Dr. Kricsfalusy Mihállyal Dogossy Katalin beszélgetett
Ülök a volt Országos BalesetiIntézet kihalt folyosóján. Délután négy óra van. A járóbeteg-rendelésnek vége. Takarítóklökdösik vödreiket, s valami televíziós műsorról beszélnek. Betegek csupán egyetlenajtó előtt várakoznak. Kricsfalusy doktor úr még rendel. A titkárnője elnézéstkér, s azt kérdezi, hogy nem jönnék-e vissza fél óra múlva, a főorvos úraddigra biztosan végez.
Szívesen. Legalább járokegyet a környéken, veszek egy pogácsát, nézelődöm. Régen voltam erre. Mire akórházba visszaérek, a folyosókról már a takarítók is elmentek. A titkárnőnekis lejárt a munkaideje. Csend van. Csak a főorvos dolgozik. Amikor az utolsóbeteg is elmegy, azt mondja, ez már csak így van. Sok a beteg. Beszélgetünk egykicsit az egészségügy jelen állapotáról, aztán ki tudja, miért, hogyan,visszakanyarodunk a gyerekkorhoz.
– Édesapám görög katolikuslelkész volt – mondja a főorvos úr.– A Rózsák terén laktunk egészen a hatvanasévek elejéig, amikor aztán apámat öt gyerekével büntetésből kitették egykétszobás, fűthetetlen kispesti parókiára. Engem, a legkisebbet, aki akkorkezdtem az általánost, két évre a nagybátyám vett magához. Nála, Dunakeszinjártam iskolába, míg a szüleim valahogyan rendbe hozták a kispesti parókiát.
– Mi volt a büntetés oka?
– Édesapám visszautasította,hogy békepap legyen. Már ezt sem nézték jó szemmel egyházának befolyássalrendelkező vezetői. Rossz pontot jelentett az is, hogy hittant tanított agyerekeknek.
– Ezt még a hatvanas évek elején is büntették?
– Persze. Sőt húsz évvelkésőbb is. Amikor én fiatal orvosként, már a nyolcvanas évek közepén, katonalettem, és a Honvéd kórházban katonaorvosként teljesítettem szolgálatot,felsőbb utasítás miatt nem léptettek elő tisztnek. Holott azon kívül, hogypapcsaládból származtam, egyéb bűnöm nem volt. Ha csak az nem hogy Pannonhalmánjártam gimnáziumba. Az a négy év volt életem legszebb időszaka. Persze az elsőnapokban, amikor a szüleim levittek, én is pityeregtem, mint a legtöbb fiú. Dehamar beleszoktunk. Jó volt. Biztonságos, szeretetteljes. Pedig az első kétévben huszonnégy személyes hálókban aludtunk, és évente csak háromszor,szünetekre mehettünk haza. Hiszen akkoriban még szombaton is tanítottak. Demindent megkaptunk, amire a testünknek, a lelkünknek és a szellemünknekszüksége volt. A tanáraink sokat beszélgettek velünk. Mindig ráértek, haszükségünk volt rá. Ha este támadt az embernek valami megbeszélnivalója, akkoris nyugodtan mehetett a prefektusához vagy bármelyik atyához. Még a szorosidőbeosztás is javunkra szolgált. Hatkor volt ébresztő, utána reggeli stúdium,reggeli, majd tanítás. Ebéd után másfél óra kötelező levegőzés, foci,kosárlabda vagy séta az arborétumban. És minden szombaton filmvetítés.Tánciskola, bál, nyelvi labor – ilyesmi is volt ott persze. Ellenben csakhetente egyszer volt meleg víz. Akkor is csak tizenegy percig. Atizenkettedikben már hideg víz folyt a zuhany csapjából. Ha a focizásbanmegizzadtunk, hideg vízben zuhanyoztunk. Ez volt az egészséges és atermészetes. Ritkán voltunk betegek. Pannonhalma bencés iskola, és a bencésekazt vallják, hogy nem elsősorban szigorral, hanem szeretettel kell nevelni. Sezt nemcsak mondják, hanem úgy is élnek.
– Mégsem a papi hivatást választotta.
– Pedig a szüleim nagyonszerették volna. Engem, a legkisebb fiút papnak szántak. Túl sok mindenérdekelt azonban. A lányok, a természettudományok. De valószínűleg azért lettemorvos, mert bennem élt az emberek szeretete és szolgálatának vágya.
– Gondolom, első nekifutásra felvették az egyetemre.
