék 1892-benalakult meg. Ezt a nagyapám vezette 1897-től, és döntő szerepe volt abban, hogyaz akkori idők mércéje szerint igen modern, az oktatásra és betegellátásra jólfelszerelt új épület jött létre 1910-re – amelyben a klinika jelenleg is működik.Büszke vagyok rá, hogy az intézmény az ő vezetése alatt tett szert nemzetközihírnévre. Édesapám az orvosi diploma megszerzése után (a kormányzó gyűrűjétazóta is őrzi a család) haláláig szintén ezen a klinikán dolgozott. Egészen természetesvolt, hogy én, mint szüleim egyetlen gyermeke, egyszer szintén az orvosihivatást választom, semmilyen családi „elvárást” nem éreztettek velem. A Belvárosban,a Kossuth Lajos utcában laktunk, abban a házban, ahol nagyapámnak, majd apámnakis a rendelője volt. Szüleim nagyon sokat dolgoztak. Édesapám, miután aBőrklinikáról hazajött, délutánonként még ott is rendelt. Édesanyám szinténdolgozott, muzeológusként kerámiákkal, patikaedényekkel foglalkozott. Az 50-esévekben, amikor szemem kezdett kinyílni a világra, a belváros még élhető, tiszta,csendes, gyerekek-fiatalok számára is biztonságos hely volt. A szüleim érdemevolt, hogy sikerült bejuttatniuk az Eötvös gimnázium német tagozatára, ahol részbennémet anyanyelvű tanárok tanítottak, mindent, még az éneket és az orosz nyelvetis németül. Az egyedüli kivétel a magyar nyelv és irodalom volt. Tizennégy évesenúgy kerültem az osztályba, hogy egyetlen szót sem tudtam németül. Miután sokáigmeg sem mukkantam, tanáraimnak nem volt éppen jó véleményük rólam. A másodikosztályra azután megtanultam a nyelvet, s harmadikra már (épp, mikortól azegyetemi felvételibe beszámított) kitűnő lettem. Nagyon sokat köszönhetek aközépiskolámnak. Nem csupán a német nyelv anyanyelvi szintű tudását, de műveltségemalapjait is jórészt ott szereztem. Olyannyira, hogy a 60-as évek elején azakkor szárnyait próbálgató magyar televízió két műveltségi vetélkedőjét ismegnyertem. Emlékszem, több tucatnyi könyv volt a jutalmam, közöttük egy csodálatosselyemkötésű perzsa verseskötet (Omar Chajjam), s egy valódi bőrkötésű Svejk.
– Rögtön sikerült bejutnia az egyetemre?
– Igen. 1968-ban szereztem általános orvosi diplomát a BudapestiOrvostudományi Egyetemen, és óriási szerencsém volt, hogy Gömöri Pál professzormellé kerülhettem a II. számú Belgyógyászati Klinikára. Ő ugyanis nemcsakkitűnő orvos, de művelt, széles látókörű ember is volt, aki rendszeresen járkoncertekre, színházba, kiállításokra, és gyakran elkísérhettem őt ésfeleségét. Műveltsége, életszemlélete, az orvosi hivatásba vetett hite számomrapéldaként szolgált. Tőle és a klinikán abban az időben dolgozó munkatársaitóltanultam meg, hogy nem szabad „megijedni” a munkától, a súlyos betegektől. Alegnehezebb ügyeletben, amire emlékszem, tizenhét beteget hoztak. A II. számú BelgyógyászatiKlinika hatalmas, 180 ágyas intézmény volt. Mindenféle beteggel, betegséggel lehetetttalálkozni. Első szakvizsgámat is ott, belgyógyászatból szereztem. Csak a 80-asévek elején kezdtem el allergiákkal foglalkozni. Petrányi Gyula professzor úrjavasolta, hihetetlen előrelátással, mint nagyon perspektivikus klinikumot éskutatási területet. Akkoriban még diagnosztika alig, elsősorban tünettanlétezett, és sokkal kevesebb volt az allergiás beteg. A gyerekgyógyászatban példáulaz allergiás nátha előfordulását egy–két százalék közé tették. Ma ez a szám bővenhúsz százalék fölött van.
– Miért?
– Nagyon sok oki és elősegítőtényezőjét ismerjük, de mindmáig csak hipotézisek vannak arra, hogy az allergiamiért lett az elmúlt évtizedek legdinamikusabban növekvő, globális betegségcsoportja.Szerepet játszik ebben az öröklődés, a gazdasági-szociális és a külsőkörnyezet, a lakáskörülmények, az iskolázottság, a családnagyság, atáplálkozás, a sérülékeny, sikerorientált, ezért sokszor frusztrálódó psziché,az orvosi ellátás elérhetősége és színvonala, és még sok más tényező is. Apontos, kimerítő választ nem tudjuk, egyetlen rövid válasz pedig nincsen. Nélkülözhetetlentermészetesen, de bizonyos fokig relatív az allergia kialakulásának folyamatábana konkrét allergének szerepe. Ezekből egyre több és újabb van és lesz akörnyezetünkben. Évente sok ezerszám szintetizálnak új vegyületeket, amelyekegy részével hamar kapcsolatba kerül az ember. Az új táplálékok, a bioszféra klímáhozkapcsolható változásai, az örök fiatalság igézetével csábító új és még újabb kozmetikumokglobalizálódó világunkban egyre újabb lehetőségeket teremtenek allergiáshajlamúaknak, összességében proallergiás környezetünk segítségével, az érzékennyéválásra. A már jól ismert környezeti allergének is rejthetnek mégmeglepetéseket. A parlagfűről, ami miatt hazánkat egy alkalommal parlagfűországnakneveztem, Páldy főorvosnővel közösen szervezett vizsgálataink során derült ki,hogy nem csak önmagában erős allergén, de a parlagfű-allergia a más pollenekkelszembeni érzékenység kialakulását is elősegíti. El kellene végre oszlatni azt amég ma is gyakori vélekedést, hogy az allergiák megmosolyogni való vagy legalábbiskönnyű súlyú betegségek. Teljesen csak ritkán gyógyuló, súlyos egyéni éstársadalmi terheket jelentő betegségcsoportról van szó.
– Örökölhető ez a betegség?
– Senki sem születikallergiásnak, de sokan születnek allergiás hajlammal. Ezek az embereklényegesen gyakrabban lesznek valóban betegek, mint szerencsésebb sorstársaik
– Miért történik mindez?
– Az ember már a régi görögökóta olyan agresszívan avatkozott bele a természet életébe (lásd például ahajóépítés miatt kopárrá lett szigetek tömegét) földön, föld alatt, vízen éslevegőben, lassan más a világűrben is, hogy ezzel végső soron saját maga számárateremtett villámgyorsan megváltozott körülményeket, amelyekhez csak afajfejlődés időmércéje szerint lehetne hatékonyan alkalmazkodni. A változásokpersze jót is, rosszat is hoznak: egy hihető teória szerint az allergiákkialakulásában az első lépés akár az is lehetett, hogy a féreg- és parazitafertőzésekkivédésére kialakult biológiai mechanizmusok a középkor végétől javulóközegészségügyi helyzetben funkció nélkül maradtak, és ezzel szinte egyidejűlegnövekedni kezdett az emberi tevékenység, az ipari forradalom révén a környezetszennyeződése. Talán nem véletlen, hogy az első könyvet a „tavaszi hurut”-ról,amit régebben szénaláznak, ma szénanáthának hívunk, egy olyan angol orvos írta,aki tevékenysége egy időszakában szénbányák, füstöt okádó kohók mellett élőket,dolgozókat vizsgált a XIX. század második felében. A környezetszennyezés, a szennyezőanyagok sora mára természetesen nagyot változott, de az ember továbbra is sokattesz azért, hogy ne legyen könnyebb sorunk, például a dohányzás riasztógyakoriságával, különösen a fiatalok között. A dohányos pedig nemcsak önmagánakárt: a dohányzó fiatal hölgyek például később születő gyermekeik allergiarizikójátis növelik. Az allergia megelőzésben, amit úgy szeretnénk elérni, ma csak kétmindenütt alkalmazható, igazoltan hatékony eszközünk van: a passzív dohányzás megakadályozásaés a szoptatás. Mindkettőben megjelenik az egyén felelőssége ésegészségtudatossága, aminek súlyát a magyar társadalom még nem érzi.
– A megelőzést, gondolom, háromgyerekes, egyunokáscsaládfőként különösen fontosnak tartja.
– Természetesen, függetlenülattól, hogy családunkban jelenleg nincs csecsemő. Legnagyobb lányomkommunikációval foglalkozik, újságíró, Kristóf fiam informatikus lett, s a „kicsilányom”, Szandi, nemrég szerzett diplomát régészetből. Büszke vagyok rájuk, báraz érdem inkább a feleségemé, aki gyógyszerész, mégis otthon maradt, hogy agyerekeinknek nyugodt, békés otthont biztosíthasson.
– Az unoka?
– Vencel, ötéves, egy teliszeretetzsák.
– Egyik gyereke sem lett orvos.
– Nem, egyiküket sem akartuksemmire sem rábeszélni, hogy rátalálhassanak arra, amivel foglalkozniszeretnének. Másfelől úgy gondolom, hogy az orvosok élete manapság egyáltalánnem könnyű. A „forráshiány”, a szervezetlenség nehezíti a munkát, a feleslegesadminisztrációra értékes munkaórákat kell áldozni, és az egészségügy mindennapospolitikai csatározások eszközévé és célpontjává vált. Ami vigasztaló, hogy atársadalom többsége bízik orvosaiban, gyógyszerészeiben, a nővérekben, mindenkiben,aki empátiával fordul a betegekhez ezekben a kevéssé irigylésre méltó időkben.Én úgy gondolom, akinek Isten, a sors feladatokat ad,annak a lábaihoz eszközöket is tesz, még ha le is kell hajolni értük.