––Nem. Soha nem voltam kitűnőtanuló. Nálunk a családban a fiatalabb nővérem volt eminens. Ő summa cum laudevégzett gyógyszerészként. Én hozzá képest lusta voltam. Igaz, négyesnélrosszabb jegyet nem nagyon kaptam. Az egyetemen összesen háromszor vizsgáztamhármasra. Akkor összeült a család, hogy megbeszéljék, mit kellene tenni azért,nehogy a züllés útjára lépjek. Szóval elsőre nem vettek fel, ezért elmentemabba a gyógyszergyárba, ahol a nővérem dolgozott. Farmakológiai asszisztenskéntalkalmaztak. Aztán amikor előfelvételivel bekerültem az egyetemre, még egy évetdolgoztam mint műtősfiú és betegszállító. Nem ártott meg a dolog. Jó, hogyláttam az egészségügyet máshonnan is, hogy úgy mondjam, alulról. Az egyetemeneleinte sebész akartam lenni, mint a fiúk többsége. Ám amikor végeztem,összesen két sebészi állást írtak ki Budapesten. Mindkettőnek előre megvolt agazdája. Azonban ez a kórház, ahol most ülünk, s amit akkor TraumatológiaiIntézetnek hívtak, nyolc állást is meghirdetett. Az intézet vezetője, ManningerJenő professzor, aki rendkívül szigorú, de rendkívül befolyásos ember volt,elbeszélgetett a jelentkezőkkel, és engem minden protekció nélkül felvett. Nemvolt könnyű dolog mellette dolgozni, de fantasztikus volt ebben az akkoreurópai színvonalú, vadonatúj, csúcstechnikával felszerelt intézetbengyakorlatot szerezni. Olyan korszerű műtők sehol nem voltak az országban, mintitt. Évekig sebészetet tanultam, végül sebészetből és traumatológiábólszakvizsgáztam, s itt ragadtam. Nem bántam meg soha. Később ezek mellé fizioterápiásszakvizsgát szereztem. Mozgásszervi elváltozásokkal, azok konzervatív és műtétikezelésével, valamint az osteoporosis kezelésével foglalkozom. Mint a balesetirehabilitációs osztály osztályvezető főorvosa ma már kevesebbet ügyelek,hetente általában egyszer. Sajnos kevesebbet is műtök, mint amennyit szeretnék,de ennek sok oka van, a szervezési nehézségektől kezdve az egyéb elfoglaltságaimig.Van azonban néhány vesszőparipám. Az egyik a törött betegek utókezelése.Meggyőződésem, hogy lehetne sokkal jobb. Az a mondjuk ötvenöt éves nőbeteg, akicsuklótöréssel kerül be hozzánk, később nagy eséllyel valamilyen újabb: váll-,csigolya- vagy csípőtáji töréssel fog visszakerülni. Márpedig, ha az elsőtörése után, ötvenöt éves korában megfelelően kivizsgálnánk, és a gyógyszereitbeállítanánk, megelőzhetnénk az évekkel későbbi traumákat.
– Miért nem tesszük?
– Mert nincsen rá pénz,hiányzik az odafigyelés – sok oka van. De hasonlóképpen vesszőparipám amagnetoterápia. Amikor évekkel ezelőtt elkezdtem foglalkozni azzal, hogy a törésgyógyulásserkenthető pulzáló elektromágneses kezeléssel, a kollégáim közül sokankinevettek. Ma már az eredményeinknek köszönhetően sokfelől küldik hozzánkelhúzódó törésgyógyulás vagy álízület miatt a betegeket magnetoterápiára.
Emellett hosszú évek óta foglalkozom a sérültek fizioterápiájával. Funkcionálisszemléletű orvosként meggyőződésem, hogy gyakran ugyanolyan eredményt lehetne elérnifunkcionális kezelésekkel, fizioterápiával, fizikoterápiával, gyógytornával,mint hosszas gipszeléssel, esetleg újabb és újabb műtétekkel. Az izmok-ízületekaktív mozgásainak gyakorlásával, komplex funkcionális kezeléssel lerövidülhetnea rehabilitációs időszak. Ez a fajta kezelés ugyanis sokkal hamarabb hoz eredményt,mint a passzív ágyban fekvés vagy a felesleges rögzítés. A csontnak agravitációs terhelés, az izomnak az összehúzódás, a porcnak a nyomás, az ínnaka feszülés olyan funkcionális inger, amelyet jól lehet használni a felépüléssorán, manuális technikákkal, gyógytornával, egyéb fizioterápiás eljárásokkalkiegészítve. Ezeknek a sok betegünknél alkalmazott kezeléseknek atapasztalatait igyekszem összefoglalni, előadásokban, közleményekbenmegjelentetni. Sajnos a nap csak huszonnégy órából áll. Keveset vagyok otthon,s ez nem tesz jót a családi életnek. Első feleségemtől, aki szintén munkamániásorvos, elváltam. Gimnazista fiúnk talán éppen azért nem akar orvos lenni, mertlátja, hogy a szülei mennyit dolgoznak. Mostani élettársam is gyakranpanaszkodik, amiért keveset vagyok otthon. De mit tehetnék? Osztályvezetőkéntrengeteg adminisztrációs feladatom is van, naponta húsz-harminc beteget látokel, ügyelnem is kell, gyakorlatokat vezetek, operálok, konferenciákra készülök,a tudományos munka is sok időt vesz igénybe. De nem panaszképpen mondom, hiszenamikor az orvosi pályára léptem, tudtam, hogy ezzel jár. Ha újra kezdeném, masem választanék más hivatást.
